Az újoncként csodát tevő Vegas is megérdemelte volna a Stanley-kupát, de…

Vannak olyan döntők, amelyekre nemcsak a hatásfokozás kedvéért mondják, hogy örökké emlékezetesek, hanem tényleg örökké emlékezetesek lesznek. Az NHL 2017–2018-as szezonjának nagydöntője ilyen.

Már a párosítás valószínűtlenre sikeredett: senki sem számított rá, hogy az „all-int” tavaly bemondó, bevásároló, aztán a rájátszás második körében mégis csúfosan pofára eső Washington Capitals megannyi sikertelen próbálkozás után épp most jut majd el a fináléig (44 esztendős fennállása alatt mindösszesen másodszor) – arra meg végképp nem, hogy az újonc Vegas Golden Knights lesz az ellenfele…

Már mindenki tudja, hogy a történelmi döntőben végül a két, egyaránt első bajnoki címére hajtó csapat közül a Washington örülhetett, azonban az illemnek megfelelően kanyarodjunk rá elsőként a vesztes fél méltatására!

Két éve mindenki csak röhögött, amikor a számos esélyes jelölt (Québec, Seattle, stb.) mellett a sivatag kellős közepén fekvő Las Vegas is bejelentette, hogy szeretne magának jégkorongcsapatot. Aztán mikor Bill Foley tulaj ugyancsak röhögve kicsengette a félmilliárd dolláros belépti díjat, az élcelődés irigységgel vegyes gyűlöletbe csapott át: általános népharag zúdult a sportággal addig köszönőviszonyban sem lévő Vegasra, mondván, megint csak a pénz számít.

A Golden Knights legnagyobb érdeme, hogy szűk esztendő alatt innen jutott el odáig, hogy általános tiszteletet és elismerést vívott ki magának. Az úgynevezett „expansion drafton” a liga többi klubja által felajánlott, tehát máshol gyakorlatilag leselejtezett játékosokból összeszedegetett gárda és város a tavaly októberi, tragikus Las Vegas-i tömegmészárlás után egymásra talált, az eddig sokszor csak lesajnált perememberek alkotta csapat mesébe illő módon összeállt és példátlan, csodaszámba menő menetelést produkált a fináléig.

A Vegas és George McPhee általános igazgató bebizonyította, a csapatnak igenis helye van a világ legjobb jégkorongbajnokságában, és nagy jövő előtt állhat. Szenzáció, vagyis újoncgyőzelem helyett viszont így annyi történt, hogy a sors végre igazságot szolgáltatott a Washington Capitalsnek.

A liga történetének egyik leghányatottabb csapata és szurkolói 1974 óta hiába áhítoztak a bajnoki címre, de még a nagydöntőbe is csak egyszer jutott el az együttes. Már-már úgy tűnt, a korunk egyik legjobb játékosának számító Alekszandr Ovecskin sem tud segíteni, de az orosz fenoménnak végül szerencsét hozott a 13-as szám: a teljes NHL-pályafutása alatt csak a fővárosi csapatnál hokizó ikon ennyi átböjtölt esztendő után emelhette végre a magasba Lord Stanley kupáját, ezzel beírva magát a jégkorong-történelem halhatatlanjai közé – már „csak” az olimpiai bajnoki cím hiányzik neki.

A Barry Trotz edzette Caps a rájátszásra állt össze igazán: ha a Vegas esetében azt mondtuk, mesebeli összeérést produkált, akkor ez a Washingtonra hatványozottan igaz. Mindenki kivette a részét a sikerből a földöntúli bravúrokat bemutató Braden Holtby kapustól és a finálé öt meccse alatt összesen több mint két teljes órát(!) a jégen töltő bekktől, Matt Niskanentől a létfontosságú gólokat szerző dán és kanadai csatáron, Lars Elleren és Devante Smith-Pellyn át a csapatot végig repítő szenzációs, Ovecskin és Jevgenyij Kuznyecov alkotta orosz szuperduóig.

A sokat megélt játékosokból az ötödik meccs lefújása után úgy törtek fel az érzelmek, mint amikor a gát átszakad, de a legjobban a meccset követő pillanatokban szívszorító interjút adó T. J. Oshie fejezte ki, mit is jelent, hogy végre megvan a bajnoki cím. A Caps egyik legjobbja Alzheimer-kórban szenvedő édesapjának ajánlotta a győzelmet, elcsukló hangon, könnyek között: „Apukám már sok mindenre nem emlékszik manapság, de most itt van valahol – pontosan nem tudom, hol, de egyet biztosan tudok: ezek a pillanatok élete végéig vele maradnak!”