NHL: 20 év után visszavonul a liga egyik legnagyobb alakja

Jarome Iginla hazatért.

Szimbolikusan mindenképpen: a valaha volt egyik, ha nem a legjobb színes bőrű jégkorongozó július 30-án jelképes, egynapos szerződést kötött imádott csapatával, a Calgary Flamesszel, hogy ünnepélyesen bejelentse a visszavonulását – a kanadai ikon így végül attól a klubtól mehetett nyugdíjba, amelyet 20 NHL-idényéből 16-on keresztül hűen szolgált, kilenc éven át csapatkapitányként. Úgy is a franchise legeredményesebbjeként búcsúzik, hogy az elmúlt négy évben már nem is ott játszott, de mutatóit tekintve NHL-szinten is ott a helye a szűk elitben. Öröksége immár kitörölhetetlen, legnagyobb tette alighanem mégis az, hogy nem csak a liga történetének egyik legjobb, de egyik legszimpatikusabb játékosaként emlékszik majd rá az utókor.

Még úgy is, hogy az a fránya Stanley-kupa az istenért sem jött össze neki.

A NIGÉRIAI NAGY FA

Van az a szakállas vicc, amikor a rendőr éjszakai járőrözése alkalmával egyszer csak zajt hall a bokorból, ijedten odaszegezi a fegyverét, és felkiált: „Ki van ott?”. Érkezik a válasz: „Jean-Claude Van Damme!” – mire a rendőr, remegő hangon: „Rendben, akkor jöjjenek elő mind a négyen!”

Na, hát ezt éppenséggel Jarome Arthur-Leigh Adekunle Tig Junior Elvis Iginlával is el lehetne játszani…

Hősünknek ugyanis ez a becsületes, teljes neve, ami nyilván igényel némi magyarázatot. Jarome Iginla ügyvéd édesapja tudniillik Nigériából emigrált Kanadába, innen a furcsa név, amely még a nagypapa egyes névrészleteit is tartalmazza – maga az Iginla vezetéknév pedig a többek között a Nigériában használatos joruba-nyelvjárásban annyit tesz: „nagy fa”.

„Jó sokáig tartott, mire megtanultam leírni a nevem… Már kimondani sem egyszerű, apámmal néha a mai napig dolgozunk rajta” – poénkodott egyszer Iginla azzal a fülig érő vigyorral, amely annyira jellemző rá, és ami miatt mindenki megszerette, klubszimpátiától függetlenül.

Iginla karrierjének legjobb pillanatai

A kis Jarome – akinek édesanyja Oregonból származik – már Edmontonban látta meg a napvilágot, alig egyévesen átvészelte a szülei válását, majd baseballozni kezdett, és olyan jó volt benne, hogy elkapóként egészen kanadai juniorválogatottságig vitte. Anyai nagypapája azonban fiatalabb korában jégkorongozott, és Iginla is úgy nőtt fel, hogy valósággal csodálta az Edmonton Oilers legendás fekete kapusát, az első afroamerikai Stanley-kupa-győztest és későbbi Hírességek Csarnoka-tagot, Grant Fuhrt. Így kettejük iránti tiszteletből végül átváltott a hokira: első két évében Fuhr miatt kapust játszott, utána rakták át jobbszélsőbe, ahol végül teljes pályafutását lejátszotta.

EGY GÓL ÉS MINDEN MÁSKÉNT ALAKUL…

Hogy örökölt valamicskét a nagypapa hokis génjeiből, azt jól mutatta, hogy 16 évesen berobbant a WHL nevű juniorliga legpatinásabb csapatába, a Kamloops Blazersbe: rögtön első idényében mindent megnyertek, a harmadikban pedig 79 meccsen összesen 165 (!) pontig jutott, ami több mint kettes pont/meccs-átlagot tesz ki… Erre az időszakra és motivációjára így emlékezett vissza: „Amikor magadra öltöd a Blazers-mezt, olyan, mintha az NHL-ben a Canadiens mezében játszanál” – utalt az NHL rekordbajnokára, a Montreal Canadiensre.

A sors iróniája ugyanakkor, hogy Iginla nem szülővárosában, Edmontonban, és nem is a Montrealban, hanem egy harmadik kanadai csapatban vált legendává: a Calgary Flamesben.

Pedig 1995-ben az amerikai Dallas Stars draftolta az első kör 11. helyén, viszont a texasiak elcserélték Joe Nieuwendykért, aki egyáltalán nem volt rossz játékos, sőt, kvalitásait tekintve mégsem emlegethető egy lapon Iginlával – ezt persze már csak utólag tudjuk. Az más kérdés, hogy a sport kegyetlen humora nyomán Nieuwendyk három, Iginla meg nulla darab Stanley-kupával zárta karrierjét…

Szóval, így került Iginla át Calgaryba, ahol aztán végérvényesen összefonódott az ő és a Flames sorsa.

Edmontoni létére megszerette a várost, a csapatot, a szurkolók és a társak pedig őt, így már negyedik idényében, 22 esztendősen megkapta a csapatkapitány-helyettesnek járó A-betűt. A többi pedig történelem: a Calgarynál töltött 16 szezonja alatt a franchise arca lett, a klub történetének legeredményesebb játékosa, s 2004-ben hajszál híján felért a csúcsok csúcsára is.

A Flames a Tampa Bay Lightning elleni nagydöntőben félig már fogta a Stanley-kupát, 3–2-re vezetett az egyik fél negyedik sikeréig tartó párharcban, hogy aztán hihetetlen módon bukjon: a hatodik meccset a második hosszabbításban húzta be a Tampa, a hetediken pedig már otthon nem hibázott, így elúszott a bajnoki cím…

„Emlékszem, a hatodik meccsen a közönségünk egyre csak azt skandálta, >>a kupát akarjuk, a kupát akarjuk!<<. Óriási hangulat volt, szívszaggató volt, hogy kikaptunk – és ahogy kikaptunk… Ha így visszatekintve belegondolok, hogy a két hosszabbítás alatt ha csak egyetlen lövésünk is máshogy pattan és bemegy, az mindent megváltoztat, és akkor Stanley-kupa-győztesek vagyunk, akkor ez azért kemény, de így is egy nagyon szép tapasztalat és idény volt” – emlékezett.

STANLEY NÉLKÜL IS AZ EGYIK LEGNAGYOBB

Akkor nem sokan gondolták volna, hogy a korszak egyik legjobb csatára előtt soha többé nem adódik hasonló lehetőség.

Pedig így lett: Iginla inkább hű maradt a Calgaryhoz, és a Flamesszel szeretett volna bajnok lenni, ezért nem igazolt máshova – az elbukott nagydöntő után további kilenc évig maradt az egyre reménytelenebb csapatnál. Közben azért nem kis sikerek érték, ezek részint kárpótolták: 2010-ben, a vancouveri olimpián hazai közönség előtt ünnepelhette második olimpiai bajnoki címét, egyben karrierje egyik legemlékezetesebb momentumát, amikor a nagy rivális amerikaiak elleni finálé hosszabbításában ő adta a mindent eldöntő gólpasszt Sidney Crosbynak. S mivel nagyon fiatalon, anno húszévesen tagja volt a juharlevelesek 1997-es világbajnoki keretének is (2004-ben, az elveszített nagydöntő évében pedig világkupát nyert), így már tényleg csak a legfényesebb ereklye, a Stanley-kupa hiányzott a vitrinjéből.

Ennek érdekében végül meghozta a döntést, ami elképzelhetetlen volt: 2013-ban elhagyta Calgaryt, hogy bajnokesélyeshez szerződjön – ám személyes tragédiája, hogy végül sem a Pittsburgh Penguinsszel, sem a Boston Bruinsszal, sem a Colorado Avalanche-sel, sem a Los Angeles Kingsszel nem sikerült felérnie a csúcsra…

Viszont elfeledni így sem fogják: 20 szezonja alatt szerzett 625 alapszakaszgóljával az NHL történetének 15. legeredményesebb játékosaként akasztja szögre a korcsolyát, emellett övé a nyolcadik legtöbb győztes gól 101 találattal. Csak idő kérdése, hogy a Hírességek Csarnokának tagja legyen, Calgaryban pedig már öntik is a szobrát: a franchise történetében ő lépett a legtöbbször jégre, övé a legtöbb gól és a legtöbb pont, a legtöbb emberelőnyös, illetve győztes találat.

„Amikor kölyökként először a jégre mentem, alig tudtam korcsolyázni és nem volt normális felszerelésem sem – akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer az NHL tizenötödik legeredményesebb játékosaként fejezem be. Áldottnak érzem magam, hogy megadatott az, hogy ennyi remek sráccal játszhassak együtt, és ilyen hosszú időn keresztül!”

Most, 41 évesen már megpihenhet végre.