NBA: szakadt combizma sem állította meg a New York-i hőst

Nem volt egyszerű a New York-i sportrajongók élete az 1960-as években. A Yankees dinasztiája 1962-ben véget ért, a Mets épphogy megalakult, a Rangers az NHL alsó feléhez tartozott, a Giants sorozatban három NFL-döntőt veszített, aztán a Jets végre nyert egy Super Bowlt 1969-ben Joe Namath vezetésével (ez persze aligha vigasztalta a Giants-drukkereket).

Az Egyesült Államok legnagyobb városa áhítozott a sportsikerekre, amit először a Jets szállított nekik, egy évvel később viszont végre a Knickerbockers is felért a csúcsra, története során először.

Az együttes még az '50-es évek elején elbukott egymás után három döntőt, utána viszont egyáltalán nem volt tényező. Persze még akkor sem lett volna az, ha zseniális kosarasok alkották volna a csapatot, hiszen a Boston Celtics uralta azt az időszakot, mellettük a Wilt Chamberlain-féle Philadelphia is csak egyszer rúghatott labdába, míg a Jerry West és Elgin Baylor vezette Lakers egyszer sem tudott bajnok lenni.

1970-re viszont megüresedett a Celtics trónja, amely a rájátszásba sem jutott be. Az alapszakaszban a New York Knicks végzett a legjobb mérleggel, amelyben addigra összeállt a Willis Reed, Walt Frazier, Dave DeBusschere hármas, valamint az általuk csúcsra járatott kőkemény védekezés.

Reednek különösen jó szezonja volt, megválasztották az All-Star gála és az alapszakasz legértékesebb játékosának (MVP) is, önbizalomtól duzzadva várhatta a rájátszást. Ott viszont aligha lehetett volna nehezebb dolga. Az első körben a Baltimore Bullets színeiben játszó Wes Unselddel kellett felvennie a harcot, aki az előző szezonban véghez vitte azt a bravúrt, hogy elsőévesként nemcsak az Év Újonca-díjat, hanem az MVP-t is besöpörte. A négy győzelemig tartó párharcot óriási csatában, hét meccsen nyerte meg a Knicks, jöhetett a főcsoportdöntő és a Milwaukee Bucks, valamint egy újabb fiatal center a Bucks színeiben.

Az elsőéves Lew Alcindor nem pazarolt sok időt a szárnybontogatásra, berobbant az NBA-be, ő lett az Év Újonca, később pedig felvette az iszlám vallást és Kareem Abdul-Jabbar néven vált a kosárlabda egyik legnagyobb alakjává. 1970-ben viszont még túl nagy falat volt számára a Knicks és Reed (aki körülbelül 15 centivel alacsonyabb volt nála), a New York 4–1-es összesítéssel jutott be a nagydöntőbe, ahol a mindennél éhesebb Los Angeles Lakers várt rájuk. Jerry West és Elgin Baylor, a két veterán, de még mindig bajnoki cím nélkül álló zseni mellett akkor már Chamberlaint is a soraiban tudhatta a Lakers, amely egy évvel korábban szívszorító vereséget szenvedett a Celticstől a fináléban. Abban az évben adták át először a döntő legjobbjának járó egyéni elismerést, amelyet annak ellenére West kapott, hogy kikaptak. Azóta erre nem volt példa, a díjat csak olyan kosaras kapta meg, aki bajnok lett.

Reed nem szerette a Lakerst, ahogy a Lakers sem őt. Egy 1966-os meccsen teljesen bekattant, és egyedül nekirohant a Los Angeles-i játékosoknak, mindenkivel verekedni akart, Rudy LaRusso és Henry Finkel állkapcsát is eltörte. Szerencséjére 1970-ben már egyikük sem volt a csapat tagja, de abban biztos lehetett, hogy nem lesz könnyű dolga, főleg Chamberlain ellen.

A történet folytatásáról, a rendkívül szoros fináléról és Reed egészen elképesztő teljesítményéről ide kattintva olvashat!