A korongot és a nőket is ütötte – sikerek és botrányok a legendás Bobby Hull életéből

Volt abban valami varázslat, ahogy lobogó szőke hajjal, rakétasebességgel cikázott a jégen; nem véletlenül kapta a tökéletesen passzoló Golden Jet, az „Arany Sugárhajtású” becenevet. Aki látta játszani, nem tudta levenni róla a szemét. Olyan volt, mint a színész, aki ellopja a show-t kollégáitól. Szerette és rendre meg is találta a kamera. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben lett szupersztár, amikor még híre-hamva sem volt a sztárgyártás manapság működő gépezetének.

A január 30-án, 84 éves korában illinois-i otthonában elhunyt Robert Marvin „Bobby” Hull a jégkorongsport azon kevés ikonjainak egyike, akik a játék mellett a tengerentúli profi ligát is megváltoztatták. A kanadai Point Anne-ben született 1939. január 3-án egy 11 gyermekes családban – ötödikként a sorban, de első fiúként. „Hároméves korában karácsonyra korcsolyát kapott. Elvittem a befagyott Quinte-öbölbe, s azt mondtam, átkozott legyek, ha fél órán belül nem tud néhány lépést megtenni” – idézte fel a kezdeteket apja, Robert, a helyi cementgyár művezetője. „Pillanatok alatt beleszerettem a játékba, noha még olyan magas sem voltam, mint egy hokiütő. Annyi időt töltöttem a jégen, mint az ágyban” – emlékezett Bobby. Bekerült egy top amatőr csapatba, a St. Catharines-i Teepeesbe. Már ott összehozta a sors a nála egy évvel fiatalabb Stanislav „Stan” Mikitával. A hajdani Csehszlovákia liptói régiójához tartozó Sokolcében született centerrel később együtt vezették NHL-bajnoki címre a Black Hawks (1986-ig hivatalosan így írták a klub nevét). A chicagói játékosmegfigyelők már 11 éves korában kiszúrták maguknak Hullt, s mindössze 18 volt, amikor – a középiskolát otthagyva – először írt alá a „Fekete Sólymokhoz”.

A naptár 1957-et mutatott, az NHL mezőnyét az Original Six, vagyis a New York Rangers, a Detroit Red Wings, a Boston Bruins és a Chicago Black Hawks, valamint a Montreal Canadiens és a Toronto Maple Leafs alkotta. Hull első, 1957–1958-as idényét a Chicago az ötödik helyen zárta, akkor már jó ideje haldokló franchise-ként: az 1943–1944-es bajnokság elvesztett döntőjét követően, Hull színre lépéséig mindössze kétszer jutott be a rájátszásba. A Hull, Mikita duóval azonban új időszámítás kezdődött, és csupán három évadra volt szükség, hogy 23 keserves esztendő után a Chicago újra megkaparintsa a Stanley-kupát.

Bobby Hull tizenöt idényt húzott le a Black Hawksnál, ebből nyolcat együtt játszott öccsével, a Silver Jet („Ezüst Sugárhajtású”) becenevű Dennisszel. Noha a franchise-zal több bajnoki címet nem nyert, lenyűgöző sebessége, briliáns korcsolyázótudása és elképesztő lövőereje az elitbe emelte. Nem tudni, valaha is súlyzózott-e, mégis bikaerős volt: 1961-ben készült róla egy fotó, amelyen szénát báláz egy farmon. Filmsztár kinézetű, csupa izom férfi látható a képen. A Kanadai Sportiskola és Fitneszintézet 1964-ben lemérte a lövései erősségét: a korongok 150 és 190 kilométer/óra közti sebességgel száguldottak. A kapus Glenn Hall, aki 1957 és 1967 között csapattársa volt Chicagóban, nemegyszer viccelődött azzal, hogy biztonságosabb hagyni Hullt gólt ütni, mint a lövése elé állni: „Ez nem szakmai kérdés, szimplán önvédelem.”

A Black Hawks színeiben 1036 meccsen 604 gólt és 549 gólpasszt jegyzett. Öt olyan idény volt, amikor – harmadikként az NHL történetében a két montreali legenda, Maurice Richard és Bernard Goffrion után – legalább félszáz gólt ütött. Elképesztő eredményességében szerepe volt védjegyévé vált lövésének, a slap shotnak: egy olyan gyors lövéstípus, amikor a bot tolla az erőteljes lendítést követően súrolja a jeget, mielőtt a koronggal találkozna. Hull és Mikita ráadásul meggörbítették a hokibotjuk tollát, mert a „banántollal” még nagyobb erővel lőhették el a pakkot, és a korong is másképpen viselkedett a levegőben. Történt, hogy az egyik edzésen Mikita a palánkhoz csapta a botját, amelynek meggörbült a tolla, de mivel lusta volt lecserélni, továbbra is a sérült bottal gyakorolt. A deformálódás kifejezetten hasznosnak bizonyult: a korong különböző szögekből, még nagyobb sebességgel szállt. Veszélyeztette viszont a kapusok testi épségét, akik közül a hatvanas évek elején kevesen viseltek arcvédőt. Ezért a liga előbb 13 és 19 milliméter közé korlátozta a toll görbületét, majd 1970-ben 13 milliméterre állította be.

BOBBY HULL EMLÉKEZETES MEGMOZDULÁSAI

Hull éveken át úgy érezte, népszerűsége nem áll arányban a fizetésével, össze is különbözött ezen a klubvezetőséggel. Mégis sokkolta a hokivilágot, amikor 1972-ben nemcsak a Chicagóval, az NHL-lel is szakított. Átszerződött az újonnan szerveződő World Hockey Associationhöz (WHA), a Winnipeg Jets csapatához. „Forradalmár volt, elég bátor ahhoz, hogy chicagói sztárként kilépjen az NHL kényelméből, és új kihíváshoz adja a nevét” – emlékezett winnipegi csapattársa, Anders Hedberg. Egy másik svéd hokissal, Ulf Nilssonnal kiegészülve a jégkorong-történelem egyik legizgalmasabb trióját alkották (ez volt a „The Hot Line”). WHA-szerződésével Hull lett a sportág első dollármilliomosa. Ő maga úgy emlékezett, azért kért akkoriban csillagászati összegnek számító egymillió dollárt az aláírásáért, mert unta, hogy a WHA-tól folyamatosan ajánlatokkal bombázzák. Azt gondolta, ennyi pénzt nem áldoznak még érte sem, ám amikor rábólintottak a kérésére, tíz évre elkötelezte magát a Jetshez 1.75 millió dollárért plusz az egymilliós aláírási bónuszért. Példája olyan klasszisokat vonzott az NHL-ből a rivális ligába Hedberg és Nilsson mellett, mint Gordie Howe vagy éppen a későbbi örökös WHA-pontkirály, André Lacroix. Az NHL azzal vágott vissza, hogy nem engedte WHA-játékosok szereplését az 1972-es nyolcmeccses kanadai–szovjet hokicsúcson. „A fejesek úgy döntöttek, megfizetnek nekem” – morgolódott Hull, aki a blokkolás feloldása után az 1974-es Summit Seriesen már pályára léphetett.

Háromszor (1976, 1978, 1979) vezette bajnoki címre hét WHA-idénye alatt a Winnipeget. Tízéves szerződését azonban nem tölthette ki, mert 1979-ben a WHA egyesült az NHL-lel, pontosabban utóbbi beszippantott négy franchise-t, a Hartfordot, az Edmontont, a Québecet és a Winnipeget. Hull a Jetsszel visszatért az NHL-be, de 18 meccs után átküldték Hartfordba, ahol már csak kilenc mérkőzést jegyzett. Igaz, a Whalersnél együtt játszhatott az akkor már 51 éves Gordie Howe-val. „Egész jól nézett ki a gyerek az első meccsén” – tréfálkozott Howe. Az NHL azonban nagyon is komolyan gondolta, amikor a „megtért bárányt” 1983-ban beválasztotta a Hírességek Csarnokába, a Black Hawks és a Winnipeg, illetve utódja, az Arizona Coyotes pedig visszavonultatta 9-es mezszámát.

Miközben a „kanadai Superman” játékoskarrierjét tisztelet övezte, civil életét botrányok terhelték. Háromszor nősült, négy asszonytól öt gyereke született. Brett (akit Golden Brettnek, „Arany Brettnek” becéznek) szintén jeles NHL-karriert futott be. A két Hull az egyetlen apa-fia páros, amely elnyerte az idény legjobbjának járó Hart-emlékkupát, a liga történetének legjobb száz játékosa közé került, s amely egy idényben fejenként több mint 50 gólt jegyzett és több mint 600 góllal zárta le NHL-karrierjét. Bobby Hullt két felesége is családon belüli erőszakkal vádolta meg (a korábbi műkorcsolyázó, Joanne azt állította, acélsarkú cipővel ütötte őt), 1987-ben pedig bűnösnek vallotta magát annak a rendőrnek a megtámadásában, aki a harmadik feleségével, Deborah asszonnyal kirobbant csetepatéjába beavatkozott. 1998-ban az orosz Moscow Timesnak azt nyilatkozta, „Adolf Hitlernek volt néhány jó ötlete, csak túl messzire ment”, az amerikai fekete közösségről pedig azt mondta, túl gyorsan növekszik a száma. Ugyanebben az interjúban arra a kérdésre, nem rasszista-e, így felelt: „Nem érdekel. Nem indulok semmilyen politikai tisztségért.” Utóbb tagadta, hogy ilyesmit mondott volna, állítólag perelte is a lapot és a másodközlő Toronto Sunt; ügyvédje szerint végül peren kívül megegyeztek. Az „ami a szívemen, a számon” mentalitása megmaradt, egy 2000-ben megjelent könyvben úgy nyilatkozott: „Ha újra kellene kezdenem, valószínűleg többet innék... Úgy értettem,többet gondolkodnék. Bár a gondolkodás éppúgy bajba sodorhat, mint bármi más.”

Nem véletlen, hogy a Blackhawksszal sokáig fagyos volt a kapcsolata, ám amikor 2007-ben apja halála után Rocky Wirtz lett a franchise tulajdonosa, nagykövetként visszacsábította a klubhoz, mondván, kapcsolata a szurkolókkal „különleges és pótolhatatlan”. Tavaly februárban a felek közös döntése alapján Hull leköszönt e tisztéről, egyes vélemények szerint ezzel csak az Egyesült Államokon az utóbbi években végigsöprő ultrabaloldali „elszámoltatást” igyekeztek megelőzni. 2011-ben felavatott szobra mindenesetre még áll a Blackhawks otthona, a United Center előtt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 11-i lapszámában jelent meg.)