Címlapsztori: Juhász Dorka egyik álma az olimpiai szereplés

– Hogyan összegezné első WNBA-s idényét?
– Rengeteg élménnyel gazdagodtam – válaszolta a Nemzeti Sportnak a 23 éves Juhász Dorka, aki az észak-amerikai profi női kosárlabda-bajnokság Minnesotában töltött idénye után igazolt az olasz bajnok Beretta Famila Schióba. – Már az is óriási élmény volt, hogy draftolt a Lynx, aztán bekerültem a keretbe, és egyre többet játszottam. Úgy éreztem, egyre nagyobbakat lépek előre hétről hétre: edzőtáborba mehettem, az előszezon első meccsén kezdő voltam, majd alapemberré váltam a csapatban. Sikerült megmutatnom magamat, elnyertem az edző, Cheryl Reeve bizalmát, ez volt az egyik legfontosabb tényező a jövőre nézve. A gyakorlatban kevés újonc kap annyi percet, mint amennyit Diamond Miller és én kaptunk tőle az első idényünkben. Sok védekezőfeladatot osztottak rám, az ellenfél legjobb centerét vagy magasbedobóját rendre én védtem. Közben sokat fejlődtem, éreztem a bizalmat, szóval első évnek szuper volt.

– Bekerült az idény újoncötösébe, ahogyan az azóta már Győrben játszó Miller is.
– Ez nagy elismerés volt. Amikor tizennyolc évesen Magyarországról Amerikába mentem, sok volt a kérdőjel a karrieremmel kapcsolatban. Kiskorom óta az Euroligáról, a felnőttválogatottról és a WNBA-ről álmodoztam. A drafton kiválasztottak, de csak a második körben, noha az elsőbe jósoltak a szakértők. Alapból kevés második körös játszik olyan sokat, mint én, de bizonyítottam, mindegy, hányadik helyről kerülsz oda, ha mindennap harcolsz a helyedért, megszerezheted. Húszan kezdtük az edzőtábort, tizenegyen kerültünk a keretbe, és időnként eggyel kevesebben lettünk, ami mentálisan nehéz volt, rossz érzést keltett bennünk. Aztán egyre magabiztosabb lettem, napról napra komfortosabban éreztem magam a csapatban. Az újoncötösbe kerülés pedig hab volt a tortán. Természetesen büszke vagyok rá, mert nehéz volt elérni, még úgy is, hogy előtte már Amerikában éltem.

– Össze lehet hasonlítani a WNBA-t az Euroligával?
– Igen, hiszen az euroligás klubok már minőséget képviselnek. Beszélgettem a nyáron erről amerikai WNBA-játékosokkal, mert ugye nekem eddig nem volt tapasztalatom az európai elitsorozatban. Mindkét sorozat nagyon kemény, nem fújnak le mindent, engedik a test test elleni játékot, és taktikailag is felkészültek az együttesek. Én a csapatjátékot, az európai kosárlabdát mindig is jobban szerettem, jobban is boldogultam azokban az együttesekben, amelyek nem az egy egy elleni figurákra építenek. Az egyetemen is nehéz volt megbarátkozni a sokszor az egyénieskedésre alapozó kosárlabdával.

– Volt-e bármi, amit negatívumként élt meg a WNBA-ben?
– Inkább nehézségeknek nevezném ezeket, elsősorban a sűrű programot. Kimerítő ebben a ligában játszani, amely rövidebb idő alatt véget ér, mint az európai bajnokságok, és alaposan próbára teszi a kosárlabdázókat mentálisan és fizikailag is. Rengeteg az utazás, volt olyan sorozatunk a Minnesotával, hogy nyolc nap alatt öt meccset játszottunk, és legalább kétszer repültünk. Ehhez nekem is hozzá kellett szokni, noha az egyetemen sem volt kevés mérkőzésünk. Eleinte, amikor még csak tíz-tizenöt percet játszottam, azt gondoltam, megy ez nekem, aztán amikor elkezdtek gyarapodni a játékperceim és többször is legalább harminc percet kaptam, már éreztem a fáradtságot, ám így is csak egy találkozót kellett kihagynom húzódás miatt. Ehhez kellenek a profi körülmények, nagyon odafigyelnek az egészségünkre, bármi fáj, megpróbálják megelőzni a sérülést. A meccsek közötti regenerálódás a legnehezebb.

– Diamond Miller, akivel együtt került Minnesotába, másfél hete megérkezett Győrbe. Hogyan jellemezné őt?
– Szeretem Diamondot, aranyos és vidám lány, ezt már biztosan a győriek is megtapasztalták. Harsány, központi figura, akinek elképesztő adottságai vannak. Robbanékony, hosszúak a karjai, hatalmas potenciál van benne. A Minnesota azonnal alapemberként, franchise-playerként számított rá, vele tervezik a jövőt, Naphesa Collier és Diamond köré építik a csapatot. Tartjuk a kapcsolatot, az első visszajelzése alapján tetszik neki Magyarország.

– A Schióval kapcsolatban beigazolódott-e az, amit a csapatról, a klubról, a játékstílusról gondolt az érkezése előtt?
– Az volt a cél, hogy mindenképpen euroligás csapatban játszhassak a WNBA-idény után. A Schióról tudtam, hogy családias légkör jellemzi. Néhány nappal az érkezésem után még nem játszhattam, de ott voltam a meccsen, nagyon odafigyeltek rám, hogy minél könnyebb legyen a beilleszkedésem. Nekem minden új, hiszen nem játszottam még európai topcsapatban, be kell illeszkednem, ehhez minden segítséget megkapok a lányoktól. Az edzőnk még keresi a helyemet, és azt is, hogy milyen összeállításban teljesít a legjobban a csapat, mert sok az új játékos. Jelenleg pozíción kívül játszom, centerként – nem titok, amúgy négyes poszton érzem magam a legotthonosabban. A szakemberek nem úgy számolnak velünk, mint potenciális Euroliga-győztes együttessel, de szerintem idővel nagyon jó csapattá kovácsolódhatunk, és ki tudja, mi lesz a rájátszásban.

– Egyelőre nem, de Arella Guirantest még az egyetemről ismerem, jó a kapcsolatunk. A korom miatt Julia Reisingerovával töltök több időt, szinte egyidősek vagyunk.

– Nehéz volt átállni újra az európai kosárlabdára? Értem ezalatt a különböző szabályokat, a harcmodort, a lépéshibák megítélését.
– Egyelőre nem volt ezzel problémám, bár az egyik edzésen egy rövid indulást követően az edző megállította a játékot, mondván, ez lépéshiba volt, én meg elcsodálkoztam. Amióta itt játszom, még nem pontozódtam ki, nem voltak faultproblémáim, inkább ahhoz kell hozzászoknom, mit engednek a bírók a védőmnek. Az biztos, hogy az olasz bajnokságban és az Euroligában teljesen más felfogásban vezetik a meccseket, ehhez hozzá kell szoknom

– Az első euroligás találkozója után azonnal megválasztották a meccs emberének – mondhatjuk, hogy jól kezdődött az olaszországi szereplése?
– Jól mutatkoztam be, tizenhat percet játszottam, az edzőnk próbálgat, keresi a helyem. A célom az volt, hogy tudjak valami újat hozni, valami pluszt hozzátenni a csapat játékához. Nem tudtam, mire számítsak néhány közös edzést követően. Győztünk, szóval elégedett vagyok a bemutatkozásommal.

– Hogy áll az olasszal?
– Már elkezdtem a tanulást, a csapattársakkal is próbálok társalogni, s közben ők tanítanak. Ám amikor egymással beszélnek, esélytelen, hogy megértsem. Az évad végére remélhetőleg konyhanyelvi szintre már eljutok. Egyszer egy bevásárlóközpontban beszélgettem egy helyi hölggyel, aki olaszul szólt hozzám, én angolul válaszoltam, de így is lett belőle egy ötperces társalgás, szóval a helyzethez képest jól sikerült.

– A nyáron volt az Európa-bajnokság, ön nélkül, hiszen már Amerikában játszott. Hogy érezte magát?
– Nehéz szituáció volt, nem volt könnyű kezelni. Szerettem volna ott lenni az Eb-n, de nem volt lehetőségem rá. Néztem a meccseket, ismerem a lányokat, tudtam, mennyire jók, és már a rajt előtt éreztem, hogy szép eredményt érhetnek el. Székely Norbert szövetségi kapitánnyal többször egyeztettünk, és ha nem kerülök be a Minnesota csapatába, biztosan mentem volna Szlovéniába. Boldog voltam, hogy a csajok megszerezték a negyedik helyet. Most már Olaszországban vagyok, nem egy másik kontinensről kell hazautaznom, ami óriási könnyebbség, a tervek szerint novemberben jövök is az Európa-bajnoki selejtezőkre. Izgatottan várom, hogy bemutatkozhassak a felnőttválogatottban. Amikor meghívást kaptam a draftra, a New York-i gálára, akkor is Magyarországot képviseltem, magyarként, ismeretlen pécsi lányként választottak ki, jelöltek a keretbe, küldtek a pályára kezdőjátékosként. Az én példám is bizonyítja, kitartással, szorgalommal mindez elérhető. Nekem egy amerikai egyetemről sikerült, így azért könnyebb volt, mert szem előtt voltam, s ha nem is lehettem ott az Európa-bajnokságon, az Egyesült Államokban képviseltem a hazámat.

– Milyen Olaszországban a magyar kosárlabda megítélése? Ujvári Eszter sztár volt itt annak idején, s később többek közt Ujhelyi Petra és Honti Kata is szép időszakot töltött ott.
– Honti Kata képét láttam is a falon a klubházban! Nagyon jó a megítélése a magyar kosárlabdának, örültek, hogy újabb magyar kosaras érkezik a csapathoz. A klubcsapatainkat is elismerik. Amerikában is beszéltem többekkel, akik Magyarországon játszottak légiósként, s szinte mindenki szeretett itt játszani. Erősnek tartják a magyar bajnokságot, ami engem büszkeséggel tölt el. Schiós csapattársam, az amerikai Robin Parks játszott Pécsett 2017-ben, ez is mutatja, milyen kicsi a világ, én is emlékeztem rá, mondtam is neki, láttalak tizenhét éves koromban.

– Februárban olimpiai selejtezőben szerepel a magyar válogatott. Mit gondol erről?
– Hogy jó lenne kijutni Párizsba! Nálam az olimpia nagy álom, emlékszem, gyerekkoromban anyával (a 125-szörös válogatott Balázs Hajnalka – a szerk.) néztük a tornát, ahová sajnos neki nem sikerült eljutni. Ő akkor is azt mondta, majd az én korosztályomnak talán összejön. Már az önmagában óriási dolog, hogy a lányok kiharcolták a lehetőséget, ez teljesen az ő érdemük. Sopronban, hazai pályán rendezik a meccseket, ami nagy segítség. Nekem még meg kell ismernem a játékrendszert, nincsenek tiszta elképzeléseim, milyen szerepet kaphatok a csapatban, de ott szeretnék lenni. Mindenki vágyálma az olimpiai részvétel, és remélem, tudok segíteni az elérésében. Örömteli, hogy egyáltalán beszélhetünk erről, és erre büszkének kell lennünk!