Kinek szúrta oda gúnyosan Michael Jordan, hogy lövése sincs, mi az NBA?

Bármerre nézett, Phil Jackson azt látta, hogy minden vörösbe borult. Chicago a Bulls kosárlabdacsapatának első bajnoki címét ünnepelte. A naptár 1991 júniusát mutatta. A győzelmi partit a belvárosi Four Seasons Hotelben tartották. A vezetőedző elégedetten nézte ifjú csillagait, Horace Grantet és Scottie Pippent, akik üstökösként robbantak be az NBA-be, s most a kölyökképű B. J. Armstronggal táncoltak, énekeltek. A szerenád a Bulls játékát a „the triangle” támadási stratégiával forradalmasító másodedzőnek, Tex Winternek szólt. De ez a gárda már Michael Jordané volt, aki gyakran one-man-show-vá alakította a mérkőzéseket. Eleinte bizalmatlanul fogadta a különös szisztémát, egyébként is: ki az a Tex Winter, mit nyert ez a fickó edzői karrierje során? Jackson nem engedett, noha a játékosok az idény elején folyamatosan morogtak. Ezt elunva Winter azt javasolta, engedjék el az új játékrendszert, mert ha a kosarasok nem hisznek a stratégiában, megette a fene az egészet. Ám a főedző kitartott, s lám, most hálásan rappelgettek Winternek.

Jordan képéről ezen az estén le sem lehetett törölni a vigyort. A világsajtót bejárta a Los Angeles Lakers elleni finálé sorsdöntő, ötödik meccse után készült fotó, amikor zokogva szorította magához a bajnoki trófeát. Noha a liga szupersztárja volt, nemhogy a Larry O'Brien-kupát nem vehette kézbe addig, a konferenciadöntőket is elbukta. Ám az 1990–1991-es bajnokság végre meghozta az aranygyűrűt, plusz a finálé legjobbjának jelölték Magic Johnson ellenében. Ezért volt oly érzelmes neki a Great Western Forumból hazavinni a trófeát. A meccs után az öltözőben kört alkottak, közösen imádkoztak, aztán csak a pezsgőspalackok durrogását lehetett hallani. Jordan lerogyott, fejét akkori felesége, Juanita ölébe temette, és zokogott. Közben az apja, James, aki az első pillanattól biztatta, hogy eljön majd a nagy diadal, a nyakát masszírozta.

Persze örömében folytak a könnyei. Úgy érezte, ez élete csúcspontja. Csodásabb élmény, mint a North Carolinával újoncként megnyert egyetemi bajnokság. A Georgetown elleni döntőben 14 másodperccel a dudaszó előtt beszórt duplája pályafutása egyik első ikonikus megmozdulása lett. A „The Shot”, vagyis „a dobás”. Az a siker szinte az ölébe hullott, az NBA trófeájáért vért kellett izzadnia. Nem meglepő, hogy a meccs után vele aludt, hazafelé a repülőn is babusgatta, még a csapatbuszon sem volt hajlandó néhány méternél messzebbre eltávolodni tőle. Egész addigi élete küzdelmeinek szimbólumaként tekintett rá.

Az ugyan mesebeszéd, hogy a wilmingtoni Emsley A. Laney gimnázium csapatából kipenderítették, ám 178 centije nem sejtetett fényes jövőt. Brooklyni kissrácként sportkarrierről álmodozott, de volt B-terve is; a North Carolina Universityn a „kulturális földrajz” fedőnevű szakot választotta, ami a meteorológia előszobája. Végül nemcsak időjós nem lett, az egyetemet sem fejezte be; három év után jelentkezett az NBA draftjára, mert kosárlabdás álmait egy pillanatra sem adta fel (igaz, apjának tett ígéretét betartva 1986-ban diplomát szerzett). Háta mögött 101 egyetemi meccsel, az 1984-es év játékosaként érkezett a profi liga börzéjére. Az első két helyen center kelt el: Hakeem Olajuwon és Sam Bowie, s csak utánuk horgászta ki a Bulls Jordant. A 21 éves ifjonc addigra is csak 198 centire nőtt, viszont a középiskolában nem véletlenül becézték „Nyúlnak”: 4.6 másodperc alatt futotta a 40 yardot (36.57 méter), s 117 centi volt a súlypontemelkedése.

Igaz, nem a Bullsról álmodott. Chicagót akkoriban a baseballjáról, s nem a kosárlabdájáról ismerték. A Stags négy NBA-idény után, 1950-ben feloszlott, a Packers/Zephyrs két évad után továbbállt Baltimore-ba. A Bullst Dick Klein alapította 1966-ban, de Jerry Reinsdorf 1984-ben már a New York-i George Steinbrennerrel és annak chicagói üzlettársaival tárgyalt a klubvásárlásról. Nem sokat kellett győzködni őket: a Bulls meccseire átlagban hatezren jártak. A ravasz brooklyni jogász 9.2 millió dollárért szerzett 56.8 százalékos többségi tulajdont. Élete üzletét kötötte, s éppen földijének köszönhetően.

Michael Jordant egy hurrikánban vergődő hajó vette fel; a 27–55-ös alapszakaszmérleg tűpontosan szimbolizálta a hároméves zuhanórepülést. Ő viszont olimpiai bajnokként érkezett az NBA-be, hiszen az 1984-es csonka játékokon tagja volt az aranyérmes amerikai válogatottnak. A Chicagóval öt évre szóló 6 millió dolláros szerződésben állapodott meg. Az évi 1.2 millió dollárja elvitte a bérkeret majd' 40 százalékát…

A Bulls az Angel Guardian Gymben kezdte el az edzőtáborozást.   „Nagyjából az első gyakorlat után világossá vált, hogy olyasvalaki érkezett közénk, akihez hasonló kosarast korábban nem láttunk”    – mondta az akkori általános menedzser, Rod Thorn. Jordan pedig készen állt rá, hogy átvegye a vezér szerepét. Az első bajnokiján a Washington Bullets ellen a teljes arzenálját felvonultatta: trükkök, lepörgések, tempók, ziccerek, zsákolások. A bemutatót 13 913 néző látta a Chicago Stadiumban, hatezerrel több, mint az előző évi nyitányt a New Jersey Nets ellen. Az első idegenbeli meccsén, a Milwaukee otthonában győztes kosarat jegyzett, a felhőkig emelkedve engedte el a tempót – ez lett az „Air Ball”.

A 13–9-es idénykezdet után az igazi erőpróbát az Isiah Thomas dirigálta Detroit látogatása jelentette. Thomas chicagói srác, a csarnok tőszomszédságában nőtt fel. Három évvel korábban került az NBA-be, első otthoni fellépésén a Bulls közönsége ovációval fogadta. De Jordan érkezése mindent megváltoztatott. Michael lett a kedvenc, a főszerepet azonban Thomas nem engedte át; győzelemre vezette a Pistonst, s ezzel ötmeccses vereségsorozatba kergette bele a Bullst. Ráadásul kirobbant a Quintin Dailey-affér. Jordan dobóhátvédként volt a leghatékonyabb, ahogy Dailey is; utóbbinak kénytelen-kelletlen maradt az irányító posztja.

Jerry Reinsdorf tulajdonszerzése a Bullsban 1985. március 1-jén vált hivatalossá, s 25 nappal később a „piranha”, Jerry Krause váltotta az általános menedzser posztján Thornt. Az új vezérkar lélegzet-visszafojtva figyelte, mire képes Jordan a 82 meccses alapszakasz hajrájában, hiszen egyik egyetemi évében sem szerepelt 36-nál több mérkőzésen. Nos, a 77. játéknapon kiharcolták a playoffba kerülést – ez 1981 óta nem jött össze, s hét éven belül is csupán egyszer. Tizenegy győzelemmel múlták felül az egy esztendővel korábbi teljesítményt, a hazai nézőszám 90 százalékkal megugrott, meccsenként 11 885-re nőtt.

Jordan nem rajongott Krause-ért. A „Morzsa” gúnynevet aggatta rá, mert sokszor fánkmorzsa fityegett a hajtókáján. Meggyőződése volt, hogy ez a fickó képtelen rutinos kosarasokat igazolni, akikre pedig szükség lenne az áttöréshez. Vezérbikaként vitte a hátán a Bullst, de az első három évben a csapat nem jutott tovább a playoff első körénél, majd a konferencia-elődöntőben, aztán kétszer a Keleti főcsoport döntőjében bukott el. Szíven ütötte, hogy Krause – állítólag – azt terjesztette, a Chicago kétszeres bajnok lehetne, ha az 1984-es drafton Olajuwont választhatja. Miként az is, hogy az 1989–1990-es programfüzeten Pippen fotója virított; érkezése óta először lett másvalaki a címlapember. Amikor Krause lobbizni kezdett Toni Kukocért, ennyit mondott a barátainak: „Várjunk, amíg a detroiti Bill Laimbeer először arcon könyököli! Utána nem lesz kedve a gyűrű közelébe menni. Jól játszik, de egyetemi szintű kosarasok ellen. Lövése sincs, mi is az NBA.” S amikor az általános menedzser megkérte, hívja fel Kukocot s győzze meg, hogy folytassa Amerikában, gúnyosan ennyit felelt: „Nem beszélek jugoszlávul.”

Phil Jackson 1990 októberében egyre azon töprengett, miként lehet nyerő csapatot faragni a Bullsból Michaellal. Az előző idényt 55 győzelemmel zárta az együttes, sorozatban másodszor jutott a főcsoport döntőjébe; ez korábban egyszer jött össze, még a hetvenes évek közepén Dick Motta vezetésével. De az NBA-bajnoki címről lemaradt. Jackson New Yorkban Walt Frazier, Earl Monroe és Willis Reed oldalán kosarazott. Bármelyikük képes lett volna rendre 25-30 pontot szórni, az a Knicks mégis ötemberes alakulat volt. A Bullst ellenben a sajtó úgy emlegette: Michael és a Jordanaires, utalva az ötvenes évek gospel-énekegyüttesére, amely Elvis Presleynek vokálozott. Ráadásul megszületett a Detroit „anti-Jordan stratégiája”, a „Jordan Rules”, amely a Pistonsnak zsinórban három playoffban győzelmet kamatozott.

Jackson olyan taktikán törte a fejét, amely nem köti gúzsba legjobb játékosát, sőt a meccsek hajrájában csodafegyverré teszi. A támadójáték felépítését Tex Winterre bízta. Úgy akarták Jordanre alapozni a Bulls stratégiáját, hogy közben a többiek is hasznosnak érezzék magukat. Az 1991-es konferenciadöntőben – sorozatban harmadszor – a Detroittal találkoztak. Ám ez a Pistons már nem az a Pistons volt, ráadásul a játékvezetői felfogás is változott; már nem engedte a kíméletlen „büntető taktikát”. Jordan pedig megértette, fölösleges fejjel rohannia a falnak: a „Jordan Rules” addig élt, amíg a hagyományos játékát játszotta, amint váltott, összeomlott.

A nagydöntőben a Lakers következett: Michael Jordan Magic Johnson ellen! Az első meccs a 36 pontot jegyző Jordan rossz dobásán úszott el, a másodikon viszont a Bulls visszavágott, s megtalálta Magic semlegesítésének leghatékonyabb módját: Pippen leradírozta őt. E találkozón mutatta be Jordan a „The Move”-ot: egy labdaleütéssel betört a „festékbe”, a levegőbe emelkedett, s jobb kézzel megcélozta a gyűrűt, de hogy a rázúduló két Los Angeles-i ne szerelhesse, röptében áttette a labdát a bal kezére, s így dobott ziccert. A Bulls összesítésben 4–1-re nyerte meg a sorozatot, Michael Jordan első bajnoki sikerét ünnepelhette, plusz triplázott is: az alapszakasz MVP-díja és a bajnokság pontkirályi címe mellé ő lett a finálé legjobbja is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 4-i lapszámában jelent meg.)