NHL: amerikai álom – délelőtt könyvelő, este a Hawks sztárkapusa

 

Az idők során sok remek találmány született már a tengerentúlon – egyedül Thomas Alva Edisonnak több mint ezret köszönhetünk csak a szabadalmai alapján, például –, de mind közül az egyik legjobb, vagy legalábbis legszórakoztatóbb, legéletrevalóbb a profi sportligákban létező, úgynevezett egynapos profi szerződés, a „one-day contract” találmánya.

Ezt leggyakrabban a tengerentúli profi hokiligában, az NHL-ben alkalmazzák, ott is a kapusok esetében. A történet lényege ugye annyi, hogy vis maior esetén egy nem profi játékosnak is adható ilyen egynapos szerződés, ha felvetődik a lehetősége, hogy vésztartalékként egy meccs erejéig be kell ugrani valakit helyettesíteni. Ez nyilván a kapusok esetében kardinális kérdés: mivel belőlük van a legkevesebb, ha a kezdő és a tartalék is megsérül, úgy jobb híján tényleg egy, a környékről sebtében kerített félamatőrt kell bedobni a mély vízbe. Ennek – mármint hogy mindkét kapus egyszerre vagy egymás után kidőljön – esélye ugyan minimális, de azért akad rá egy-két példa, s ezekből születnek meg a legjobb, legszerethetőbb történetek.

TIZENKÉT ÉVE NEM VÉDETT

Legutóbb Chicagóban egy 36 éves könyvelő nevét skandálta 21 ezer szurkoló, miután az egyik alsóbb osztályú „sörligában” gyakorlatilag hobbiszinten korongozgató úriember az említett módon vált hőssé. Történt, hogy a Winnipeg Jets elleni bajnoki előtt a bemelegítésnél megsérült a Blackhawks első számú portása, a svéd Anton Forsberg. Így hát telefonáltak az egyik amatőr bajnokságban védő, semmilyen profi tapasztalattal nem bíró Scott Fosternek, hogy legyen kedves kicsit iparkodni, mert be kell öltöznie és oda kell ülnie a chicagói kispadra a biztonság kedvéért.

Hősünket persze nem a telefonkönyvből túrták elő: megesett már néhányszor, hogy a Blackhawks a biztonság kedvéért meghívta valamelyik meccsére, amelyet aztán a sajtópáholyban falatozva nézett végig, de arról még szó sem volt soha, hogy tényleg szerelést húzzon. Olyannyira nem, hogy hivatalos meccsen Foster legutóbb 2006-ban, az amerikai egyetemi bajnokságban védett, akkor is egyetlen meccsen, kilenc gólt beszedve – internetes adatlapján a 2006 és 2017 közötti időszakban pedig csak a sima „nem játszott” kitétel szerepelt…

EDDIG SENKI SEM ÉRT KORONGHOZ

A kispadozás már eleve rendkívüli eseménynek számít – elvégre a Fosterhez hasonló hétköznapi „kisemberek” a legritkább esetben mondhatják el magukról, hogy gyorsan kapnak egy saját mezt névvel és számmal, aztán világsztárokkal együtt ülhetik végig a meccset a kispadon –, de ami ezután következett, már tényleg hollywoodi mesébe illik.

Elvégre az efféle amatőr vészkapusokat alapesetben saját maguk és a csapat közös érdekében igyekeznek távol tartani a jégtől: amióta 1965-ben az NHL-ben kötelezővé tették, hogy két kapust kell nevezni, egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a beugrónak valóban be kellett ugrania, nem csak a palánkon lévő kiskaput nyitogatni: 2017 januárjában Jorge Alves, a Caroline Hurricanes szertáros-vészkapusa kapott néhány másodpercet a jégen, egy már elveszített találkozón, ajándék gyanánt a szolgálatkészségéért – de koronghoz érnie nem kellett.

Fosternek azonban ennél sokkal komolyabb feladat jutott.

NYAKÁBA UGROTTAK A SZUPERSZTÁROK

A záró harmad elején a Chicago második számú kapusa, Collin Delia ugyanis görcsöt kapott a jégen, hősünknek így tényleg be kellett állnia a Hawks kapujába: az eddig jobbára a haverjaival bohóckodó Fosternek egyszeriben az NHL góllövőlistája második helyén álló Patrik Lainéval és nem kevésbé klasszis társaival kellett farkasszemet néznie, még ha 6–2-es vezetésnél is.

Azonban nem tojta össze magát: a mérkőzésből hátra lévő nem kevés, több mint 14 perc alatt a kapujára tartó mind a hét lövést hatástalanította, imádnivalóan amatőr mozdulatokkal, ám annál nagyobb lelkesedéssel és önfeláldozó vetődésekkel – tényleg szívmelengető volt nézni, ahogy a végül 6–2-es hazai sikerrel véget ért bajnoki lefújása után a milliókat kereső chicagói sztárok az egyszerű könyvelő nyakába ugráltak, a United Center 21 ezres közönsége pedig egy emberként skandálta Foster nevét. Sörligás csapattársai pedig együtt, tévén nézték barátjukat, merthogy az ő saját mérkőzésük kicsit hamarabb véget ért, és a képernyő előtt ünnepeltek meg minden védést.

„Az első sokkon túlestem, amikor be kellett öltöznöm, aztán szerintem elsötétült minden és nem érzékeltem a külvilágot – mondta vigyorogva a meccs után Foster, aki nem sokkal a találkozó előtt még javában a számológépet nyomkodta. – Persze, papíron van esély ilyesmire, de soha nem gondolod, hogy ez tényleg megtörténhet veled. Ezt az élményt már soha, senki nem vehet el tőlem, amit büszkén mesélhetek majd a gyerekeimnek. Holnap aztán újra felébredek, felveszem az ingem és munkába indulok, de ezt sosem fogom elfelejteni, ez egy álom…!”

Egy biztos: a ritka pocsék idényt futó, a rájátszásról már rég lemondó Chicago szezonbeli legemlékezetesebb fejezetét ez a 36 éves könyvelő szerezte a Blackhawks híveinek.