Felemelte az ETO-t a felvidéki sikeredző – interjú Borbély Balázzsal

– Jó most az ETO FC Győr edzőjének lenni?     
– Ha röviden akarok válaszolni, azt mondom: nagyon jó! Talán minden edző ezt mondaná, aki ilyen veretlenségi szériát produkál.

–  Mindennap megteszi a Dunaszerdahely–Győr utat vagy a városba költözött?     
– Nem, ingázom, szerencsére negyvenöt perc alatt itt vagyok, és utána gyorsan hazaérek, ennyi kell is reggel, hogy felébredjek, az edzést követően pedig az autóban átgondolom a történéseket.

– Dunaszerdahelyen téma az ETO jó szereplése? Megállítják ezért az utcán?     
– Nagyon ritka, hogy kimozdulok a városba otthonról, szinte semmire nincs idő, minden egyes szabad percem a kétéves kislányommal és a nyolcéves fiammal töltöm. A kislányom most kezd beszélni, kommunikálni, így rengeteg figyelmet igényel, a fiammal pedig nonstop focizni kell, a munkán kívül az összes energiámat rájuk fordítom. Néha még a hétfő esti baráti foci is veszélybe kerül.

– Győrben befogadta a közeg és a város?     
– Leginkább a mérkőzéseken tudom ezt lemérni, hallom, hogy a szurkolók kiabálják a nevem, ami természetesen felemelő érzés.

Született: 1979. október 2., Dunaszerdahely  Sportága: labdarúgás Posztja: védekező középpályás Válogatottsága/góljai: 15/– Klubjai játékosként: DAC (szlovákiai, –2000), Artmedia Petrzalka (szlovák, 2000–2005; 2007–2008), 1. FC Kaiserslautern (német, 2006–2007), FC Timisoara (román, 2008–2010), AEL Limassol (ciprusi, 2010–2012), Somorja (szlovákiai, 2012), Vrakún (szlovák, 2013–2014) Klubjai edzőként: DAC-utánpótlás (2014–2016), Petrzalka (2017–2019), Ferencváros-utánpótlás (2019–2022), DAC-másodedző (2022–2024), ETO FC Győr (2024–) Kiemelkedő eredményei játékosként: 2x szlovák bajnok (2005, 2008), 2x Szlovák Kupa-győztes (2004, 2008), Szuperkupa-győztes (2005), az év játékosa (2005) Kiemelkedő eredményei edzőként: NB II, 2. hely (2024), szlovák harmadosztály, bajnok (2018)

 Eltűnt társadalmi feszültség     

– Dunaszerdahelyen nevelkedett és vált felnőtt játékossá. Volt-e hátránya abból, hogy egy magyar csapatról van szó a szlovák futballban, tapasztalt-e bármilyen negatív megkülönböztetést?     
– Más világot éltünk akkor, amikor én ifista voltam. Bizonyos helyzetekben sokkal inkább lehetett érezni a magyarellenességet, és az egész társadalomban voltak problémák. Szerencsére most már ilyet nem érzek. Annak idején, amikor Közép- vagy Észak-Szlovákiába mentünk tornára, mérkőzésre, akadtak bántó megjegyzések, aztán fiatalon igazoltam Pozsonyba, az Artmedia Petrzalkához, ott már egyáltalán nem származott hátrányom a magyarságomból. Az évek, évtizedek múlásával eltűnt ez a társadalmi feszültség, bár sajnos néha egy-egy provokáció előfordul, mint legutóbb Pozsonyban a DAC meccsén.

– A Petrzalkánál töltött első időszakában öt évet húzott le és csapatkapitány is lett – vagyis egyértelműen a játéktudás és a személyiség volt a legfontosabb.     
– És persze volt egy kis szerencsém is, kiváló viszonyt ápoltam az ottani edzőmmel, Vladimír Weiss-szel, akivel a mai napig remek a kapcsolatom. Minden szempontból éreztem a bizalmát, emberileg és szakmailag is.

– Vladimír Weiss szlovák edzőlegenda. Sokat beszélgetnek manapság is, ellátja esetleg tanácsokkal?     
– Napi szinten nem beszélünk, de azért érdeklődik telefonon, és ha találkozunk, akkor is jókat dumálunk.

– Sok mindent ellesett tőle?     
– Rengeteget változott a futball, amióta én befejeztem a játékoskarrierem, de sok mindenre szívesen emlékszem vele kapcsolatban, tanultam tőle.

BL-gól a Portónak  és a Rangersnek is     

– Kijelenthető, hogy a legsikeresebb időszakát az Petrzalkánál töltötte pályafutása során? Bajnoki címeket, kupákat nyert, a Bajnokok Ligájában is pályára lépett.     
– Igen, ezt nyugodtan mondhatom. Amikor odakerültem, az első két év kritikusnak számított, a kiesés ellen küzdöttünk, de közben tudatosan építkeztünk, sorozatban jöttek az erősítések, aztán a 2004–2005-ös idényben minden összeállt, elhittük magunkról, hogy jók vagyunk és bárkit meg tudunk verni Szlovákiában. Végül kijutottunk az európai porondra és sikerült nagyot alkotnunk a Bajnokok Ligája csoportkörében is.

– Akkor már csapatkapitányként az FC Porto ellen győztes gólt is szerzett.     
– Védekező középpályásként ez hatalmas élmény volt, de hazai pályán a Rangers ellen is betaláltam, mindkét gólt pontrúgás után szereztem. Végül az Inter és Rangers mögött harmadikként zártunk a kvartettben és az UEFA-kupában folytathattuk a küzdelmet. Nemcsak Szlovákiában, egész Európában meglepetésnek számított, hogy egy ilyen kis klub kis büdzsével bekerült a kontinens legjobbjai közé. Minden percét élveztem a sorozatnak, lenyűgözött minket a közeg, a körítés, amit Milánóban vagy éppen Portóban tapasztaltunk. A keret döntő többsége nem élt át akkor még ilyesmit.

– Ki volt az a futballista, aki ellen a legnehezebb volt játszani?     
– Hú, ezt nehéz megmondani, több is volt. A legjobb játékos, aki ellen játszottam – igaz, nem a BL-ben, hanem a válogatottban –, Zinédine Zidane volt. Elvileg sokat kellett volna találkoznom vele a pályán, de többnyire csak a hátát láttam…

Azok a fránya Achilles-fájdalmak…

– A BL-szereplés nyitotta meg a kaput nyugatra?     
– Igen, és nemcsak nekem, hanem több társamnak is. Sikeresen szerepeltünk 2005 őszén a Bajnokok Ligájában, aztán azt hiszem, tízen igazoltunk külföldre, szétesett az Artmedia. Az én utam Németországba vezetett. A Kaiserslautern konkrét ajánlatot tett, elfogadtam – mégiscsak a Bundesligába hívtak… Jól is indult a történet, veretlenül hoztuk le a februárt, csak a felkészülés alatt az Achilles-inam elkezdett fájni. A szerződésem először fél év kölcsönről szólt, amelyet akkor hosszabbítanak meg automatikusan, ha a csapat benn marad. Fájdalmakkal játszottam végig a tavaszt, végül kiestünk, de a klub így is kölcsönvett újabb egy évre. Meg kellett operálni a lábamat, két-három hónap után tértem vissza, de nem voltam már olyan formában, mint amikor először szerződtetett az egyesület. Nem is sikerült feljutni, így lezárult a németországi fejezet.

– Temesvárra került, a román első osztályba, ott is élcsapatban szerepelt.     
– Jól is alakult az első másfél évem, erős volt a román bajnokság, nekünk pedig sikerült mindkét ott töltött idényemben az első ötben végeznünk. A második évad közepén új edző érkezett, életemben először nem éreztem valakinél a bizalmat, egyre kevesebbet játszottam, tovább kellett lépnem, és Ciprusra szerződtem. Csak éppen elszakadt az Achilles-inam, de nem a jobb lábamban, amellyel Németországban küszködtem, hanem a balban. Utána már csak szenvedtem a pályán, nem sikerült arra a szintre visszatérnem, amelyen korábban voltam.

– Tudatosan készült az edzői pályára már játékoskorában is?     
– Azt hiszem, mindig tetszett az edzői munka, ahogy említettem, Vlado Weiss volt rám a legnagyobb hatással. Lenyűgöző vehemenciával, hozzáállással dolgozott, remek elképzelései voltak. Azonban egyáltalán nem voltam felkészülve arra, mi történik velem, ha vége a játékoskarrieremnek. Másfél-két évig csak kerestem a helyem a civil életben. Próbálkoztam mindennel, dolgoztam is, de húzott vissza a szívem a focihoz. Aztán a dunaszerdahelyi akadémia jelenlegi igazgatója, Németh Krisztián barátom hívott, hogy térjek vissza a negyedosztályba, a DAC mostani farmcsapatához játszani és közben elkezdtem edzősködni is.

– Az utánpótlás jó közeg a tanuláshoz?     
– Kifejezetten szükséges. Az a tapasztalat kell ahhoz, hogy megbecsülje magát az ember, amikor a felnőttfutballban dolgozik. Megtanít türelmesnek lenni, elfogadjuk, hogy hibázni lehet, szabad, sőt, néha kell is. Senki sem születik Carlo Ancelottinak, lépésről lépésre kell haladni, tanulni a szakmát. Sok mindennek most is hasznát veszem abból, amit az utánpótlásban töltött éveim során éltem át. 

Hajnal Tamás hívta a Fradihoz     

– Hogyan került a Ferencvároshoz?     
– Kicsit messzebbről kezdeném. A DAC akadémiáján dolgoztam, de Szlovákiában csak úgy lehet bekerülni a Pro-licences edzőtanfolyamra, ha az első három osztályban két évet dolgoztál már, vagy legalább az U19-es bajnokság első osztályában. Ezzel a gyakorlattal lehet jelentkezni a képzésre. Dunaszerdahelyen az U15-öt edzettem, így nem léphettem feljebb. Akkor keresett meg a Petrzalka, amely akkor a harmadosztályban szerepelt, hogy dolgozzak ott, és ez kapóra jött. Feljutottunk a másodosztályba, felvettek a Pro-licences képzésre, viszont a második idény második felében a vezetőség elköszönt tőlem egy rosszabb sorozat után. Nagy tanulság volt ez is. Szoros volt a mezőny, mi a középmezőnyben álltunk, végül úgy gondolták a vezetők, új impulzus segíthet a csapaton. Közben a Ferencvárosnál kezdett el dolgozni Hajnal Tamás, akivel Kaiserslauternben játszottunk együtt és nagyon jó barátokká váltunk. Ő kért fel a zöld-fehérek egyik játékosmegfigyelőjének. Zsolnára mentünk együtt éppen Michal Skvar­kát megnézni, és a hazafelé úton említette, hogy keresnek edzőt a Fradi utánpótlásába. Az akkori barátnőmmel leültünk beszélgetni a lehetőségről és Budapestre költöztem. Az első idényben az U17-eseket edzettem, aztán az U19-et, majd pedig az NB III-as gárdát, és továbbra is tagja maradtam a scouting csapatnak. Sok barátot szereztem a Fradinál, rengeteget tanultam ott is.

– Nem gondolta, hogy az FTC-nél még feljebb juthat? Miért tért vissza 2022-ben Dunaszerdahelyre?     
– A klub tulajdonosa, Világi Oszkár a felnőttcsapat mellé hívott első asszisztensedzőnek, és húzott a szívem a profi futballhoz. Olyan ajánlat volt, amely lehetőséget adott a karrieremben az előrelépéshez. Egy hét hezitálás után elfogadtam a DAC invitálását. 

– Ezzel pedig közeledett az ETO-hoz is, bár nyilván akkor még szó sem volt arról, hogy egyszer a győri kispadon ül majd.     
– Eszembe sem jutott és valószínűleg Világi Oszkárnak sem.

– Tavaly tavasszal viszont átvette az irányítást az ETO-nál. Hogyan kérte fel Világi Oszkár a feladatra? Éppen rossz sorozatban volt a csapat, távolodott a feljutás lehetőségétől.     
– Az ETO vasárnap játszott meccset hazai pályán, kikapott a Szegedtől egy-nullára, nekem szabadnapom volt. Este megcsörrent a telefonom, a tulajdonos keresett, és feltette a kérdést: átvenném-e ezt a munkát? Öt mérkőzés volt hátra az idényből, de a célkitűzés teljesítéséhez, a feljutáshoz mindegyiket meg kellett nyerni. Mi sem egyszerűbb, ugye?

– Akkor nem ijedős típus, mondhatta volna, hogy jó a DAC-nál másodedzőként, messze nem akkora a felelősség…     
– Az alibi lett volna. És megint nagy lehetőségnek éreztem a feladatot, végre kipróbálhattam magam vezetőedzőként. Öt mérkőzésre szólt az ajánlat, nem éreztem, hogy sokat veszíthetnék – ha nem jön össze a feljutás, akkor sem lehet engem okolni, ha meg sikerül, veregetik a vállamat.

– Mit tapasztalt, amikor belépett az NB I-től éppen távolodó ETO öltözőjébe?     
– Tiszta fejjel érkeztem, nem akartam a múlttal foglalkozni, és arra fókuszáltam, hogy az elkövetkezendő időszakból hozzuk ki a legtöbbet. A lehető legtöbb információt igyekeztem begyűjteni, amit a siker érdekében felhasználhatok. Remek stábmunkát végeztünk, rögtön jó meccset vívtunk Mosonmagyaróváron, amely elhitette a csapattal, hogy megoldható a feladat. Hétről hétre erősödött az önbizalmunk, jöttek az eredmények, és a vízválasztó Vasas elleni meccset a fantasztikus közönségünk segítségével sikerült megnyernünk. Az utolsó fordulóban már Ajkán csak nekünk volt veszítenivalónk, nehéz összecsapást vívtunk, de sikerült győznünk és feljutottunk.

A tavaszra minden összeállt     

– Egyértelmű volt, hogy a feljutó csapatot át kell alakítani az NB I-re?     
– Ez is tanulságos történet. Az NB II-ben megnyert utolsó öt találkozó elhitette velünk, hogy „elegek leszünk” az élvonalra is. Az első hónapunk aztán megmutatta, hogy mennyire messze vagyunk az NB I-től, de szerencsére időben észbe kaptunk, az akadémiáról felkerülő fiatalokkal tizenhárom új játékos érkezett, és így már versenyképesek lettünk.

– De idő kell hozzá, amíg ennyi új játékosból csapatot farag az edző.     
– Igazán ebben a téli felkészülés segített sokat. Érkezett egy új erőnléti edző, Stefan Pánik személyében, akivel korábban Dunaszerdahelyen már dolgoztam együtt, nemzetközi tapasztalattal rendelkezik, a cseh válogatott stábjának is tagja, el tudja hitetni a játékosokkal, hogy a pályán, vagy azon kívül elvégzett fizikai munka mennyire fontos, mennyire befolyásolja a teljesítményt. Nagyon sokat jelentett, hogy Vitális Milán visszatért hozzánk, vele sikerült magasabb szintre emelni a középpályánkat. Ugyancsak fontos, hogy sikerült kapusunkat, Samuel Petrást fizikailag és mentálisan olyan szintre juttatni, hogy most kiváló tavasza van. A jó szereplés negyedik alappillére pedig a törökországi edzőtábor és az egész felkészülés hatékonysága.

– Mennyire nehéz a soknemzetiségű öltözőt „összegyúrni”?     
– Nagyon rugalmasnak és alkalmazkodóképesnek kell lennie a klubnak, a stábnak, szerintem nálunk ez működik. Nyilván van olyan labdarúgó, akinek nagyobb az egója, de ezt is tudni kell kezelni, ahogy a konfliktusokat is. Megtanultuk elismerni, respektálni egymást, így mindenki elfogadja a másik hitét, szokásait, nemzetiségét.

– Milyennek látja a magyar és a szlovák futballt? Mi a hasonlóság és a különbség?     
– A szlovák liga fizikailag erősebb, a magyar játékosabb. Talán a magyar bajnokság valamivel erősebb, nagyobbak a lehetőségek, több a jobb játékos, Szlovákiában legfeljebb hat csapat képes ezen a szinten játszani, az alsóház inkább az NB II élmezőnyéhez mérhető.

– Most csodálatosan szerepel az ETO, ebben az évben még nem kapott ki a bajnokságban, és már ötödik a tabellán. Milyen jövő előtt áll ez a csapat?     
– Ha sikerülne megtartani a pozíciónkat az első hatban, az nagy siker lenne. Mindenki azért dolgozik a klubnál, hogy minden nap egy-két százalékot fejlődjön, és jobb legyen. Ezt kell szem előtt tartani.

– De a nyáron lehet esetleg tovább emelni a tétet?     
– Bárhogy is alakul a bajnokság vége, most az a legfontosabb, hogy alaposan előkészítsük, megtervezzük a keretet a következő bajnokságra, hogy elmondhassuk, ez a tavasz nem véletlen, hanem a tudatos építkezés eredménye volt. A magyar futballnak nem arra van szüksége, hogy egy újonc ugorjon most neki Európának, a Fradi mellett kell még egy olyan klub, amely versenyképes, jó a stadionja, kiépített az infrastruktúrája. Nem bízhatunk mindig csak a Ferencváros jó szereplésében, kell két magyar együttes, amely méltóképpen képviseli az NB I-et a nemzetközi sorozatokban, és szorgalmasan gyűjti a koefficiensek pontokat a magyar élvonal számára. Aztán ha majd eljön a mi időnk, amikor odakerülünk – én hiszem, hogy el fog jönni –, akkor minél jobb pozícióból várjuk az európai szereplést.

– Az elmúlt tíz évben megjárta a poklot is a győri futball. Nagy öröm, hogy egyre többen térnek vissza a meccsekre és újra téma az ETO jó szereplése?     
– Győr sportváros, amely megérdemli a női és férfi kézicsapatot, a sikeres kosárlabdázókat, de ugyanúgy az élvonalbeli futballcsapatot. Jó érzés, hogy újra remek hangulatban játszhatjuk a meccseinket itthon.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 19-i lapszámában jelent meg.)