Capello Madridban élte meg edzői karrierje legnehezebb pillanatait

Capello rögtön szerénységéről adott tanúbizonyságot, midőn elutasította azt a kijelentést, miszerint ő lenne a földkerekség egyik legjobb edzője.

„Sosem gondoltam így. Mindig próbáltam a legjobban végezni a munkám, és azon lenni, hogy a csapatom a lehető legeredményesebb legyen. Szerencsés vagyok, hogy mindig olyan együtteseim voltak, amelyekkel lehetséges volt nyerni, és mindig is a csapataim sikerességét tartottam szem előtt, nem a saját dicsőséglistámat” – kezdte mondandóját Capello, majd rátért első komolyabb edzői megbízatására, a Milannal eltöltött szép évekre, amelyek során máig legnagyobb sikerét elérve a BL-győzelemig vezette a piros-feketéket (a döntőben 4–0-ra verték meg a Barcelonát).

„A Barcelona utánunk tréningezett, de igazából csak kocogtak egy keveset, nem törődtek a másnapi meccsel – idézte fel az athéni finálé körülményeit, amely előtt szinte mindenki a többek között Romário és Hriszto Sztoicskov által fémjelzett katalánokat tartotta egyértelmű esélyesnek. – Ezzel szemben minket felpaprikázott, hogy mindenki lebecsült minket. Végül teljes egészében mi uraltuk a meccset.”

Capello ezután a Real Madridhoz ment, ahol megnyerte a spanyol bajnokságot a blancókkal, majd visszatért a Milanhoz – amit nem kellett volna megtennie.

„Hiba volt visszatérnem, de megtettem, mert Silvio Berlusconi kért rá, és sokkal tartoztam neki. Olyan csapatot vettem át, amelyen nem volt rajta a kezem nyoma. Hároméves szerződésem volt, de úgy döntöttek, hogy egy idény után elköszönnek tőlem. Még UEFA-kupás helyen sem sikerült végeznünk (a 10.-et szerezte meg a Milan az 1997–98-as szezonban), katasztrofális volt. Aztán a következő évben az általam elképzelt csapat bajnok lett, már nélkülem.”

A rosszul sikerült második milánói kaland után Don Fabio délnek vette az irányt, és a Romának lett a vezetőedzője, amely csaknem húsz éve várt már akkor egy újabb bajnoki aranyra.

„A legemlékezetesebb élményem az volt, amikor az utolsó fordulóban a Parma ellen a szurkolók ellepték a pályát, és attól féltem, hogy megütik az ellenfél valamelyik játékosát, és emiatt elveszik a bajnoki címünket. Bementem a gyepre, és próbáltam minél több fanatikust távol tartani. Végül a miénk lett a scudetto” – elevenítette fel a 2000–2001-es bajnokság hajráját a mester, aki végül nem csak jó emlékekkel távozott az Örök Városból.

„A városnak különleges kisugárzása van, a szurkolók viselkedése pedig nagy erőt ad. Csodálatos hely, ugyanakkor nem könnyű Rómában dolgozni, mivel egyik napról a másikra hősből közellenséggé válhatsz” – folytatta, majd rátért torinói éveire.

„A Juventus – ellentétben a Romával – egy jól működő klub volt, ahol mindennek és mindenkinek megvolt a helye, így nekem csak a saját feladatomra kellett koncentrálnom. Nagyon profi játékosaim voltak, akik a bajnokság megnyerése utáni napon már a következő idényre koncentráltak. Ez a Románál nem így volt, ott túl sokáig tartott az ünneplés. A Juvénál remek munkamorál uralkodott, amit máshol nehezen lehet megtalálni, még akkor is, ha a nemzetközi színtéren kevésbé sikeréhesek.”

A „zebráknál” eltöltött időszak alatt az eredmények ellenére sokan keményen támadták amiatt, hogy Alessandro Del Pierót sokszor a padon jegelte.

„Del Piero igazi profi és nagy bajnok. Nem tudtunk mindig három csatárral játszani, és ennek sokszor ő lett az áldozata. David Trezeguet könyörtelen a tizenhatoson belül, mellette pedig inkább Zlatan Ibrahimovicot játszattam, aki képes megtartani a labdát. Örülök, hogy Del Pierónak jól megy mostanában, mivel ő az egyik legjobb játékos, akivel valaha dolgoztam.”

A következő állomás a Real Madrid volt, ahol ismét csak egy év jutott neki, bár nem rajta múlt, hogy nem lett még rövidebb második spanyolországi kalandja.

„Karrierem legnehezebb napjai voltak. Az öltözőben zűrzavar uralkodott, amikor megérkeztem; a játékosok pedig nem követték az utasításaimat. Lemondtam, de ezt nem fogadta el az elnök, a fiúk pedig hirtelen összekapták magukat, és 12 meccsből 10-et megnyertünk” – mesélte el a bajnoki cím megszerzésének körülményeit az olasz mester, majd rátért arra, miért tette ki a csapatból, majd vette vissza David Beckhamet.

„Beckham már aláírt a Los Angeles Galaxyhez, és éreztetni akartuk a többiekkel, hogy csak azokra számítunk, akik a Real Madridra koncentrálnak. Ő azonban továbbra is keményen dolgozott, így visszakerült a csapatba. Nem problémáztam a vele kapcsolatos döntésemen, mivel az embernek be kell látnia, ha hibázik. Adott nekünk egy kis pluszt a végén, ami segített a bajnoki cím elhódításában.”

Ezután rátért jelenlegi munkahelyére, azaz az angol válogatottra, amellyel jó eredményeket ért el első évében.

„Volt pár jó meccsünk, idegenben több, mint otthon. Játékoskoromban a Wembley a futball temploma volt, ahol szinte lehetetlen volt nyerni, ma azonban ez megközelítőleg sincs így. Ezen változtatnunk kell.”

„Sosem éneklem az angol himnuszt, mivel úgy érzem, rossz, ha valaki más nemzet himnuszát énekli. Bár ha hallom az angolokét, akkor mindig libabőrös leszek” – vallotta be a 62 éves Capello.

És hogy mennyire boldogul az angol nyelvvel?

„Elárulom, van egy kis problémám vele. Ha a labdarúgásról beszélünk, akkor nincs nagy gond, ám ha másra terelődik a szó, már sokkal nehezebb helyzetben vagyok.”