KI KELLETT-E RÚGNI MOYEST? MIÉRT ÉPPEN MOST?

Az első kérdésre adekvát válasz már azért sem adható, mert a United-táboron belül sincs benne összhang, bár az elmúlt hetekre a szurkolók többsége egyértelműen elpártolt a korábbi Everton-menedzser mellől. Emlékezetes momentum: amikor Ferguson elbúcsúzott az Old Traffordtól, beszédét arra hegyezte ki, hogy a szurkolók legyenek türelmesek az utóddal. Ő is, mint mindenki más, tisztában volt vele, az örökébe lépni – 26 év 13 bajnoki címmel, 2 BL-győzelemmel, 5 FA-, 4 Ligakupa-sikerrel kikövezve – gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás. Ezt követően csak bukni lehet...

Bukni – de mekkorát? A nyári felkészülési időszak eseményei – nemcsak az eredmények és a játék, az átigazolásokban mutatkozó, impotenciába hajló inkompetencia ugyanúgy – szinte előrevetítették a szezon tragikus végkifejletét, persze ezt aligha látta akkor még bárki is. Az elmúlt években gyakorlatilag ismeretlenné váló élcelődéseket a szurkolók egy része már január végére megunta, és a „chosen one” eltávolítását követelte, a klubvezetés viszont ekkor még szilárdan kitartott a skót vonal mellett (nem hangsúlyozhatjuk eléggé, Moyes deklaráltan Ferguson választása volt). A pireuszi kilátástalanság után azonban először mutatkoztak rések a vezetőség pajzsán, a kirúgásig mégis eltelt még bő másfél hónap – ennyi idő kellett, amíg végül teljesen elfogyott körülötte a levegő.

Mi történt ezalatt? Hiszen a címvédés reménye már január végére tovaszállt, akárcsak a lehetőség, hogy a kupákban vigasztalódhat a csapat. A Bayern München elleni továbbjutást pedig földön járó fanatikus nem várhatta el.

Az utolsó pillanatokig a Moyes melletti kitartást hangoztatók hivatkozási alapja mindig Ferguson. Egyrészt az ő „utolsó” kérése; másrészt az ő sikerei mögött rejtőző toposz, hogy annak idején mellette is kitartottak, és végül a „kirúgás széléről visszatáncolva” sosem látott magasságokba vezette a klubot. Azt sem szabad elfeledni, hogy David Moyes eredményei sokszor nem is annyira siralmasak, mint amennyire a folyvást előhozott negatív rekordok sugallják: elődje után övé a második legjobb győzelmi ráta, és – meglepő, de tény – az első ötven meccset számítva mindössze öt (!) menedzser (ráadásul kétszer Mourinho) produkált nála jobb kezdést angol élvonalbeli csapat kispadján.

Nézzük, a másik oldalt: a távozást követelők perspektíváját, akik most felhőtlenül boldogok lehetnének – persze aligha azok. Szóval innét elképesztően pocsék az eredménysor: címvédőként mindössze 7. hely a bajnokságban, ráadásul – ha meg is nyeri a csapat a hátralévő meccseit – a PL-ben eddig produkált legkevesebb ponttal; plusz valószínűleg elúszó nemzetközi kupaszerepléssel. Mégiscsak siralmas. Moyes bukásának ezek azonban csak a tünetei voltak, az okai sokkal mélyebben gyökereznek, és az Everton elleni meccs után az tehette be végleg a kaput, hogy különösen a rangadó- vagy presztízsjellegű meccseken rendre katasztrofális oldalát mutatta a csapat. Az, hogy a liverpooli csapatok oda-vissza megverik az MU-t, amely a városi riválissal egy súlycsoportban sem említhető (1–4, 0–3), és az egy, Arsenal elleni szerencsés győzelmet leszámítva esélye sem nagyon van az előtte állókkal szemben, talán még annál is kiábrándítóbb, mint hogy kis- és középcsapatok – mint a WBA, Newcastle, Swansea – lejtenek alkalomszerűen győzelmi táncot az Old Traffordon.

„Tizenegy évig irányította az élvonalban az együttest minden nagyobb pénzügyi támogatás nélkül, és kitartásával végül egy nagyszerű csapatot alkotott. Ez is bizonyítja, hogy a pénz nem minden” – mondta Ferguson szűk egy éve az utódjáról. Ebből azonban nem következett, hogy utódja tud is majd bánni vele, és ami a végzete lett: április 22-re már nem is tudta ezt elhitetni a vezetőkkel.

KI A HIBÁS?

Az kijelenthető tehát, hogy Moyes egyszerűen nem bírta el a fergusoni örökség jelentette terhet sem alkatilag, sem szakmailag. A vezetőség azzal párhuzamosan vált mind bizonytalanabbá a menesztés kérdésében, hogy a sajtóban megjelentek olyan híresztelések is, amelyek azt sejtették, a (korábbi) játékosok egy része sem bízik már benne.

A felelősség kérdése azonban nem ilyen egyszerű, hiszen amikor egy bajnokcsapat szinte változatlan kerettel (Paul Scholes visszavonult) a következő szezonban csak a futottak még kategóriába tartozik, ott nem lehet egy személyre dobálni minden sarat. Moyes nyakába ugyanis olyan csontvázak borultak az öltözőszekrényből – gazdasági és szakmai értelemben egyaránt –, amelyek már hosszabb ideje láthatóak, és Ferguson sem találta rájuk egyértelműen a választ, ő azonban elképesztő tapasztalatával, irányítókészségével rendre csak láttatni engedte a problémákat, kibontakozni nem.

Moyes nem tudott mit kezdeni az elöregedő védelemmel: Nemanja Vidics, Rio Ferdinand, Patrice Evra egy-egy meccsen képes még kiemelkedőt nyújtani, de huzamosabb távon – sérülés, terhelhetőség miatt – már nem jelenti ugyanazt, mint három-négy éve, miközben Jonny Evans képességei, Phil Jones és Chris Smalling pedig hiányzó rutinja miatt nem képes még a vezérszerepre, ráadásul ők is folyamatosan hivatalosak az orvosi szobába. A másik neuralgikus pont a középpálya közepe: Ferguson még rendre ki tudta küszöbölni, hogy a másfél évre rehabilitált Paul Scholes, olykor Ryan Giggs vagy a csúcsformáját nyújtó Michael Carrick révén ne legyen állandó támadási felület ez a pont az ellenfelek számára. Moyesnak ugyanez már nem sikerült: Carrick formája visszaesett, Tom Cleverley, Anderson és a visszatérő Darren Fletcher nála sem jelentett megoldást, a leglátványosabban mégis Marouane Fellaini átigazolása sült be. Mindezek mellett a Rooney-féle boldogtalansági probléma amúgy méregdrága feloldása nem jelentett gyógyírt, pláne, hogy a fiatalokkal való kísérletezgetése (elsősorban Adnan Januzaj biztató meccsei, majd kihagyása a rangadókon; Wilfried Zaha mellőzése) is felemásnak minősíthető.

Ebből lett aztán az, hogy a kezdő állandó variálása – 51 meccsen 51 kezdő –, ami Fergusonnál természetes volt és általában tervszerű rotációként emlegették, a szurkolók szerint Moyesnál a szakmai bizonytalanság egyértelmű megnyilvánulása lett. A skót szakember ugyanakkor „új fiúként” kénytelen volt minden balhét elvinni, pedig a csapnivaló nyári átigazolási időszakban legalább annyira benne volt a másik „homo novus”, a kereskedelmi részlegről érkező és David Gillt váltó Ed Woodward ügyvezető, a stáb és a játékosok – különösen a fiatalokat összefogni képtelen „nagy öregek” is. Amikor pedig már Moyes is az akut problémákra próbálta felhívni a figyelmet, rendre szerencsétlen megfogalmazásokban és időpontokban tette, ami nem hathatott másként, csak mint kifogás.

És persze ott van maga Ferguson személye is. Ahogy az egyik kolléga említette, Moyest nyugodtan fel lehet tenni Ferguson legrosszabb igazolásainak listájára. Sőt vannak szurkolói vélemények, miszerint egyenesen Ferguson hibája az egész szezon, mert nem lett volna szabad magára hagynia honfitársát. Ez azonban legalább olyan túlzás, mint Moyesra kenni egészében az elmúlt év eseményeit. Annak idején, amikor Matt Busby nem engedte el utódai, Jimmy Murphy, majd Wilf McGuinness kezét – kevésbé árnyaltan fogalmazva: továbbra is ő irányított a háttérből –, az sem működött. Most az ellenkezője sem.

Ferguson bizalma valószínűleg két-három hónapig meghosszabbította utódja MU-s karrierjét, hatévnyi türelem azonban aligha várható el, mert a manchesteri már nem – és soha nem is lesz – az a klub, amely volt azokban a hihetetlen időkben (1989-ben), amikor még Ferguson távozását követelték az Old Traffordon. A magunk részéről leginkább amellett vagyunk, hogy Moyes és az MU idénybeli csődje csak Alex Ferguson futballtörténeti nagyságát jelzi. Magasról lehet igazán nagyot esni.

HOGYAN TOVÁBB?

Jóslatokba bocsátkozni nem szeretnénk, bizonyos prognózisok azonban talán megfogalmazhatók Moyes menesztése után. A skót például egy ideig nem álmodozhat topcsapat kispadjáról, nagyon kell dolgoznia, hogy újból felépítse magát, de lehet, örökre elfelejtheti a legmagasabb szintet. Ugyanakkor maga a manchesteri klub sem lesz könnyű helyzetben a pillanatnyi megkönnyebbülés után.

Ahogy Andy Cole jósolta: legalább egy trófea kell Moyesnak az első szezonban (a Comminty Shieldet aligha számíthatjuk ide). A mostani váltás üzenete pedig egyértelmű: a Unitednél ennél több kell, s ha ehhez kevés a legnagyobb bizalom, akkor muszáj a legmagasabb szakmaiság felé fordulni. Nehéz elképzelni, hogy a „vörös ördögök” vezetősége még egyszer olyan szakemberrel próbálkozna, aki még nem nyert egyetlen jelentős trófeát sem. Azaz egyértelműen topmenedzser kell az MU padjára!

Igen ám, de belőlük kevés van. Közülük a biztos állásúak (pl. Jürgen Klopp, Diego Simeone) kevés eséllyel kockáztatnak meg olyan ingatag padot, mint a manchesteri. A másik megoldás olyan szakember, akinek elköteleződése a klub iránt nem kérdőjelezhető meg, ezért képes lehet helyreállítani a szurkolók bizalmát. Csakhogy ők is kevesen vannak, mert például Roy Keane és Steve Bruce már bizonyította: nem topszint; Ole Gunnar Solskjaer lehet, hogy kiesik a Cardiff-fal; Gary Neville szakértőként lubickol, és jelenleg a válogatott mellett Roy Hodgsont segíti; Paul Scholesnak nincsenek edzői ambíciói. A csapatot ideiglenesen átvevő Ryan Giggsnél hitelesebb ember aligha van az Old Traffordon, ám azzal nyilván ő is tisztában van, bárminemű menedzseri tapasztalat híján neki sem lesz könnyű prófétának lennie saját hazájában.

Kérdés, hogy a Fabregas- és a Fellaini-ügyben is bénázó Ed Woodward záros határidőn belül képes lesz-e olyan menedzsert találni, akire nyugodtan rá lehet bízni 100 millió eurót – ennyi befektetés legalább szükségesnek tűnik a versenyképesség növelésére – és a keret átalakítását. Mert az aligha opció, hogy a klubnak még egy nyara és szezonja rámenjen a megújulásra. Szakmai kihívás mindenesetre akad bőven, a fergusoni örökség egy év alatt sem lett sokkal könnyebb, csak a fergusoni választás stigmája nem fenyeget.