„Nem hálhatsz együtt a világ összes asszonyával, de törekedni kell rá."
Az idézet az egyik legismertebb brazil írótól, Jorge Amadótól származik. Mindez csupán azért jutott eszembe, mert én valahogy így vagyok az angol futballal. Az összes meccset látni szeretném, mindent tudni akarok, ami a Premier League-gel kapcsolatos, még akkor is, ha ez szinte képtelenség. A szezonkezdet mindenesetre egy nagy adag hiánypótló dózissal ért fel, hiszen majdnem három hónapot angol futball nélkül még a világbajnokság évében sem könnyű elviselni. A várakozás és a kíváncsiság egyszerre volt jelen, mint nagyon sokan, én magam is leginkább a hagyományos értelemben vett nagycsapatokra voltam kíváncsi.
Elsőként a Manchester Unitedre, illetve arra, hogy Louis van Gaal vajon mire lesz képes egy olyan csapattal, amely tulajdonképpen nem sokat változott a tavalyihoz képest. Márpedig tavaly története legrosszabb szezonját produkálta a manchesteri csapat. Luke Shaw, Ander Herrera és Marcos Rojo átigazolása nem valószínű, hogy megoldja a United minden gondját, Ángel Di María és esetleg Arturo Vidal érkezése viszont sokat segíthet. Az igazi problémák viszont a védelemben vannak, Van Gaal taktikája alapvetően a háromvédős rendszerre épül, ehhez viszont egyelőre nincsenek megfelelő játékosai. Ami tehát működött a holland válogatottnál, az pillanatnyilag legkevésbé sem működik a Manchester Unitednél, ezt a szezon első két meccse tökéletesen megmutatta. A Swansea és a Sunderland ellen is olyan hibákat vétett a Phil Jones, Chris Smalling, Tyler Blackett hármas, amelyek idén is a középmezőnyben tarthatják a Unitedet. Bár e tekintetben Rojo és Shaw mindenképpen hasznosabb megoldásnak tűnik a védelemben.
Louis van Gaal manchesteri karrierje tehát éppen úgy indult, mint Alex Fergusoné 1986 novemberében, egy vereséggel és egy döntetlennel.
A város másik csapata ezzel szemben nagyon nyugodtan és magabiztosan készülhetett az új szezonra. A Manchester City kerete nemhogy nem gyengült, de tovább erősödött. Az első két meccsén igencsak határozott volt a címvédő, mert bár sem a Newcastle, sem a Liverpool ellen nem úgy futballozott, ahogy valójában tud, a siker egyik mérkőzésen sem maradt el. Ráadásul az új szerzemények közül sem Eliaquim Mangala, sem Bacary Sagna, sem Frank Lampard nem mutatkozott még be, egyedül Fernando játszott mindkét találkozón, méghozzá remekül.
Manuel Pellegrini idén a bőség zavarával kell, hogy megküzdjön, a City ugyanis – talán egyedüli csapatként a világon – ott tart, hogy szinte mindegyik posztra két azonos képességű játékosa van. Mindezt nem egyszerű kezelni, a chilei menedzser egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy a kezdőcsapatból kimaradók motiváltságát megtartsa. Ha ez (is) sikerül, akkor a Citynek nagyon jó esélye van arra, hogy megvédje a címét.
Arról, hogy ez ne történjen meg, leginkább a Chelsea gondoskodhat. A mostani mezőnyben ugyanis a londoni csapat az, amelyik a játékosállományát tekintve mindenképpen felveszi a versenyt a Manchester Cityvel. A tavalyi bajnokhoz hasonlóan a Chelsea szintén jól erősített a nyár folyamán, Cesc Fabregas megvétele tökéletes húzásnak tűnik, a Burnley elleni szezonnyitón és a Leicester City elleni találkozón is nagyon sokat tett azért, hogy a londoniak mindkét esetben győztesen hagyják el a pályát. Ugyanez elmondható Fábregas válogatottbeli csapattársáról, Diego Costáról is, aki mindkét eddigi meccsén betalált. Az ő szerződtetésével egyelőre úgy néz ki, hogy megoldódnak a Chelsea krónikus csatárgondjai. Ettől függetlenül a londoni csapat első két mérkőzésén ugyanazzal szembesülhettünk, mint tavaly jó néhányszor, vagyis, hogy a Chelsea rövidebb időszakokat leszámítva nem tud tartósan fölényben játszani. Persze valószínűleg nem is mindig akar, ettől függetlenül a két újonc ellen ez talán elvárható lett volna.
Mint ahogyan most már az Arsenaltól is elvárható lenne, hogy 2004 után ismét bajnoki címet szerezzen, vagy legalábbis a végsőkig harcban legyen érte. Tavaly ez utóbbi nagyjából megvalósult, hiszen legtovább az észak-londoni csapat állt a tabella élén, de a szezon végéhez közeledve már a 4. hely megszerzése sem tűnt egyszerű feladatnak. A mostani idény előtt a legnagyobb fogás egyértelműen Alexis Sánchez, aki most még kevésbé találja a helyét csapaton belül, de ha ez megtörténik, akkor nagyon komoly erőssége lehet az Arsenalnak. Mint ahogyan a középpálya is az lehet, hiszen jelen pillanatban ez a csapatrész tűnik a legerősebbnek. Az első két forduló ráadásul azt is bizonyította, hogy az Arsenal visszafogottabb játékkal is képes hozni az eredményeket, ami korábban nem mindig volt jellemző Arsene Wenger csapatára.
A Liverpoolra pedig az utóbbi években az nem volt jellemző, hogy harcban lehet az elsőségért. A tavalyi szezon viszont e tekintetben hatalmas változást hozott, hiszen Brendon Rodgers alakulata némiképp talán váratlanul, végig ott sündörgött az első hely környékén. Idén Luis Suárez távozása után hatalmas meglepetés lenne, ha ugyanezt meg tudná ismételni. A City elleni vereség ráadásul azt is megmutatta, hogy az uruguayi támadó pótlása még finoman fogalmazva sem megoldott. Mario Balotelli érkezésével esetleg az lehet, de az ő kettős személyisége legalább annyi kockázatot rejt magában, mint hasznot. Az olasz csatár mindenesetre most bizonyíthatja azt, ami korábban sem az Internél, sem a Citynél, sem a Milannál nem sikerült, vagyis hogy rá inkább az őrült zseni kifejezés második fele illik.
Eddigi legkellemesebb meglepetés: Tottenham és Swansea
Eddigi legnagyobb csalódás: Manchester United
Eddigi legmeglepőbb edzőváltás: Tony Pulis (Crystal Palace)
Eddigi legjobb igazolások: Diego Costa és Cesc Fabregas (Chelsea)