Ez nagyon kellett: a Leicester visszaadta a futballba vetett hitet és a reményt

A Leicester City angol bajnoki címe sokkal több minden idők egyik legnagyobb sportmeglepetésénél. Pedig önmagában már az is elég nagy szó. Odds ötezer az egyhez – az, hogy Elvist életben találják, csak kétezer az egyhez, a Loch Ness-i szörny létének bebizonyítása pedig nevetséges ötszáz az egyhez –, de ahogy Gary Lineker fogalmazott, lehetett volna ez akár millió az egyhez is, akkor sem tett volna rá egy fityinget sem.

Zárójelben: az, hogy mások azért megrakták, már a rekordveszteséget elkönyvelő fogadóirodák baja.

Hogy mit jelent a Leicester elsősége, azt pont Linekeren lehetett látni és átérezni. Az angol futball-legenda elfúló hangon magyarázta, hogy amióta kinőtt a földből, a Citynek szurkol, de az ő életében nekik egy elvesztett kupadöntő meg két Ligakupa-trófea volt a legközelebbi kapcsolatuk a dicsőséggel (ezek sem az idő tájt, amikor még ott játszott), és soha, soha, soha nem hitte volna, hogy ilyet lát. Kisgyerekként erről álmodott.

Pont ez az, ami többé teszi a Leicester-diadalt egy sportmeglepetésnél. A gyermeki álom beteljesedése.

Amikor beleszerettünk a futballba, nemcsak a játékélményt, a gólokat, a cseleket, a védéseket, a hangulatot szerettük meg, hanem azt a dicsőséges bizonytalanságot is, amit a játék nyújt. Ez az egyik legnagyobb szurkolói örömünk, és az egyik legnagyobb szurkolói félelmünk is. Jön egy negyedosztályú csapat, és feltörli a padlót a mieinkkel a kupában. Máskor mi verjük meg a harmincöt meccse veretlen bajnokot az otthonában. Más csapatjátékokkal ellentétben a gólok alacsony száma biztosítja a lehetőséget a rendkívüli meglepetésekre, és ez lehet, hogy „igazságtalan" – mert a lefocizott, egyszer kapura lövő csapat is nyerhet –, de igazságtalanságában gyönyörű.

Minden futballdrukker úgy nő fel, hogy megtanulja értékelni és szeretni ezt a bizonytalanságot. Ez a remény – a váratlanba, a meglepetésbe, a „nekünk is sikerülhet" frázisba vetett hit – a labdarúgás egyik éltetője. Mindenki fejből tudna sorolni legalább tucatnyi olyan esetet, amikor a totálisan esélytelennek tartott csapat diadalmaskodott. Ez a futballpsziché része.

Élteti ez a remény az edzőket és a játékosokat is. Mert azt soha senki nem fogja mondani, hogy jól van, gyerekek, menjetek csak ki feltett kézzel a pályára (leszámítva persze a tudatosan elcsalt meccset). A legesélytelenebb párharc előtt is kell valami mentális fogódzó, valami olyan, ami miatt lehet álmodni a meglepetésről.

A Leicester ilyen fogódzó lesz. Az előző idényben még kiesőjelölt, a végtelenül szimpatikus, de már ezerszer leírt Claudio Ranieri irányította csapat úgy gázolt át a Premier League-en, hogy a futballvilág legnagyobb pénztermelőjének többi tagja még mindig csak pislog, mi söpörte félre őket. Olyan kezdőcsapattal, amelynél a Manchester City kispadja simán többet ér. Úgy tették ezt ráadásul, hogy nincs szakértő, aki megkérdőjelezheti a diadal jogosságát. Szélsebesek voltak, látványosak, iszonyatosan agresszívak, döbbenetes munkabírásúak (N'Golo Kanté alighanem még a Premier League trófeáját is le fogja szerelni a díjátadón), és amikor már mindenkinek leesett, hogy ezek a srácok komolyan gondolják, akkor szigorú profik, 1–0-ra nyerve a meccseket. Ez pedig már a bajnokcsapatok ismérve.

Szóval, megérdemelték, és futballrajongóként mi is megérdemeltük. Ugyanis az említett meglepetésfaktor egyre halványulni látszott a sportágban. Persze, vannak sokkok, vannak váratlan bajnokok is, de a labdarúgás 21. századi világa már nem ezekről, hanem egy viszonylag szűk kör uralmáról szólt.

És ezt kimondva-kimondatlanul mindenki el is fogadta – ez a realitás, a pénzeszsáknál erősebb a nagyobb pénzeszsák, egy szűk klikk majd eldönti a bajnokságokat, a többieknek meg néha lehet jó szezonjuk. És ezt a közmegegyezést rúgta szét a Leicester, mondván, bocs, de nem. Mi is beleszólhatunk. A „senkik" is beleszólhatnak.

A Leicester City bizonyos értelemben visszahozta a futballba vetett hitet, bármilyen pénzközpontú és cinikus is a modern labdarúgás. Nem tudni, hogy látunk-e még egyszer ilyet, ám visszaadta azt a reményt, amit gyerekkorunkban megtanultunk, és valahol mindig megőrzünk, még ha takaréklángon is: hogy a fociban a kicsi is nyerhet, ha ügyesebb, erősebb, fürgébb.

Ez a diadal beleég minden futballrajongó emlékezetébe. Mostantól minden edző úgy készítheti fel a csapatát, hogy ott motoszkál benne: a Leicester meg tudta csinálni a lehetetlent. Minden játékos úgy mehet ki a pályára, hogy látta és átélte: a Leicester meg tudta csinálni a lehetetlent. Az ötödosztályú kiscsapat drukkere úgy bandukolhat ki a bajnok elleni kupameccsre, hogy azt ecseteli a haveroknak, miért ne jöhetne össze, hisz a Leicester is meg tudta csinálni a lehetetlent.

A Leicester elérte: álmodhatunk tovább arról, hogy a futball nem a nagyok zártkörű szuperligája, hanem még mindig a legbizonytalanabb, legváratlanabb eseményeket hozó csapatjáték. Hitet és reményt adott szurkolónak, játékosnak, edzőnek egyaránt. Visszahozta a futballromantikát.

Mostantól egy kicsit mindenki, aki a labdarúgásban dolgozik, Leicester akar lenni. És elhiszi, hogy az is lehet.

Ezért sokkal több a City bajnoki címe egy egyszerű, ötezer az egyhez adott meglepetésnél.