A futballvilág vége, már ahogy ismerjük: új Wengert aligha látunk

1996. Ellenfél a Blackburn. A pályán Lars Bohinen és David Platt, Henning Berg és Tony Adams, Tim Sherwood és Paul Merson, Chris Sutton és Ian Wright. Szinte felmérhetetlen távolságban van az a mérkőzés. Hogy mennyire, arra csak egy illusztráció. Nick Hornby Fociláz című könyvének a kezdőpontja 1968, végpontja 1991.

Ezalatt ült a kispadon Bertie Mee, Terry Neill, Don Howe, Steve Burtenshaw és végül George Graham. Az Arsenal volt, hogy duplázott, volt, hogy még a kiesés is fenyegető rémnek tűnt, és volt, hosszú éveken keresztül, olyan csapat, amely a teljes szürkeségben szenvedett. Huszonhárom év, megannyi váltás és megannyi változás. Graham 1995-ös távozása után az Arsenal gyorsan elfogyasztott néhány edzőt (többségük csak megbízott volt), majd jött Wenger. És eltöltött majdnem egy fociláznyi időt a kispadon.

Ez az igazán nagy teljesítmény, és ez az, amihez hasonlót a jövőben aligha fogunk látni. Ez már nem a Guy Roux-k, Brian Clough-ok, Sir Alex Fergusonok, Arsene Wengerek futballvilága, ez a távozás valószínűleg korszakhatár a labdarúgásban. Ilyen nagy csapatoknál, ilyen magas szinten, ilyen elképesztő pénztömeg mellett nem lesz több Roux, nem lesz több Ferguson és nem lesz több Wenger – vagy legalábbis nagyon nehezen elképzelhető, hogy legyen. Túl nagy a nyomás. Túl sok a pénz. Túl nagy a türelmetlenség. Túl könnyű kirúgni az edzőt. Jön jobb, jön szexibb, jön híresebb, jön másik, vele jobb lesz, vele biztosan jobb lesz.

Aztán persze majd őt is kirúgják egyszer, mert már egy négyéves ciklusban is irtóztatóan nehéz megfelelni az elvárásoknak. Az edzői szavatosság kettő-négy év lett, évtizedes, két évtizedes regnálásokból egyre kevesebb van, egyre kevesebb lesz.

Nyilván a fent említett legendás edzők kivételek voltak, hiszen a futball örök törvénye, hogy előbb cserélnek edzőt mint játékoskeretet, és a trénerek nagy többsége sohasem tölthetett el ugyanazon a kispadon (relatív) nyugalomban tíz, tizenöt, húsz évet. A többség ugyanúgy „keringett” a csapatok között, mint manapság. Ám voltak olyan, kivételes munkát végző edzők, akik nem egyszerűen rajta hagyták a kézjegyüket a csapatukon, hanem klubkultúrát alkottak vagy változtattak meg.

Ez az, amit elveszítünk, és ez az, amit – függetlenül attól, hogy „Wenger Out”, „Wenger In” vagy más csapat szurkolója vagyunk – hiányolni fogunk. A fergusoni Manchester United több volt egy klubnál, edző és klub olyan nyomokat hagyott egymáson, amelyeknek a hatása lehet, évtizedekig nem kopik el. Szerződtethetnek bármilyen szenzációs képességű, bármilyen elismert edzőt, bizonyos szituációkban ott lesz szurkoló, játékos, klubvezető, sőt, tréner fejében is a gondolat: vajon Ferguson mit csinált volna az adott helyzetben? Hosszú, hosszú árnyék ez, a nagy edzők árnyéka, és Arsene Wenger ugyanilyen hosszú árnyékot vet majd. És – mint a legtöbb dologgal – alighanem az ő tevékenységét is majd akkor fogják tényleg megérteni, értékelni, amikor elmúlt. Mintha csak az elmúlás ébresztené rá az embert, milyen nagy érték volt a kezében. A hiány (is) definiálja a nagyságot. Ha az Arsenal a 6. helyen botladozik a következő idényben, vajon hányan fogják azt mondani, ez Wengerrel is összejött volna?

Ez teljesen független attól, hogy Arsene Wengernek mennie kellett-e. Valószínűleg igen, mert eljött az ideje, és így méltón távozhat. Kicsit olyan lett utolsó arsenalos éveire, mint Brian Clough. Mindenki érezte, hogy ez már nem a zenit, sőt, nem is a csúcspont alatti terület, mindenki sejtette, hogy ez már nem Wenger kora, és kiugró sikerek már nem várhatóak. Talán maga Wenger is. Az eredmények már nem voltak mellette. Szerencséjére nem kellett azt a zuhanást megélnie, mint a Nottingham Forest legendás menedzserének, igaz, nem is száll ki már egy olyan bravúros diadallal, mint Ferguson – akkor sem, ha megnyeri az Európa-ligát.

Wenger egy helyben állt, a futballvilág meg őrült, kaotikus mozgásban volt – és ő nem feltétlenül tudta követni ezt a mozgást. Lehet, hogy nem is akarta. Lehet (sőt!), hogy az értékeivel sem tartotta egyezőnek. Lehet, félt kilépni abból az ismerős, nagyban általa épített világból, ami az Arsenalja volt. Ez volt a hobbija, ez volt a szenvedélye, ez volt a függősége, ez volt a műve. Még ebben az idényben húzhat egy utolsó ecsetvonást saját portréján, utolsó simítást a saját szobrán. Aztán várja valami új. Rémisztő lehet.

Ahogy kicsit rémisztő az is, hogy aligha látunk már egy edzőt több mint két évtizedig egyazon csapatot irányítani.