A PL legjobbjai (15.): az első labdaérintés megszállottja, Dennis Bergkamp

„Mr. Tökéletes” – Arsene Wenger csak így hívta.

És nem véletlenül.

Dennis BergkampArsenal-mezben elért 120 találata közül nehéz lenne megnevezni a legszebbet, ám ha akad gól (és mérkőzés), amely hiánytalanul jellemzi a tökéletes első labdaérintéssel kapcsolatos megszállottságát, villámgyors gondolkodását, eleganciáját és technikai tudását, akkor az jó eséllyel az 1997. augusztus 27-én lejátszott, Leicester elleni bajnokin született. Annak is a hajrájában. Merthogy választék bőven akad: a 3–3-as döntetlent hozó PL-klasszikuson mindhárom vendéggólt Bergkamp szerezte.

S akkor még nem is beszéltünk a Newcastle-nak vagy az első angliai idényében a Tottenhamnek lőtt góljáról.

„Egyetlen érintés volt. Egyetlen egészen elképesztő érintés. A labda szállt vagy 35 métert a levegőben, ő pedig egyetlen érintéssel halálos ziccert teremtett. Onnantól kezdve mindig tudtam, ha képes vagyok a jó irányba rúgni a labdát és az eljut hozzá, akkor mindig figyelni kell, mert könnyen lehet, olyat látok tőle, amit elképzelni se tudtam volna előtte” – lelkendezett a Spurs elleni találatról arsenalos ékpárja, Ian Wright.

Bergkamp az Ajaxnál nevelkedett, ahol egy másik holland klasszis, Johan Cruyff lett a mentora – nem mellékesen az első profi edzője.

„Nem volt tizenhét, de már látszott rajta, hogy egy egészen szűk körhöz tartozik a futballisták között. Zseni volt. És ez mindennél lényegesebb. Az emberek azt hiszik, a futballt a lábukkal játsszák az emberek, de tévednek. A futballt az agyaddal játszod. A lábad csak segít megvalósítani a dolgokat” – idézte fel a The Athletic szerzője, Amy Lawrence Cruyff gondolatait az ifjú Bergkampról.

A holland 1993-ban állt tovább Amszterdamból, hogy egy itáliai kitérő után 1995-ben megérkezzen Londonba. Kisebb megrökönyödést váltott ki a labdarúgás szerelmeseiből, hogy egy ennyire fineszes futballista az Arsenalt választotta. Bár éppenséggel a milánói ajánlólevele sem volt a legszebb – az olasz sajtó kifejezetten kikezdte azért, mert nem találta meg a helyét az Ajaxnál jóval defenzívebb felfogásban játszó Interben. Az Arsenal a megelőző idényben csupán 12. lett, két évvel azelőtt pedig a 10. helyen zárt a PL-ben – igaz, az FA-kupát megnyerte. A csapat nemcsak hullámzó teljesítményt nyújtott, de a játékstílusa is hagyott maga után kívánnivalót. Még Wenger érkezése előtt jártunk (Bruce Rioch volt a menedzser, aki szerződtette), a britek számára pedig az Arsenal egyet jelentett az unalmas, kiszámítható futballal. „Boring, boring Arsenal” – szólt a lelátói nóta froclizásból.

Aztán jött Bergkamp és jöttek a Tottenham ellenihez hasonló váratlan megoldások. Majd nem sokkal később megérkezett Wenger is, akinek a kezei alatt a holland végképp kiteljesedett, az „ágyúsok” történetében pedig újabb aranyfejezet nyílt – zsinórban kilenc, dobogón zárt bajnoki idénnyel.

„Dennis megváltoztatta a játékunk DNS-ét. Olyan futballista lett, aki egy személyben képes volt meghatározni a futballunkat – megkerülhetetlenné vált, és nem is akartuk megkerülni vagy kihagyni egyetlen támadásunkból sem” – mesélte Wright.

„Kivételes intelligenciával áldotta meg a sors. Kérdezze csak meg nyugodtan a csapat bármely tagját, ki az Arsenal legjobb játékosa? Mindannyian azt felelik, Dennis Bergkamp” – mondta Wenger egy sajtótájékoztatón a 2000-es évek elején.

Ám az ész kevés lett volna ahhoz, hogy Bergkamp két évtizeden keresztül helytálljon a legmagasabb szinten. Az eltökéltségére, a sportág iránti alázatára legalább akkora szükség volt ehhez, mint a labdához való veleszületett érzékére és az eleganciájára.

2013-ban megjelent önéletrajzi kötete, a Stillness and Speed (Nyugalom és sebesség) bemutatóján néhány szerencsés újságírót körbevezetett amszterdami, gyerekkori otthonában. Az elbeszélés szerint jóval túl a negyvenen is gyermeki lelkesedéssel és megszállottsággal tudott beszélni az első labdaérintés jelentőségéről.

„Ezzel teremted meg az időt a pályán” – magyarázta, mondván, a futballban sokszor a másodperc töredéke dönt egy-egy szituációban, és egy jó labdaátvétellel az ember akár fél vagy egy másodpercnyi extra időhöz is juthat, hogy felmérje maga körül a játékhelyzetet, a társak vagy épp a kapus helyezkedését, s így a lehető legfrissebb kép alapján a legjobb döntést hozza meg. Ehhez pedig tökéletes labdaátvétel kell.

Robin van Persie 2004-ben került az Arsenalhoz, így már „csak” a veteránnak számító, 35 esztendős Bergkamppal futballozhatott együtt. Ő mesélte egyszer, hogy edzés után a jakuzziban ülve figyelte a sérülése utáni visszatérésére készülő csapattársat. Fogadásból úgy döntött, addig ki sem száll a vízből, amíg egy rossz labdaérintést vagy passzt nem lát a néhány ifistával és az erőnléti edzővel gyakorló Bergkamptól.

„Örökre bent maradhattam volna – egyetlen rossz mozdulata nem volt. Nem volt olyan labda, amit ne játszott volna meg tökéletesen. Mindent százszázalékos koncentrációval végzett, olyan erővel lőtt, amilyennel csak tudott, úgy tartotta a labdát, úgy passzolt, mintha csak a BL-döntőn lenne. Ott ültem és olyan volt az egész, mintha egy művészt figyelnék.”

Bergkamp az első arsenalos időszakában Writghttal életveszélyes csatárpárost alkotott. Aztán Wenger fokozatosan egyre hátrébb és hátrébb vonta a pályán. A már említett 1997–1998-as idény talán a legjobb volt mind közül. Ő lett a Premier League legjobb játékosa, bajnokságot és FA-kupát nyert – 34 mérkőzésen 20 góllal és 11 gólpasszal vette ki a részét az Arsenal meneteléséből –, ekkor már inkább árnyékékként, többnyire a 16-oson kívülről indulva. Thierry Henry 1999-es érkeztével aztán végképp összekötő szerepbe került – a Patrick Vieira által begyűjtött labdákat ő juttatta el Henryhoz, hogy aztán utóbbi zsákszám szerezhesse belőlük a gólokat.

A 2006-ban visszavonult Bergkamp 315 meccsen 87 góllal és 97 gólpasszal búcsúzott el a Premier League-től. Utolsó amszterdami éveiben zsinórban háromszor lett a holland élvonal gólkirálya, később Londonban nagy gólszerzőből a nagy gólok szerzője lett, ám ezt kicsit sem bánta.

„Az Ajaxnál tudtam, hogy öt lehetőségem is adódik egy meccsen, az Internél egynek is örültem, az Arsenalnál pedig kényelmesen, egy csatár mögött játszottam, kívül a tizenhatoson. Nem az én stílusom volt a megfelelő pillanatban betörni a tizenhatoson belülre. Mindig is csodáltam az olyan labdarúgókat, mint Ian Wright. Ő hihetetlen volt e téren” – mondta a FourFourTwo brit kiadásának.

Mint minden művésznek, neki is megvoltak a maga bogarai – mint például az, hogy a repüléssel kapcsolatos zsigeri félelme miatt sosem volt hajlandó repülőre ülni. Emiatt történt, hogy az Arsenal egy-egy BL- vagy UEFA-kupa-meccsét ki is hagyta. De mi sem bizonyítja jobban, milyen fontos volt a csapat számára, hogy ezt a döntését is tiszteletben tartotta a londoni klub vezetősége.

Dennis Bergkamp a repüléstől ugyan irtózott, a meccseken ellenben újra meg újra szárnyalt.

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.