FFT: „Mintha én lennék a foci Bin Ladenje”

Amióta csak az eszemet tudom, balhés gyerek voltam, ami furcsa, mert az egyik első emlékem, hogy anyám magával visz a templomba. Általános iskolában a tanárok képébe vágtam, hogy „bekaphatják”, és az udvaron is csak verekedtem. Negyedikben aztán kirúgtak, mert az ebédlőben egy tálcával akkorát ütöttem az egyik tanárra, hogy majdnem eltört a keze.

Sok más kölyökhöz hasonlóan én is a futballban vezettem le a feszültségemet, de ez sem tudott jó útra terelni. Tízéves koromban felvett a Crystal Palace: együtt játszottam Wilfried Zahával és John Bostockkal, de két esztendő után kirúgtak az akadémiáról a magaviseletem miatt. Balhés évek következtek,de jól ment a foci, annyira, hogy egyszer csak a Swindon próbaedzésén találtam magam. Egy ívelt gól után felajánlottak heti kétszázötven fontot, ám mielőtt belementem volna, felhívott az ügynököm, és azt mondta, találkozzak vele egy közeli Burger Kingben. Ott várt az asztalon egy kétéves szerződés a Newcastle-tól, amelyben háromszor annyit ajánlottak, mint a Swindon, plusz egy húszezer fontos szerződési jutalékot.

Néhány hónappal korábban még börtönben ültem, most meg Alan Shearer és Michael Owen mellett öltöztem. Őrület volt. Kerültem a balhét, és néhány héttel később elvittek egy Premier League-mérkőzésre az Arsenal ellen az Emiratesbe cserének. Magángéppel repültünk. Emlékszem, leszálláskor Owen és Nicky Butt ötszáz fontban fogadott, hogy melyikük csomagja jelenik meg előbb a futószalagon. Más világ volt.

A teljes cikket elolvashatják a FourFourTwo.hu oldalán, ide kattintva!

Magazinunkat olvassa digitálisan adigitalstand.hu/fourfourtwooldalon!