A PL legjobbjai (1.): az Arsenal aranykorszakának szimbóluma – Thierry Henry

Mi tette Thierry Henryt igazán világklasszis csatárrá? Az elképesztő sebessége, ritmusváltásai? A lábmunkája? Esetleg a látszólag oly könnyed befejezései? Főhősünk elmondása alapján volt ezeknél egy fontosabb tényező is.

„Marco van Basten valami olyasmit tett 1992-ben, ami örökre megváltoztatott engem – idézi a The Athletic Henryt, aki ekkor csupán 13 éves volt, a francia Clairefontaine Akadémia tanulója. – Ő volt a kedvenc játékosom, és az 1992-es Európa-bajnokságon olyat tett Dennis Bergkamp németek elleni góljánál, amit még sohasem láttam korábban mástól. Aron Winter vezette a labdát a vonalnál, Van Basten pedig a rövid sarok felé mozgott, hogy elvigye a védőt – ha ez nincs, a bekk tisztázni tudott volna. És miközben Van Basten mozgott, a háta mögé mutatott. Emlékszem, néztem az ismétlést, és azt kérdeztem magamtól, kire mutat? Természetesen Dennisre! Van Basten vezényelte a támadást, mintha csak egy előadás lett volna.”

Ez a pillanat nyitotta fel az ifjú Thierry szemét, mi mindenre lehet képes egy csatár. Hirtelen a labdarúgás nem csupán a gólról szólt, hanem területről, érzékelésről, gondolkodásról.

„Az a mozdulat attól a Van Bastentől származott, akit egyébként befejezőként, góllövőként ismertek. Az emberek sokszor nem figyeltek a mozgására, hogy miként vitte el a védőket, s tette szabaddá a társait. Ez sokatmondó volt számomra.”

NEHÉZ KEZDETEK

Bár kiforrott játékossá Arsene Wenger kezei alatt az Arsenalnál érett, a páros öt évvel a londoni viszontlátás előtt már a Monacónál is dolgozott együtt. Az akkor még a szárnyait bontogató Henry egy némileg sikertelen olaszországi kaland (Juventus) után igazolt az észak-londoniakhoz, és ekkor indult be igazán a pályafutása.

„A Premier League-be kerüléssel minden megváltozott a számomra, szakmai és emberi szempontból is. Férfivá váltam ott.”

Fordulatot jelentett a pályafutásában, mikor egy edzést követően beszélt Wengerrel. A csalódott Henry úgy érezte, hogy a társak a középpályán sokszor indokolatlanul kihagyják a játékból.

„Emlékszem Arsene válaszára, ezt kérdezte tőlem: »Szerinted Freddie Ljungberg ugyanúgy lát téged, mint Dennis Bergkamp?« Én meg tudtam persze, hogy egyértelmű a válasz, Dennis még álmában is észrevett, Freddie-nek azonban más volt a stílusa. Ugyanez igaz volt Robert Piresre, Ashley Cole-ra, Gilberto Silvára vagy éppen Patrick Vieirára.”

„A szívemre vettem, amit Arsene mondott. Onnantól azon kezdtem el agyalni, hogyan könnyíthetném meg a középpályások dolgát, nem pedig fordítva. Aszerint és úgy mozogtam, hogy figyelembe vettem, kinél van a labda, nem pedig úgy, ahogy én akartam.”

„Ha éppen nálad van a labda, kizárólag a saját lábaidra és a társak mozgására hagyatkozhatsz. Előbbi esetben te diktálsz, de amikor erre nincs lehetőség, meg kell győződnöd arról, hogy tudsz-e olyan megoldást találni, amit egy csapattársad kivitelezhet. Mit csinálsz, ha a csapat nem tud segíteni? Ezek határoznak meg egy csatárt.”

Henry fejlődés iránti vágya és Wenger meglátásai megtették a hatásukat, a francia támadó az első angliai idényében, az 1999–2000-esben 31 mérkőzésen 18 gólt szerzett, s bejutott együttesével az UEFA-kupa döntőjébe. A londoni klub tagjaként pontosan kétszer annyi gólt szerzett a Premier League-ben, mint addigi legjobb évében az angolnál gyengébb francia bajnokságban. Pedig a kezdet ilyen téren sem volt könnyű.

„Eleinte sok helyzetet kihagytam, s ez idegessé, bizonytalanná tett – mondta Henry. – Patrick Vieira rendszeresen heccelt a kihagyott helyzetek után, vele olyan a viszonyom, hogy tudtam, nem bántani akar a vicceivel. Aztán addig mondta, hogy ne erőlködjek, nem tudom berúgni, ameddig tényleg nem tudtam. Pedig nem voltak ezek nehéz helyzetek, csak alig láttam az idegességtől. A Highburyben a sarokban lévő eredményjelző mindig veszélyben volt. Megfordult a fejemben, hogy beszélek a Főnökkel, hadd játsszak megint szélsőt. De nagyon bíztam benne, tudtam, ha ő úgy látja jónak, hogy középen futballozzak, annak oka van. Nem akar rosszat sem nekem, sem magának, sem pedig a csapatnak. Egyszer aztán hirtelen jobbra fordult a helyzet. A Derby Countyval mérkőztünk, még az 1999–2000-es bajnokságban. Marc Overmars két helyzetet is kialakított nekem, szerencsére mindkettőt belőttem. Visszatért az önbizalmam, azóta szerencsére nincsenek gondjaim.”

„Velem együtt a játékosok is hamar felismerték, milyen különleges csapattársra tettünk szert – emlékezett vissza Wenger. – Fokozatosan építettem be a támadósor középső területeibe. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a legjobb pillanatban kérje a labdát. Az elején még kicsit ügyetlenkedett a befejezéseknél, ráadásul sokat is kételkedett a képességeiben. Az hitte magáról, hogy nem góllövő alkat. Ha végignézünk a pályafutásán, ez ma már megmosolyogtató gondolat. De meg kellett tanítani neki, hogy higgyen magában, hogy legyőzze a szégyenlősségét, a szorongásait, félelmeit, miközben pont a kételyei hajtották abban, hogy még jobb legyen. Villámgyorsan fel tudta mérni, mi történik körülötte, és mit kell tennie. Ez a fajta játékintelligencia, továbbá az a képesség, hogy kívülről lássa, megértse, de közben megkérdőjelezze is magát: a legnagyobb játékosok kiváltsága. Thierry azonnal a csapat teljes jogú tagjává vált, jól fogadták és nagyra értékelték a társai. Ő lett az Arsenal aranykorszakának szimbóluma.”

GÓL, GÓLPASSZ ÉS MINDEN MÁS – A TÖKÉLETES CSATÁR

Valóban, megállapíthatjuk, hogy Ian Wright óta nem volt ilyen termékeny csatára az Arsenalnak. A bemutatkozó idény 18 bajnoki gólja után a következő évadban 17-et szerzett, ezzel Jimmy Floyd Hasselbaink és Marcus Stewart mögött a liga harmadik legeredményesebb futballistája lett. Mint utólag kiderült, ez csupán a kezdet volt: végül meg sem állt 175 PL-találatig, míg összesen 228-szor volt eredményes szeretett klubja színeiben. És hogy milyen volt egy tipikus Henry-gól? A bal szélről betörve szemben állt a kapussal, majd a testét kifordítva jobb belsővel a hosszú alsó helyezett. A lelátóról meglehetősen könnyed mozdulatsornak tűnt, ám a történet nem ilyen egyszerű.

„Tudják, hány órát töltöttem azzal, hogy ezt elsajátítsam? Az elején még kinevettek volna, emlékszem, hogy a monacói edzéseken próbáltam megcsinálni egy Stéphane Poratónak nevezett kapussal és az erőnléti edzővel, Claude Puellel. Higgyenek nekem, akkor ötvenből talán egy, ha bement. Amikor elkezdtem ráérezni, akkor is 30-40 percet gyakoroltam az edzések után. Elképesztő mennyiségű munka áll mögötte.”

„Az ismétlés szokásokat teremt. Ha ez megvan, a tested nem is észleli, hogy te csinálod, csak megteszed és természetes lesz. Az emberek hajlamosak kizárólag az eredményt nézni, és az alapján megítélni. Nem, ebben bizony kemény munka van.”

Henry gólérzékenysége mellett sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a francia a kiszolgálásban sem vallott szégyent: 258 PL-mérkőzésén 74 gólpasszt adott a társaknak. Mint elárulta, tudatosan igyekezett újradefiniálni a középcsatárokról alkotott képet.

„Azon a pontján voltam a pályafutásomnak, amikor az ember megkérdezi magától: mit hagyok magam után? Milyen hatással leszek a posztomra? Egy ponton rájöttem, hogy mindig a csatár fejezi be a csapat munkáját, ő kapja az elismerést, néha nem teljesen jogosan. Kihagyhatok tíz ziccert, de ha a végén megszerzem a győztes gólt, jó meccsem volt. Ha egy kapusnak van tíz védése, de a 91. percben hibázik, és elveszítjük a meccset, akkor ő nem jó kapus? Hol ebben az igazság? Azt mondtam magamnak, rendben, a srácok keményen dolgoznak értem, így amikor csak tudom, viszonoznom kell a szívességet. Elkezdtem hozzáadni a gólpasszokat a játékomhoz, ezáltal mondhattam a többieknek, hogy igazán egy csapat vagyunk.”

Kevés olyan ember van, aki látta játszani Henryt, és nem tud felidézni tőle egy-egy jellegzetes, látványos mozdulatot. A Manchester United ellen szerzett csodagóljától kezdve a Liverpool vagy éppen a Real Madrid elleni szólójáig feledhetetlen emlékek sora köthető hozzá, ennek ellenére a látvány csupán egy nem tudatos mellékterméke volt a stílusának.

„Ez az én játékstílusom. Nem úgy fogtam fel, hogy szórakoztatni akarom az embereket, egész egyszerűen így játszottam. Sohasem láttak engem kizárólag a látvány kedvéért bebőrözni valakit. Csak az járt a fejemben, hogy előre menjek, s ha pont úgy jött ki a lépés, megtettem. Amikor kipróbáltam új dolgokat, és nem jött össze, az Arsenal szurkolói azt énekelték nekem, hogy »Thierry, mi a franc volt ez?« De gondoljanak bele, ha nem próbálom meg azt a gólt a Manchester United ellen, bekerül a történelemkönyvekbe? Nem! Ott volt a Charlton elleni sarkazásom. Mi mást kellett volna tennem? Próbáltam fedezni a labdát, a védő a nyakamon volt, nem tudtam kapura fordulni. Megláttam a lehetőséget és éltem vele. Hogy megvan-e a megfelelő kvalitásod a kivitelezéshez, az egy másik kérdés. Az egyetlen dolog, amit nem engedhetsz meg – és most nem csak a sportról beszélek –, az a kudarctól való félelem.”

ARSENAL, AZ ÖRÖK SZERELEM

Különböző okok miatt 2007-ben távozott az Arsenaltól, ám sohasem tagadta, hogy a klub és a szurkolói örökké különleges helyet foglalnak el a szívében.

„Az Arsenal-drukkerek és közöttem van egyfajta kötődés. Tudták, mikor vagyok dühös, mikor vagyok ott fejben és mikor nem. Ezt nem lehet elrejteni. Egyetlen pillantásomból lehetett tudni, hogy a labdának hova kellett volna érkeznie, amikor valaki nem jól passzolt. Számomra ugyanez a helyzet a címek terén: csak igazi győztesekkel nyerheted meg őket. Túlságosan nehéz az Arsenal-mez? Ne viseld! Ez az én nézőpontom. Kizárólag a szurkolók hordhatják, ha játékos vagy, és nem bírod el, ne viseld. Ez a mez túlságosan értékes ahhoz, hogy a parkban ebben kocogj. Ezt tanultam meg a nagyoktól, ezt próbáltam továbbadni, mert ez egy különleges klub: különleges mez, különleges atmoszféra, különleges stadion, minden különleges. A lehető legkevesebb, amit megtehettem, hogy higgadtságot, elkötelezettséget, vágyat mutattam, és igyekeztem mindenkit magammal rántani ebbe a felfogásba. Ezért nyertünk, ilyen volt Patrick Vieira, ilyen volt Dennis Bergkamp, ilyen volt Tony Adams. Ha csak egy vagy két ilyen személy van, az nagyon megnehezíti. Kizárólag állatokkal lehet trófeákat nyerni. Sajnálom, hogy ilyen nyersen fogalmazok, de ez így működik.”

Felvetődik a kérdés, ha valaki ilyen magasra teszi a lécet, nem megterhelő az annak következtében keletkező elvárásoknak megfelelni?

„Ez volt az én küldetésem. Az Arsenal szurkolói háromnaponta várták, hogy teljesítsek, nem hagyhattam őket cserben. Mégis megtettem, mégpedig sokszor, igaz, nem szándékosan. De az volt a kötelességem, hogy megbizonyosodjak arról, készen állok. Sokszor hívtak el, de nemet mondtam, mert meccsem volt kedden, teljesítenem kellett. Nem, nem és nem, nem hagyhattam cserben a csapatot, a személyzetet, a klubban dolgozó embereket. A szurkolókat... egyszerűen nem tehettem.”

„Hogy mehettem volna ki a pályára, ha csak két órát aludtam és átbuliztam volna az éjszakát? Sohasem tudtam volna megtenni. Igen, előfordult, hogy rosszul játszottam, de az saját magam, nem a felkészülés hiánya miatt volt. Meg akartam győződni arról, hogy mindig a legjobbamat próbálom nyújtani.”

„Szent vagyok? Nem. Ember vagyok és én is követek el hibákat. De igyekeztem alaposan felkészülni a mérkőzésekre, mert tudtam, hogy a szurkolók számítanak rám. Időnként ez nem volt elég, ezt én is elismerem, de minden tőlem telhetőt megtettem, mert rengetegen számítottak rám. Értük tettem.”

És ezért – a gólokért, a gólpasszokért, a sebességért, az eleganciáért, a gondolkozásért, a karizmáért, valamint a kiválóság iránti rendíthetetlen elkötelezettségért – a Premier League és a világ összes futballszerető embere elmondhatatlanul hálás.

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.