A PL legjobbjai (3.): kivezette a fénybe az angol klubfutballt – Éric Cantona

Éric Cantona nem a statisztikai mutatói alapján vált legendává Angliában. A 156 mérkőzésen szerzett 70 góljára mondhatjuk, hogy nem rossz, de ennél 19 játékosnak is jobb az átlaga, amióta Premier League-nek hívják az angol élvonalat. A francia válogatottban sem alkotott maradandót, a nyolc év alatt, amíg a nemzeti csapatban játszott, az 1988-as Eb-ről, illetve az 1990-es és az 1994-es vb-ről is lemaradtak a franciák. Az Aranylabda-szavazáson 1993-ban zárt a legelőkelőbb helyen, a harmadik lett Roberto Baggio és Dennis Bergkamp mögött.

Nem kimagasló teljesítmény, mégis a harmadik helyre került a The Athletic listáján minden idők legjobb Premier League-játékosai között. Az indok: a legjobbkor volt a legjobb helyen.

PROBLÉMÁK FRANCIAORSZÁGBAN ÉS ANGLIÁBAN

Cantona angliai karrierjének megítélése esetében ugyanis mélyebbre kell ásni a statisztikáknál.

Michel Platini, a franciák akkori szövetségi kapitánya 1991 őszén kezdett el lobbizni azért, hogy Angliába juttassa a 25 éves csatárt, miután Franciaországban olyan sok volt a rovásán, hogy tarthatatlanná vált a helyzete. Platini elődjét, Henri Michelt „egy zsák sz.rnak” nevezte egy tv-interjúban, a Marseille játékosaként lecserélése után hozzávágta a mezét Gérard Gili vezetőedzőhöz, majd a Nimes-nél egy hónapra eltiltották, miután dühében megdobta labdával a bírót. Az ítélet után a fegyelmi bizottság tagjait leidiótázta, majd bejelentette, hogy visszavonul.

Ám amikor éppen nem borult el az agya, kiválóan játszott, és Platini nem akarta veszni hagyni a nemzeti csapat nagy ígéretét, úgy gondolta, Cantonának környezetváltozásra van szüksége.

A későbbi UEFA-elnök 1991 novemberében a Liverpoolhoz ajánlgatta, de Graeme Souness nem vállalta a kockázatot. Utána a Sheffield Wednesdaynél már a próbajátékot is elintézték, de a másodosztályból frissen feljutó klub nem tudta megfizetni Cantonát.

Az angol élvonal klubjai akkoriban nem dőzsöltek, az 1985-ös Heysel-katasztrófa (a Juventus–Liverpool BEK-döntő előtt 39-en haltak meg a brüsszeli stadionban) miatt az angolokat vonta felelősségre az UEFA, és öt évre kitiltotta őket a nemzetközi kupákból. A nyolcvanas évek második felében az angol klubfutball elszegényedett, öreg, romos stadionokban játszottak, a legjobb angol játékosok külföldre szerződtek. Az 1989-es Hillsborough-tragédia volt az újabb mélypont.

A futballt üzleti oldaláról megközelítő klubtulajdonosok felvetették a Premier League megalapításának ötletét, az élvonalbeli egyesületek az FA támogatásával kiszakadtak a ligából, és a tévés szerződések teljes összegét elosztották maguk között. Az új korszak 1992 nyarán kezdődött el, de hosszú út állt még az angol klubok előtt.

BAJNOKI CÍM LEEDSBEN, VÁLTÁS MANCHESTERBE

Cantona 1992 januárjában a sheffieldi kalandot követően egymillió fontért szerződött a Nimes-től a Leeds Unitedhez, és az első fél idényében a Manchester Unitedet lehajrázva bajnoki címhez segítette Howard Wilkinson csapatát. A következő – azaz első Premier League- – idényre Cantona a Charity Shielden mesterhármassal melegített a Liverpool elleni 4–3-as győzelem alkalmával, augusztusban a Tottenham elleni 5–0 során is triplázott, illetve góllal tért vissza a válogatottba.

Látszólag minden jól alakult, de aztán a Rangers elleni BEK-meccsen Wilkinson lecserélte, ő pedig se szó, se beszéd az öltözőbe vonult, és egy csapásra megromlott a viszonya az edzővel. Hetek alatt rommá döntött mindent maga körül Leedsben, és novemberben beadta távozási kérelmét. A Leeds ekkor kereste meg a Manchester Unitedet, hogy átigazolja Dennis Irwint. Martin Edwards, az MU klubelnöke Alex Fergusonnal egyeztetve arra jutott, hogy nem adják oda az ír védőt, hanem inkább rákérdeznek Cantonára. Órák alatt megegyeztek, és Cantona 1.2 millió font ellenében az Old Traffordra szerződött.

A bajnoki címért 1967 óta sikertelenül küzdő Manchester United 1990-es FA-kupa-sikere és 1991-es KEK-győzelme mutatta a fényt az alagút végén. A szintlépéshez azonban hiányzott még valami, vagy inkább valaki – és ez nemcsak a Manchester Unitedre vonatkozott, hanem az egész angol ligára.

Hiába tértek vissza a csapatok 1990-ben az európai kupaporondra, a BEK-ben, illetve a Bajnokok Ligájában súlytalanok voltak, 1997-ig a legjobb nyolc közé sem tudtak bejutni. Ezekben az években nyert BL-t spanyol, francia, olasz, holland és német csapat is, miközben Angliában a klubok talpra állása fájdalmasan lassú folyamatnak bizonyult. Bár egyre több pénz áramlott a klubkasszákba, az MU és az Arsenal KEK-sikere csak szépségtapasz volt, az igazi áttöréshez, ahhoz, hogy a legmagasabb szinten is újra komolyan vegyék az angol klubfutballt, valami hiányzott (a küszködés a válogatottra is kihatott, a csapat szégyenszemre lemaradt az 1994-es vb-ről). Az 1970-es évek második felében, illetve az 1980-as évek első felében (1976–84 között hét BEK-diadal) oly sikeres angol foci a legmagasabb szinten avíttá, unalmassá vált.

A LEGJOBBKOR A LEGJOBB HELYEN

Ekkor adta az újbóli felemelkedéshez az első szikrát Éric Cantona, aki 1992 novemberében a Manchester United öltözőjébe lépve mindent megváltoztatott.

„Arra született, hogy a United játékosa legyen – mondta róla Sir Alex Ferguson. – Bejött az öltözőbe, kihúzta magát, körülnézett, mintha csak azt kérdezné, »elég jók vagytok nekem?«. Abban a pillanatban megváltozott valami, hirtelen új erő járta át a társaságot. Tudtam, hogy megvan az ember, akit egész nyáron hiába kerestem, aki képes arra, hogy a tehetséges csapatunkat egy új szintre emelje. Biztos voltam benne, hogy nemcsak eredményes, hanem látványos futballt is hoz majd a következő időszak.”

Az angol futballra mindig is jellemző volt, hogy még a legjobb játékosok is összeroppannak a sajtó és a szurkolók által rájuk helyezett elvárások terhe alatt. Cantona nem ilyen volt, élvezte a kihívást, ahogy Paul Ince fogalmazott, a tekintete azt sugározta: „Éric vagyok, azért jöttem, hogy megnyerjem nektek a bajnokságot”. Nem volt szószátyár, az aurájával hatott a közösségre. Mielőtt aláírt a Unitedhez, a csapat 15 meccsből csak hatot nyert meg, meccsenként egy szerzett gól alatt volt az átlaga, a hetedik helyen állt a tabellán.

A hátralévő 27 bajnokijából aztán 19-szer nyert, és csak kétszer kapott ki, tízpontos előnnyel tért vissza az élvonal trónjára. Senki sem vitatta, hogy a francia hozta meg a fordulatot, Cantona jelenléte mindenkibe lelket öntött, legyen szó olyan veteránokról, mint Bryan Robson, Steve Bruce és Mark Hughes, a légiósokról, mint Andrej Kancselszkisz és Peter Schmeichel, vagy a fiatalokról, mint Irwin, Lee Sharpe és Ryan Giggs. Persze Alex Ferguson felelt a csapatért, azért azt nehéz elképzelni, hogy az ősszel eredetileg kiszemelt Brian Deane vagy David Hirst szerződtetése hasonló eredménnyel járt volna.

ÍGY MELEGÍTETT

Cantonával viszont 1993 után 1994, 1996 és 1997 tavaszán is bajnoki címet ünnepelt a United. Gyors, viharos akciók, fineszes megoldások jellemezték a „vörös ördögök” támadójátékát, Cantona megmozdulásairól az összefoglaló videók beszédesek. Könnyed, villámgyors testcselek, bombaerős löketek és hajszálpontos emelések, lenyűgöző kapáslövések, parádés fejesek, leheletfinom passzok sorjáznak a felvételeken.

S ahogy a videó végén is látszik, a gól után nemegyszer csak megállt, kihúzta magát – mint az első alkalommal az öltözőben –, felemelt fejjel körbefordult, és magába szívta a hangulatot. Mintha azt üzente volna mindenkinek: „Üdvözöllek titeket a palotámban!” A csapattársak és a szurkolók pedig örömmel hódoltak be Éric királynak.

A PASSZOLÁS MŰVÉSZETE

Csodálatos fél évtizedet töltött el a Manchester Unitedben, amely ez idő alatt Anglia kiemelkedő futballklubja lett, és ekkor alakult ki az 1999-ben Európa csúcsára feljutó csapat magja is. A francia olyan pluszt adott az egyik legnépszerűbb klubnak, amely régóta hiányzott az angol labdarúgásból. Az arrogancia határait sokszor nem csak súroló magabiztosságát az elmúlt években Zlatan Ibrahimovic idézi, el lehet képzelni, mekkora hatása lett volna Cantonának Anglián kívül is, ha már akkor is létezik a közösségi média...

S ha már itt tartunk, a visszavonulása után a színészkedésbe is belekóstoló Cantona 2016-ban, amikor Ibrahimovic Manchesterbe szerződött, üzent a svéd csatárnak (miután kiosztotta a fél futballvilágot). Elmondta, hogy az első, Old Traffordon szerzett gólja után szívja magába a hangulatot, és érezze át, hogy hazatért. De hozzátette, az Old Traffordnak csak egy királya volt, Ibra elégedjen meg a hercegi, azaz a legmagasabb rangú főnemesi címmel...

A KUNGFURÚGÁS ÉS A SIRÁLYOK

Persze a francia az MU-s korszakában is megvívta a maga harcait, jellemhibáitól nem tudott megszabadulni, gyakran „elgurult a gyógyszere”. Az elvesztett labdák után nem voltak ritkák tőle az elkeseredett, sőt, brutális belépők, amelyeket jogos sárga vagy piros lapok követtek.

1995 januárjában a Crystal Palace ellen ütésért állították ki, és az öltözőbe menet – miután lehajtotta a jellegzetesen viselt gallérját – a levegőbe ugorva megrúgta, majd többször megütötte az őt szidalmazó londoni szurkolót. Klasszis góljai ellenére sokak számára ez a kungfurúgás Cantona pályafutásának legmeghatározóbb jelenete.

Az MU négy, az FA nyolc hónapra tiltotta el Cantonát, a büntetést kiterjesztették az egész világra. A francia válogatottban akkor csapatkapitány Cantona többé nem lépet pályára hazája nemzeti csapatában (pedig a Nike az 1996-os angliai Eb reklámkampányát rá építette), az MU pedig elbukta a bajnokságot – az egyetlent a Cantona-éra alatt. Ez is csak azt támasztja alá, mekkora hatása volt a franciának az 1990-es évek Manchester Unitedjére és Premier League-jére.

Egy civil bíróság két hét börtönre ítélte, amit 120 óra közmunkával váltott ki. Ebben az időszakban adta híres, az egész sportsajtót elgondolkodtató nyilatkozatát: „A sirályok azért követik a halászhajót, mert arra számítanak, hogy szardíniát dobálnak róla a tengerbe.”

Utólag azt mondta a rúgásról, csak azt bánja, hogy nem találta el pontosabban és erősebben. Főleg, mert nem sokkal az eset után kiderült, hogy a szurkoló egy bűnöző volt.

AZ MU ÚJ GENERÁCIÓJA ÉS A VISSZAVONULÁS

A hosszú eltiltás hatására vissza akart vonulni, de Ferguson meggyőzte a folytatásról. 1995 októberében tért vissza, amikor az MU alapcsapata teljesen átalakult. Az öregeket az akadémia tagjai váltották fel: David Beckham, Paul Scholes, a Neville fivérek, Nicky Butt. Cantona velük is nagyon könnyen megtalálta a közös hangot, a pályán újra varázsolt, és amikor a fiatalok fejben elfáradtak, az idény hajrájában a hátára vette a csapatot. Az MU bajnok és FA-kupa-győztes lett, Cantonát az idény legjobb játékosának választották meg.

Éric király uralkodása azonban fájóan rövid ideig tartott, a következő idényben nehezen tartotta a versenysúlyát, télen pluszkilók szaladtak fel rá, és bár a fineszes megoldások megmaradtak, a sebesség csökkent, ami nagyon bántotta. A Dortmund ellen elbukott BL-elődöntő után már említette Fergusonnak, hogy nem csinálja tovább, és a bajnokság megnyerését követően már nem lehetett meggyőzni a folytatásról.

1997 májusában, napokkal a 31. születésnapját megelőzően bejelentette visszavonulását. Derült égből villámcsapás volt ez a Manchester United szurkolói számára.

A ligában letette a névjegyét, és nagyrészt az ő hatásának köszönhető, hogy egyre jobban bíztak az angol klubok a külföldi labdarúgókban. Sorra érkeztek a sztárok, mint Dennis Bergkamp, Gianfranco Zola, Gianluca Vialli, akik 1997-re átvették a stafétát.

Cantona Angliában öt és fél év alatt öt, a Manchester Unitednél szűk öt idény alatt négy bajnoki címet nyert. A francia futballt nem váltotta meg, de a Premier League első éveiben, amikor a közegnek hatalmas szüksége volt egy szupersztárra, a Manchester Uniteden keresztül a teljes angol klubfutball felemelkedéséhez megadta a kezdőlökést.

CANTONA (A MANCHESTER CITY-RAJONGÓ) LIAM GALLAGHER VIDEOKLIPJÉBEN

Készült a The Athletic: The Premier League 60 című sorozata alapján.