Hetvenéves Liverpool királya, Sir Kenny Dalglish

Kevin Keegan? Ian Rush? Steven Gerrard? Mohamed Szalah? Ugyan… Kenny Dalglish! „Ő az én hősöm, a legjobb futballista, aki valaha a Liverpool vörös mezét viselte” – mondta róla egykori játékosa, Gerrard. A Liverpool FC történetének legnagyobbja a skót csatár, aki minden idők egyik legjobb klubcsapatának volt vitán felül a legjobb játékosa, azt a magyarázhatatlan tényt pedig a szavazók alighanem a sírba vitték, akik élnek közülük, azok pedig hallgatnak róla, hogy miként nem kapta meg sohasem az Aranylabdát.

Sir Kenny 1985-ben lett a Brit Birodalom Érdemrendjének a tagja II. Erzsébet jóvoltából, három éve pedig Károly walesi herceg ütötte őt Knight Bachelorrá, egyszersmind a Britannia-szerte ismert és tisztelt név elé illesztve a Sir előtagot. A maga 102 válogatottságával és az ezeken a meccseken szerzett 30 góljával (Denis Law-val holtversenyben) egyaránt skót rekorder, a FourFouTwo 2009-ben a háború utáni legjobb brit csatárnak választotta, a Liverpool szurkolói pedig az első helyre tették a „100 Players Who Shook the Kop” szavazáson, amelyben azokat rangsorolták, akik a legnagyobb hatással voltak a Kopra, a Pool híres szektorára.

Pedig Skóciából alighanem hosszabb az út a lovaggá válásig, mintha valaki London belvárosában látja meg a napvilágot, még akkor is, ha a glasgow-i születésű Kenneth Dalglish nem panaszkodhatott. Mérnök édesapja jóvoltából tisztes polgári létben nőtt fel, és miután az Ibrox mellé költöztek, gyorsan hatalmas Rangers-szurkoló lett belőle – nézett is nagyot Sean Fallon, a Celtic helyettes menedzsere, amikor a klub profiszerződés-ajánlatával 1967 májusában felkereste a családot, és a falakról mindenfelé a gyűlölt rivális relikviái néztek le rá.

Merthogy Kenny Dalglisht 16 évesen már leigazolta a Celtic (amely néhány nappal később megnyerte története egyetlen BEK-trófeáját), ha már az általános iskolában még ügyeske kapusnak számító fiú középiskolás korára életveszélyes csatár lett. A glasgow-i óriás egy évre azonnal kölcsönadta a Cumbernauld Unitednak, amelynek színeiben egy év alatt 37 gólt szerzett, miközben asztalossegédként dolgozott. Glasgow-ba visszatérve 17 évesen már 17 gólig jutott a tartalékok között.

Már 1969-ben a felnőttcsapat keretével edzett, de a BEK-ben ekkor még nem jutott szóhoz, Jock Stein együttese ezúttal is a döntőig menetelt, ahol kikapott a Feyenoordtól. Négy bajnokin már szerepet kapott (először 1969. október 4-én a Raith Rovers ellen) a középpályán, de „főállásban” a tartalékok között ontotta a gólokat, az 1969–1970-es idényben 19-et. A lelátón volt akkor is, amikor 1971. január 2-án az Ibroxban a brit futball addigi legnagyobb tragédiájaként 66-an lelték halálukat a Rangers-táborban az Old Firmen, és további 200-an kerültek kórházba a túlzsúfolt szektorokból. Dalglish karrierjét kísértették a tömegbalesetek: 1985-ben a Heyselben a pályán, 1989-ben a sheffieldi Hillsborough-ban a kispadon volt...

Az időközben újra a csatársorba vezényelt ifjú 1971 tavaszán már egyre többször mutathatta meg tudását a Celtic-híveknek, májusban például hat gólt lőtt a Kilmarnock ellen, szépen köszöntötte az ellenfél legendás csatárát, Frank Beattie-t, akinek ez volt a búcsúmeccse. És nyártól betonbiztos kezdő lett, vele pedig a sikerek is végérvényesen a Celtic Parkba költöztek. Dalglisht pedig már 24 évesen, 1975-ben csapatkapitánynak választották. Addigra a skót válogatottból is kirobbanthatatlan lett, már az 1972-es Eb selejtezőjében bemutatkozott 1971 novemberében Bulgária ellen, egy évvel később pedig egy Dánia elleni vb-selejtezőn első gólját is megszerezte a Hampden Parkban. (Az utolsót 1984-ben a spanyoloknak rúgta, ugyancsak vb-selejtezőn, és 1986 őszén, majdnem 36 évesen búcsúzott.)

Amikor Kevin Keegan 323 meccsel és kerek 100 góllal a háta mögött ott hagyta a Liverpoolt, és 1977 nyarán 500 ezer fontért a (nyugat)német Hamburger SV légiósa lett, Bob Paisley kész tervvel rendelkezett a pótlására: 440 ezer fontért, akkori rekord összegért megvette Kenny Dalglisht. Glasgow-ban nehezen tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy elvesztették legnagyobb sztárjukat, egy évvel később Jock Stein búcsúmeccsén rendesen ki is fütyülték az egykori zöld istent.

A liverpooliak viszont kaptak egy vöröset. A Mersey-partiak eleve hegymenetben voltak, az ezt követő években – egészen a Heyselig, ugye – pedig olyannyira dominálták az angol és az európai futballt, hogy az az ellenfeleknek már-már bántó volt. Az ötvenes évek második felének Real Madridja, a Cruyff-féle Ajax, Sacchi Milanja és Guardiola Barcelonája mellett (abszolút szubjektív vélemény: a többségük előtt) csak a liverpooli srácok tudtak ennyire hengerelni.

És köztük a főnök Kenny Dalglish volt. Ma is keringenek a rémtörténetek arról, hogy milyen állapotok uralkodtak a Pool öltözőjében, amikor a skót kontingens vitte a prímet, hiszen Dalglish mellett Graeme Souness és Alan Hansen is alapember volt, majd megjött az Ipswichból Jimmy Wark is, de a walesi bányavidék hősét, Ian Rusht sem baldachinos bölcsőben ringatták, közöttük fel kellett kötnie a gatyát annak, aki érvényesülni akart. (Steve Nicolt, az ifjú skótot például Souness azzal „viccelte meg”, hogy Dalglish halálos beteg, és már csak hónapjai voltak hátra. King Kenny csak nézett, amikor az öltözőbe lépve azt látta, hogy Nicol sír, mint egy gyerek…) Viszont mindent megnyertek, BEK-ből csak Dalglishsal hármat, és akkor az 1985-ös döntőről ne is essék szó, hiszen a Heysel drámája után egy érthetetlen tizenegyessel (Gillespie egy méterrel a tizenhatoson kívül buktatta Bonieket) lecsúsztak a negyedikről. Bónuszként az UEFA az angolokat öt, a Liverpoolt további három évre kidobta az európai kupákból, bár ez utóbbi büntetést végül egy évre mérsékelték. Az angolok három megkéselt társukat akarták megtorolni ököllel a lelátón (nem mintha ez felmentené őket), a menekülő Juve-szurkolók a sajátjaikat nekiszorították a tribün falának, ami ledőlt, és összesen 39-en meghaltak. A kontinensen pedig véget ért az évtizedes angol hegemónia.

Közben Dalglish az atomerős skót válogatottal megjárta az 1978-as és az 1982-es vb-t is (jellemző módon az angolok például az előbbire el sem jutottak…), de hiába futballoztak korszakos sztárok mindkét csapatban, egyszer sem tudtak továbbjutni a csoportból.

Argentínában a későbbi ezüstérmes hollandok izzadtak meg ellenük ki-ki meccsen, Spanyolországban pedig a varázslatos brazilok mögött a szovjeteket kellett volna megverniük, de hiába vezettek, csak 2–2-re végeztek Blohinékkal, és kiestek. Dalglish ott lehetett volna 35 évesen Mexikóban is, de az 1986-os vb előtt egy sérülés kidöntötte őt a Ferguson-csapatból.

A Liverpoollal viszont mindent vitt. Úgy nyert 1978–1979-től hét idény alatt öt bajnoki címet, hogy az angol mezőnyben 1979 és 1980 (Nottingham Forest) és 1982 (Aston Villa) BEK-győztese, 1980 KEK-döntőse (Arsenal) és 1985 KEK-győztese (Everton), továbbá 1981 (Ipswich Town) és 1984 (Tottenham) UEFA-kupa-győztese is ott volt. Meg persze az ősellenség, válogatottaktól hemzsegő Manchester United, amely ekkoriban két FA-kupát leszámítva nem nyert semmit… Mindeközben a Pool az 1978-as, Bruges elleni BEK-sikert követően 1981-ben a Real Madrid ellen (vezette: Palotai Károly) 1–0-ra, 1984-ben a Roma ellen 1–1 után tizenegyesekkel diadalmaskodott a fináléban. Ez utóbbit már Joe Fagan irányításával, hiszen Bob Paisleyt 1983-ban addigi segédje váltotta a Pool kispadján, de ez semmit sem rontott az addigi hegemónián, sőt. Kenny Dalglish pedig a szavazás örök szégyenfoltjaként ez idő alatt mindössze egyszer lett dobogós az Aranylabdáért zajló küzdelemben: 1983-ban az akkor először győztes Michel Platini mögött a második helyre futott be.

A Heyselt követően a Liverpoolt száműzték az európai porondról, maradt neki az angliai hadszíntér, benne rögtön Dalglish első és egyetlen FA-kupa-győzelmével 1986-ból. De ekkor már átevezett a túlpartra, és előbb játékos-edző, majd menedzser lett az Anfielden – és az ő góljával győzték le a Chelsea-t, ami a Liverpool 16. angliai diadalát jelentette. Három bajnoki címet jegyez ebben a minőségében – például az 1990-est, amely után pontosan harminc év telt el, amíg Jürgen Klopp-pal újra révbe ért a klub, a Chelsea-t akkortájt irányító Bobby Campbell szerint az a Dalglish-tizenegy az 1990-es vb-t is megnyerte volna... –, de a nyolcvanas évek végén már Peter Beardsley, John Barnes vagy John Aldrdige ontotta a gólokat, King Kenny csak ritkán cserélte be magát. Ám 1990 májusában a Derby ellen húsz percre megtette („Életemben először és utoljára kihasználtam a rangomat...” – nyilatkozat erről utóbb), ez volt az utolsó meccse az éppen bajnok Liverpool mezében. És egyáltalán.

Aztán 1991-ben elment Blackburnbe, ahol ígéretes emberanyagból gyúrt bajnokcsapatot 1995-re – ez sem volt sokkal kisebb diadal, mint a Leicesteré 2016-ban. Pedig a másodosztályban kezdte, de a Premier League elindulását már éppen a legmagasabb szinten ünnepelhette. Igaz, Dalglishnak olyan ász állt a rendelkezésére, mint az ifjú, a Southamptontól akkor brit rekordot jelentő 3.5 millió fontért érkező Alan Shearer, a kapuban pedig az élete formájában védő Tim Flowers, hátul Colin Hendry, Graeme Le Soux, középen Tim Sherwood és David Batty, míg elöl Shearer mellett Chris Sutton (a duó az 1994–1995-ös idényben 49 gólt szerzett és 23 gólpasszt adott…) villogott. A Liverpool ugyanebben az idényben negyedik lett. Egy évet még technikai igazgatóként maradt, majd 1997-től a Newcastle United élén váltotta (ki mást?) Kevin Keegant. Itt a régi embereivel igyekezett körbe venni magát, de hiába hozta oda Ian Rusht és John Barnest, a csapat csak 13. lett a Premier League-ben.

„Ez a húsz hónap Kevin Dalglish életében az egyetlen, ami kudarcnak számít” – írta búcsújakor az Independent. A Celticnél lett futballigazgató 1999-ben, sőt, egy rövid időre a kispadra is kénytelen volt leülni, de karrierje érdemi része ekkor már a végéhez közeledett.

Menedzserként még egyszer visszatért az Anfieldre: 2011-ben, tűzoltónak, és a bajnoki nyolcadik helyezés ellenére a Chelsea ellen vesztes FA-kupa-döntővel legalább az Európa-ligába kvalifikálta magát a csapat – hiszen abban az évben a „kékek” nyerték meg a BL-t is. „Menedzsernek lenni heti hétnapos munka. Van, aki örökké ezt szeretné csinálni, én viszont nem...” – mondta ekkor, majd visszavonult az edzősködéstől.

Negyvenhét éve él boldog házasságban, négy gyermeke közül egyetlen fia, Paul egészen a Premier League-ig vitte, igaz, első fellépésekor édesapja cserélte őt be a Newcastle Unitedba… De a Norwich Cityben is játszott két idényt, az amerikai Houston Dynamóval pedig 2006-ban MLS-bajnok lett. Legnagyobb lánya, Kelly egyebek mellett a BBC Radio 5 Live és a Sky Sports futballkommentátoraként lett népszerű. Feleségénél, Marinánál 2003-ban diagnosztizáltak mellrákot, de kigyógyult a betegségből (férjével azonnal létre is hoztak egy alapítványt a mellrákban szenvedők kezelésére), Kenny Dalglishról pedig egy tavaly tavaszi kivizsgáláson derült ki, hogy Covid-pozitív, de 69 évesen lerázta magáról a vírust.

Az Anfielden 2017-ben Sir Kenny Dalglish Stand névre keresztelték át az addigi Centenary Stand lelátót. Liverpoolban örökké hálásak lesznek a klubtörténet legnagyobbjának.