Imre Varadi: Apám miatt kerültem gyermekotthonba

– A neve alapján már játékosként „gyanús” volt az angol futball követőinek, magyar gyökereiről mégsem volt szinte semmi ismeretünk. Mit lehet tudni felmenőiről?
– Apámat szintén Váradi Imrének hívták. Születésem előtt három évvel, az 1956-os forradalmat követően jutott Londonba, ott megismert és feleségül vett egy olasz nőt, édesanyámat. Négyen vagyunk testvérek, közülük én vagyok a legidősebb, az egyetlen, aki magyar keresztnevet kapott. Őszintén megmondom: apám rendkívül goromba ember volt, alkoholista, szenvedtünk mellette. Vert minket, közelről kellett megélnem, ahogyan üti anyámat és öcséimet. Miatta kerültünk gyermekotthonba.

– Hány éves volt akkor?
– Tizenhárom. A négy testvért két különböző intézetbe helyezték el, Ferdinandót Marióval máshova vitték, engem Antonióval osztottak be. Tizenhét éves koromig éltem ott, és a legkomolyabban mondom, fantasztikus időszak volt. Gondoskodtak az iskoláztatásomról, segítették a sportolást, sokszínűen, élményekkel gazdagon teltek a mindennapok, futballozni is akkoriban kezdtem rendesen. Amikor kinőttem a gyermekotthont, gyámság alá helyeztek egy családhoz, én azonban nem bírtam a kötöttséget, inkább barátoknál lógtam.

– Azt mondta az imént: apját Váradi Imrének hívták. Ezek szerint már nem él?
– Körülbelül nyolc éve meghalt. Sohasem láttam őt azt követően, hogy gyermekotthonba kerültem, semmilyen kapcsolatom sem volt vele. Haláláról is szinte csak véletlenül szereztem tudomást. Emlékszem, Norwichból autóztam éppen London felé, amikor megszólalt a telefonom, egykori csapattársam, a Sky kommentátora, Chris Kamara jelentkezett. Mondta, kapaszkodjak meg, szomorú hírt kell közölnie: valahogyan tudomást szerzett arról, hogy apám elhunyt.

– Ismer bárkit a magyarországi rokonságból?
– Senkit. Olaszországi családtagjaimat is csak egyszer, tizenegy éves koromban látogattuk meg, Magyarországról semmilyen élményem nem volt. Magyarul nem tudok.

– Nem is járt hazánkban?
– Egyszer, körülbelül tíz évvel ezelőtt megfordultam Budapesten. Játékosügynökként dolgozom több mint húsz éve, ilyen szemmel néztem meg egy utánpótlás-válogatott mérkőzést. Tetszett a város, de a családi előzmények ismeretében talán megérti, nem kerestem különösebben a kapcsolatot.

– Pedig ezerkilencszázkilencvennégyes portrécikkében a szerző Simon Evans azt állította a Nemzeti Sport hasábjain, hogy ezerkilencszáznyolcvanban Szimcsák István szerette volna elcsábítani a magyar U21-es válogatotthoz.
– Akkoriban az Everton játékosa voltam, de apám miatt nemet mondtam az érdeklődésre. Az anyámat ért megpróbáltatásokra gondolva sem tudtam volna jó szívvel Magyarország felé mozdulni, ha lehet így fogalmazni, az apámmal szembeni ellenszenv mindennél erősebb volt. Utólag bánom kicsit, fiatalemberként nyitottabban kellett volna hozzáállnom, de az is közrejátszott, hogy akkoriban még az angol válogatottságban is bíztam.

– Budapestről nézve különleges statisztika kötődik a pályafutásához, tudomásunk szerint ön az egyetlen magyar származású játékos, aki angol bajnoki címet nyert.
– Tényleg? Ezt nem is tudtam! Csodálatosan erős csapatunk volt a Leeds Unitednél az 1991–1992-es idényben, olyan nevek fémjelezték, mint Gary Speed, Gordon Strachan, Gary McAllister vagy Éric Cantona. Sajnos akkoriban az volt a szabály, hogy csak az kapott bajnoki aranyérmet, aki legalább tizenegy mérkőzésen játszott, így hiába utaztam mindenhova az együttessel, mivel csak ötször szerepeltem, nekem nincs érmem.

– Cantonát említette… Milyennek látta közelről a korszak talán legnagyobb különcét?
– Őrült volt, öntörvényű zseni, akit senki sem zabolázhatott meg. Beugrik egy jellemző emlék: Howard Wilkinson edző a ­meccs előtti napon taktikai eligazítást tartott, a csapat tagjai figyelmesen hallgatták, Éric azonban, aki valamiért éppen berágott rá, a székét elfordítva, leghátul bámult kifelé az ablakon. „Éric, Éric, figyelsz rám?!” – kiáltott rá az edző, de képtelen volt őt kizökkenteni. Wilkinson tombolt az idegességtől.

– Volt még egy magyar szempontból érdekes csapattársa a bajnok Leedsnél a későbbi Fradi-edző, Bobby Davison.
– Hogyne, tartjuk azóta is a kapcsolatot, a Budapesten töltött időszakában többször mesélt is tapasztalatairól. A Fradi-szurkolókkal kapcsolatban a „crazy” szót használta, és nem tudtam egyértelműen eldönteni, ezt dicséretnek vagy kritikának szánta.

– Ami a szurkolói vérmérsékletet illeti, tudna mesélni tapasztalatairól ön is, akit a Manchester City szurkolói Imre Banana néven emlegettek.
– Valaki egyszer kitalálta Manchesterben ezt a furcsa becenevet, a következő héten pedig megjelent a felfújható gumibanán a lelátón, később kettő, három, egyre több. Más csapatok drukkerei is találtak maguknak hasonló bolondságot, valami gyümölcsöt, állatot, és az angol bajnokságban villámgyorsan elterjedt a szokás. Egy idő után annyira zavaró lett, hogy elkezdték központilag visszaszorítani, mert az óriási gumitárgyaktól nem lehetett látni a meccset. Persze ez inkább a korszakról ad képet, és jelzi, a nyomasztó jelenségek, a huliganizmus, erőszak mellett azért a vidámság is megjelent a nyolcvanas évek stadionjaiban.

– Visszanézve a korabeli meccsfelvételeket, a Newcastle Unitednél töltött csúcsévei is irigylésre méltó szurkolói környezetben teltek.
– Lenyűgöző csapatunk volt, Kevin Keegan érkezése pedig valóságos szenzációnak számított. Az első idényemben, ezerkilencszáznyolcvanegy–nyolcvankettőben húsz góllal lettem házi gólkirály a másodosztályban, a következő idényben huszonkettővel. Enyém volt a híres kilences mez, és ezzel kapcsolatban engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet. Nemrégiben vacsorát rendeztek a Newcastle kilenceseinek tiszteletére, ott idézte fel Alan Shearer, hogy gyerekként bekopogott, és autogramot kért tőlem. Biztosítottam róla, emlékszem az esetre, ahogyan arra is, hogy a lelkére kötöttem, ne szóljon a diáktársainak, mert akkor ők is mind aláírást szeretnének. Mondanom sem kell, másnap tizenöten nyüzsögtek körülöttem – Shearer barátai…

– Mit vár a magyar–angol mérkőzéstől a mindkét fél számára emlékezetes Eb után?
– Az angolok nyernek egy nullára, én mindenesetre nekik drukkolok. Angliában az elveszített Eb-döntő miatt néhány napig keseregtek az emberek, összességében azonban ösztönző élmény maradt a torna, hiszen ha előzetesen bárki azt mondja, Gareth Southgate a második helyre viszi a csapatot, boldogan beleegyeztünk volna. Úgy látom, Magyarországon fokról fokra fejlődik a futball, mégse kérje, hogy részletes elemzést adjak a válogatottról. Nem lenne szabad ezt mondanom, de ez az igazság: nem követem, nem figyelem a magyar fejleményeket. Apám miatt képtelen vagyok rá.

NÉVJEGY – IMRE VARADI
Született:   1959. július 8., London
Posztja: csatár
Csapatai játékosként: Letchworth (1977–1978), Sheffield United (1978–1979), Everton (1979–1981), Newcastle United (1981–1983), Sheffield Wednesday (1983–1985; 1988–1990), WestBromwich Albion (1985–1986), Manchester City (1986–1988), Leeds United (1990–1993), LutonTown (1992, kölcsönben), Oxford United (1993, kölcsönben), Rotherham United (1993–1995)
Legnagyobb sikere:  angol bajnok (1992)