A PL legjobbjai (6.): juniorból a Chelsea és Anglia egyik legnagyobbja – Frank Lampard

Szinte hihetetlen, de volt idő, amikor Juniorként emlegették. Frank Lampard Jnr. A kilencvenes évek cikkeire keresve szinte csak így találkozunk a nevével. Nem véletlenül.

A ma már a köztudatban Chelsea-ikonként élő középpályás a másodosztályú Swansea Citynél eltöltött fél év után 1996 januárjában nevelőegyesülete, a West Ham United színeiben mutatkozott be a Premier League-ben. Abban a West Hamben, amelynek pályaedzőjét úgy hívták, Frank Lampard. A menedzserét pedig úgy, hogy Harry Redknapp. Előbbi az édesapja, utóbbi pedig a nagybátyja. Mondanunk sem kell, óriási árnyék vetült az ifjú tehetség teljesítményére. Sokan vitatták, hogy a 17 esztendős középpályásnak valóban helye van-e a csapatban, vagy csupán „csókosként” kap bizonyítási lehetőséget.

Közel 25 év távlatából kijelenthetjük: csattanós választ adott a kritikusainak. De előbb még Redknappnek kellett kiállni érte.

AMIKOR A KLUBIKON AZ EDZŐD – ÉS AZ APÁD

Idősebb Frank Lampard 1967-től 1985-ig szolgálta játékosként a West Hamet. Az elsődlegesen bal oldali védőként bevetett futballista több mint 500 tétmérkőzésen lépett pályára a londoniaknál, és kétszer nyert FA-kupát (1975, 1980) a csapattal. Az angol labdarúgó-válogatottban kétszer szerepelt. Visszavonulása előtt egy évig játszott a Southend Unitednél, majd visszatért a WHU-hoz, ahol 1994-től 2001-ig dolgozott segédedzőként. A 2000-es évek végén előbb a Watfordnál majd a Readingnél dolgozott a feltörekvő Brendan Rodgers szakmai stábjában. Felesége 2008-as halála után fokozatosan kivonult a futballvilágból, az elmúlt tíz évben komolyabb szerepet nem is vállalt egyetlen csapatnál sem. (Fotó: Getty Images)

Az 1996–1997-es idény kezdetén például Terry Brown klubelnökkel szemben, aki kétségbe vonta Redknapp döntését, mely szerint unokaöccse a megelőző tavasz majd egészét a felnőttekkel edzette végig, a legtöbb meccsre nevezték is, ám csupán két bajnokin kapott lehetőséget. Az elnök kérdése a fáma szerint úgy hangzott, „esetleg egy kis extra hírnevet és pénzt szeretett volna szerezni az unokaöcsének?” A WHU-nál szinte intézmények számító Redknapp ezen úgy felkapta a vizet, hogy a lemondásán is elgondolkodott, végül csak finoman közölte Brownnal, vak a futballhoz, ha nem látja, mekkora potenciál rejtőzik az ifjú Frankben.

Néhány héttel később egy szurkolói ankéton is „hot topic” lett az ekkor még 26-os mezben futballozó ifjonc személye. A romfordi bowlingklubban tartott ankéton az egyik drukker azért esett neki Redknappnek, mert szerinte a tréner az unokaöccsét favorizálva olyan ígéreteknek nem adott elég játéklehetőséget, mint Scott Canham és Matt Holland. „Földimogyoróért” tékozolva el a két ifjú játékost. A felvétel a YouTube-on mind a mai napig elérhető, több mint egymillióan nézték vissza szerencsétlen szurkoló nem túl nagy büszkeségére.

„Kétségük se legyen, összehasonlíthatatlan lesz mindaz, amit Frank Lampard elér majd a futballban, és az, amit Scotty Canham fog” – replikázott határozottan Redknapp. A drukker közbevágott, mondván erre csak azért lehet esély, mert a menedzser Lampardot favorizálja olyan helyzetekben is, amikor más érdemelne lehetőséget. Redknapp mind bőszebben válaszol. „Nincs előnyben. Sőt, valószínű még vissza is tartom. Nem akartam ilyesmiről beszélni – főleg előtte –, de most megmondom, igazi topjátékos lesz belőle. Top-top játékos.”

A 18. születésnapját éppen csak betöltött Lampard hallgatagon szemlélte a jelenetet. Nem volt bátorsága még megvédeni magát. Ami azt illeti, 2010-ben egy lapinterjúban úgy elevenítette fel a szituációt, fogalma sem volt, képes lesz-e megütni a szintet. „Már tizenöt évesen tisztában voltam az alapokkal, de kissé pufók srác voltam. Nem tudtam annyit futni, amennyit egy kiemelkedő középpályásnak tudnia kellett volna. Az apám viszont mindig azt mondogatta, a kellő munkával képes leszek rá. Képes leszek fel-le robotolni a középpályán. Szóval fogtam magam és elvégeztem a létező összes pluszmunkát, futóiskolát, mindent.”

Míg Lampard öt évvel, 172 WHU-s tétmérkőzéssel, 32 góllal és 20 gólpasszal később 16 millió euró körüli összegért cserébe a Chelsea játékosa lett, a tőle négy évvel idősebb Canham sosem mutatkozott be a PL-ben. A másod-, harmadosztályban futott tisztes karriert, legtöbb meccsét a Brentford és a Leyton Orient színeiben lejátszva, majd 2007-ben a non-League csapat Thurrock FC-ből vonult vissza...

„A skála egyik végén ott vannak azok, akik két lábra ugranak és tapsolnak minden szerelésnél, és az igazi, kemény belépőkért válsz a hősükké. A másik oldalon pedig azok, akik odáig vannak a trükkökért, még azokért isnagy elismerést kapsz, amelyekkel a pályán nem is érsz semmit. Az én játékomhoz egyik stílus sem állt igazán közel, nem is gyakran csináltam ilyesmit. A futballom egy nagyon egyszerű futball volt mindig is. S a maga módján mégis nehéz” – tekintett vissza önmagára és a szurkolói lélektanra Lampard a Totally Frank című életrajzi kötetében.

Lampard útja nehéz volt. Nem azért, mert hiányoztak volna belőle a sikerek, hanem azért, mert ezekért a sikerekért kőkeményen meg kellett dolgoznia. A legfőbb tehetsége a szorgalma és a kitartása volt.

„Vannak olyan ritka tehetségek, mint Wayne Rooney, aki bárhová került, rögvest otthonosan mozgott. Elsőre ugrotta meg a szinteket, ifjúsági csapat, felnőttcsapat, nagy klub, Bajnokok Ligája, nemzetközi tornák. Lampard nem tartozik közéjük. A Chelsea-nél olyan környezetben kellett helytállnia, ahol állandó nyomás nehezedett rá. Az első két évében Marcel Desailly, Gianfranco Zola és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett kellett bizonyítania. Négy hónapig várt az első góljára a Stamford Bridge-en. Nem a legsimább kezdett volt, széles volt a kihívások skálája, Claudio Ranieri a középpálya szinte minden posztján kipróbálta. De aztán a 2002–2003-as idényre csak alapemberré vált. Alapemberré, abban a Chelsea-ben, amely az utolsó fordulóban a Liverpool legyőzésével biztosította a helyét a Bajnokok Ligájában, majd ezzel egy csapásra megszűnt az anyagi fenyegetettsége” – idézte fel a The Athletic publicistája, Oliver Kay.

A BL-indulás meggyőzte az orosz milliárdost, Roman Abramovicsot, hogy megéri komoly összeget befektetnie a londoni kékeknél.

Lampard éppen csak megtalálta a helyét a Chelsea-nél, máris a feje tetejére állt minden, és vadonatúj környezetben, vadonatúj kihívásnak kellett megfelelnie. Abramovics szerepvállalásával 2003 nyarán 13 új játékos szerződött a Stamford Bridge-re, köztük Claude Makélélé és Geremi a Real Madridtól, Juan Sebastian Verón a Manchester Unitedtól, és egy régi ismerős, Joe Cole a West Hamből. Mindannyian a középső középpályára...

Az ekkor már 25 éves Lampard tökéletes válasszal szolgált a kihívásra. Egyébként sem rossz fizikuma látványos fejlődésen ment keresztül, egyúttal taktikailag is példás érettségről tett tanúbizonyságot. A gólok terén addigi legeredményesebb PL-idényét futotta, tízszer talált az ellenfelek kapujába. Bár a Chelsea végül nem tudta felvenni a versenyt Arsene Wenger érinthetetlen, veretlen bajnoki címig menetelő Arsenaljával (11 pontos lemaradással második lett), Lampard az utolsó kritikusait is elhallgattatta.

Az őt a Stamford Bridge-re csábító Ranierinek viszont mennie kellett. Helyét a kor legnagyobb edzőígérete, a Portóval BL-címet nyert „Special One” José Mourinho vette át. Ez a kapcsolat pedig minden elképzelést felülmúlóan gyümölcsözött. A Chelsea a következő két PL-idényben megállíthatatlan volt, Lampard játéka kiteljesedett. Gólok, gólpasszok, kulcsfontosságú szerelések. Nem véletlen, hogy a 2005-ös Aranylabda-díjátadón Ronaldinhóval és Steven Gerrardal az oldalán a top háromban találta magát. Végül a brazil labdaművész sikeréhez nem férhetett kétség, 225 pontot kapott, Lampard 148 ponttal lett második.

„A legjobb játékos vagy a világon. Ugyanaz a szint, mint Zinédine Zidane, Patrick Vieira, Deco vagy Ronaldinho – mondta neki egyszer Mourinho. – De tudod mi hiányzik? Hogy mindezt bebizonyítsd mindenkinek, trófeákat kell nyerned. Nagy trófeákat. Érted?”

Lampard végül ezekkel sem maradt adós. Tizenhárom idényre nyúló szolgálata alatt háromszor lett angol bajnok, négyszer FA-kupa, kétszer Ligakupa-győztes, végül pedig 2012-ben a Bajnokok Ligája, 2013-ban pedig az Európa-liga serlegét is magasba emelhette.

„Nemcsak a profizmusa, de az intelligenciája és a hatékonysága is lenyűgöző. A legjobb középpályás, akivel valaha is futballoztam” – áradozott róla a Chelsea másik ikonja, Didier Drogba.

„Emlegethetik Zolát és a többieket, de számomra egyértelmű, ki volt a legjobb játékos, akivel együtt játszottam ennél a klubnál. Ő pedig Frank. Két játékost tudok mondani, aki tizenöt éven keresztül ennyire megbízhatóan tudott teljesíteni Angliában, legyen szó gólokról vagy gólpasszokról. Ő és Giggs. Egészen elképesztő látni mindazt, amit elért. És látni azt, hogy még most is mennyire éhes a sikerre. Idényről idényre lenyűgöz azzal, amit csinál” – mondta John Terry, akivel meghatározó játékkapcsolatot alakított ki.

Az Anglián belül megnyert trófeái hat idényre, a 2004–2005-ös évadtól a 2009–2010-esig összpontosultak – Mourinho, Guus Hiddink és Carlo Ancelotti regnálása alatt. Lampard ebben az időszakban középső középpályás létére nem kevesebb mint 127 gólt szerzett. Ha levesszük a 30 tizenegyesből elért találatát, akkor is marad még 97. Ez idényenként 16 nem büntetőből jegyzett gólt jelent – ismét csak hangsúlyozzuk, egy középpályástól!

„Apa formálta a futballista oldalamat. Anya pedig az embert, aki lettem. Mindig is közel álltunk egymáshoz – megannyi év alatt csak egy vitánk volt, az is 13 éves koromban, és én voltam a hülye” – mondta egy későbbi interjúban alázatos, csendes hozzáállásáról és arról, mit kapott 2008-ban elvesztett édesanyjától.

2010 után a gólszerzési hatékonysága valamelyest visszaesett, sérülések hátráltatták, a szerepköre is megváltozott, mind gyakrabban játszatták edzői közvetlenül a védelem előtt. Ancelotti, Roberto Di Matteo, Rafa Benítez, majd a visszatérő Mourinho is az öltöző vezéreként számolt vele, még ha a kezdőcsapatbéli helye lassan, de biztosan kopni is látszott.

2014 nyarán jött el a búcsú pillanata.

„Bármilyen új kihívás is vár rám, mindig közöttetek leszek, és a Chelsea-t a szívemben őrzöm – üzente közleményben a szurkolóknak. – Amikor ehhez a nagyszerű klubhoz kerültem, nem gondoltam volna, hogy ennyi mérkőzést lesz szerencsém játszani, és ennyi sikerben osztozhatom."

Az észak-amerikai profi liga újoncához, a New York Cityhez írt alá, amely az MLS tavaszi rajtjáig kölcsönadta őt testvércsapatához, a Manchester Cityhez. A helyzet pikantériáját kár lett volna magyarázni. Az „újgazdag” jelzőtt épp a Chelsea-től átvállaló City bajnoki címvédőként vágott neki az évadnak. A sors iróniája(?), hogy első manchesteri gólját épp a Chelsea ellen szerezte, a tíz emberrel játszó City ezzel a góllal mentet pontot az akkori listavezető ellen. A találatot még öt PL-gól követte az „égszínkékek” mezében. 2015. május 25-én stílszerűen csapatkapitányként, a Southampton ellen lőtt góllal zárta le két évtizedes PL-karrierjét és vette az irányt New York felé.

A szíve viszont ekkor is a Chelsea-é volt.

Lampard 2013 májusában megdöntötte Bobby Tambling rekordját, 203 találatával a Chelsea valaha volt leggólerősebb játékosa lett. Minden sorozatot figyelembe véve 648 találkozón lépett pályára a londoniaknál, és mai napig csúcsot jelentő 211-szer vette be az ellenfelek kapuját. Döbbenetes szám – hangsúlyozzuk ismét – egy középpályástól.

A PL-ben 177 találatig jutott. Ezzel az örökranglista ötödik helyén áll. Csak klasszikus csatárok előzik meg őt. A középpályások közül Steven Gerrard 120-szal, Ryan Giggs 109-cel, Paul Scholes 107-tel követi. A gólpasszokkal sem maradt adós (102). Csak Giggs (162), Cesc Fabregas (111) és Wayne Rooney (103) áll előtte az örökrangsorban. Mindez 609 bajnokin 279 olyan gólt jelent, amelyben közvetlenül szerepet vállalt...

A CHELSEA TV VÁLOGATÁSA LAMPARD GÓLJAIBÓL

„Lamps egyszerűen Lamps. Ha jól megy neki a játék, ő a világ legjobbja, ha rossz napja van, akkor a második, talán a harmadik legjobb a Földön” – magasztalta egy másik, elhíresült nyilatkozatában Mourinho.

Mi lehetne nagyobb elismerés Lampard karrierjét illetően, mint az egyik legfőbb rivális ikonikus menedzserének dicsérete. „Lampard hihetetlen srác. Nagyszerű karriert futott be. Már akkor nagyon figyeltük őt, amikor a West Hamben játszott, és meg kell vallanom, sajnálom, hogy nem tudtuk megszerezni. Honnan szerezhettünk volna még kétszáz gólt? Lenyűgöző mindaz, amit elért” – mondta róla Sir Alex Ferguson.

(...)

2006 kora tavasza. A Pepsi reklámfilmet forgat a németországi világbajnokságra készülve. A stúdió klasszisokkal tele. David Beckham, Thierry Henry, Raúl, Roberto Carlos és a friss aranylabdás Ronaldinho – idézett fel egy anekdotát Oliver Kay.

Lampard a pálya szélén várja a sorát, miközben a reklám amerikai rendezője elkápráztatva figyeli a brazil cselgép egy-egy trükkjét. Az amerikai fel-alá száguldozik, örömmel figyeli a snitteket, végül megállapodik a csendes angol mellett.

– Rendben, Frank. Most te jössz! Csináld, amit szoktál – mondja a Chelsea ekkor 26 esztendős klasszisának.

– Sajnálom, de nem értem, mire gondolsz, mit csináljak? – feleli zavartan a forgatásokhoz egyáltalán nem szokott Lampard.

– Tudod, a mozdulatodat, amiről mindenki megismer. A védjegyed! Miről ismernek?

Az angol kissé idegesen kuncogott egyet: – Megszerzem a labdát, lövök. Gólokat szerzek a középpályáról.

Hát ez volt Lampard. S milyen jól csinálta!