Allardyce csapdában végezte, de saját ostoba kapzsisága csalta oda

Don Revie tisztában volt azzal, hogy ki fogják rúgni. A Leeds Unitedet Anglia egyik legjobb csapatává kovácsoló menedzser a nemzeti csapat szövetségi kapitányaként három sikertelen évet tudhatott maga mögött, egy elbaltázott és egy, az elbaltázás felé haladó kvalifikációval (1976 Eb, 1978 vb). Az FA elnöke, Sir Harold Thompson utálta, a közönség bizalmát szintén elvesztette. Amikor a Brazília elleni felkészülési mérkőzés levezénylése helyett azt állította, hogy a vb-selejtezős csoportrivális olaszokat figyeli meg Finnországban, valójában Dubaiba utazott, hogy tárgyaljon az Arab Emírségek szövetségi vezetőivel. Igent mondott az ajánlatra (hiába volt még élő angol kapitányi szerződésre), eladta távozásának sztoriját a Daily Mailnek húszezer fontért, majd – amikor az újság már nyomdában volt – felmondólevele zárt borítékban megérkezett az FA-hez. 1977. július 12-ét írtunk.

A kiváló edző Revie ezzel a leglátványosabb edzői önmegsemmisítést hajtotta végre az angol válogatott futball történetében: közellenséggé vált, a közvélemény pénzéhes senkinek nyilvánította, az FA meg tíz évre eltiltotta, mert „sárba tiporta a játék jó hírnevét.” Egy bíróság aztán visszavonta az FA szankcióját, de Revie soha többé nem edzősködött Angliában.

Fél évvel viharos távozása előtt Revie elküldte segítőjét, Les Cockert, hogy megnézze a Bolton Wanderers belső védőpárosát, Paul Jonest és Sam Allardyce-t. Cocker pozitív véleménnyel volt a kőkemény hátvédekről, igaz, megjegyezte, akkor bajba kerülnek, ha a meglehetősen „egyszerű” szélsőhátvédeik megüresedett helyén, a széleken kell takarítaniuk. Allardyce végül sosem kapott lehetőséget játékosként az angol válogatottban, szövetségi kapitányként viszont igen. 67 napig mondhatta magát a nemzeti csapat szakvezetőjének.

Távozása pedig majdnem olyan botrányos volt, mint Revie-é.

„Big Sam” Allardyce az angol futball egyik legjellegzetesebb figurája. Hangos, baltával faragott arcélű, kemény fazon, aki Boltonban él, lejár a helyi pubba, és simán el lehet róla képzelni, ahogy három pint Doom Bar között elmesél három hatalmas futballsztorit és két ordenáré viccet, és mindenki vele röhög a kocsmában. Olyan edző, aki a pálya szélén szétrúgná a seggét annak az elkényeztetett ficsúrnak, aki elképesztő pénzekért a belét is kidolgozza a Premier League-ben, hogy aztán a válogatottságot takaréklángon oldja meg.

Legalábbis ezt a képet alakította ki magáról.

Az, hogy Sam Allardyce szövetségi kapitány lehetett, az az angol futball edzői krízisének, valamint a válogatott küzdelemsorozatok háttérbe szorulásának bizonyítéka – a világ elitjébe tartozó trénerek nem a nemzeti csapatoknál dolgoznak, már csak azért sem, mert sokkal nagyobb örökséget alakíthatnak ki egy klubnál, ahol nap mint nap az ő elképzeléseik szerint alakíthatják a munkát.

Az említett krízist pedig már sokan megénekelték. A Premier League-ben csak négy angol szakvezető van. Az angol bajnokságot Howard Wilkinson (1991–1992, Leeds United) óta nem nyerte meg hazai szakember, az első számú európai kupát több mint harminc éve nem nyerte meg angol tréner (Joe Fagan, 1984, Liverpool), kontinentális trófeát pedig legutóbb a 2009-ben elhunyt Sir Bobby Robson emelhetett fel (1997, Barcelona, KEK) az angol edzői karból.

Az angol edzők bekerültek egy ördögi körbe: a dúsgazdaggá vált klubok tulajdonosai megengedhetik maguknak, hogy a közvetlen edzői elitből válogassanak, és – ahogy pont Allardyce panaszkodott – a hazai trénerek „nem szexisek”, és létezik az a percepció, hogy gyengébb képességűek is. Ráadásul a nagy nemzetközi mérkőzéseken is hiányzik a rutinjuk, ritkán találkoznak a legmagasabb szintű kontinentális ellenfelekkel – hiszen az angol edzők általában a Premier League második felében található kluboknál dolgoznak, nem pedig az európai kupaküzdelmekben érdekelteknél.

Allardyce-nak is ilyen lehetőségei adódtak, tegyük hozzá, sokszor a maximumot hozta ki belőlük. Ettől eltekintve sosem edzősködött BL-meccsen, 6. helynél sosem ért el jobb helyezést az élvonalban, trófeát pedig nem gyűjtött. Az, hogy az FA őt választotta kapitánynak, mutatja a választék sivárságát is egyben.

Allardyce ráadásul – Harry Redknapphez hasonlóan – ügyeskedő, seftes, „wheeler-dealer” edző hírében áll, és ezen nem segített, hogy a BBC Panorama 2006-os tényfeltáró riportjában egy ügynök azt állította, „Big Sam” kenőpénzeket fogadott el. Az FA kivizsgálta az ügyet és nem talált szabálytalanságot. A Telegraph oknyomozó csapata – amely tíz hónapja vizsgálódik az angol futball korrupciós ügyei iránt – viszont nem véletlenül kötött ki nála.

Allardyce csapdába ejtése a Telegraph nyomozásainak egyik utolsó lépése lehetett – a szövetségi kapitányt megbuktató, rejtett kamerás felvételek augusztusban készültek, de a publikált riportsorozat már ezzel az üggyel kezdődött, hiszen a tekintélyes angol konzervatív lapnál tudták, ez az igazán nagy durranás.

A Telegraph szerdai számában megemlít egy esetet, amikor a Cardiff City könyvvizsgálói Ravel Morrison átigazolásának körülményei miatt indítottak vizsgálatot – az ügyben szerepelt egy licenc nélküli (és fogadási csalás miatt eltiltott) olasz játékosügynök, Pino Pagliara, valamint a kölcsönadó West Ham United részéről az akkori menedzser, Sam Allardyce neve. Elképzelhető, hogy ekkor került a lap célkeresztjébe Allardyce, és így indult el az az akció, amely bukásához vezetett.

A lap ezt a gyanús ügyletet – melyet a Cardiff sosem jelentett az FA-nek – vizsgálhatta, de állítása szerint nem tudott bizonyítékot szerezni még külső cég bevonásával sem. Valószínű, hogy ezt követően tervezték meg a rejtett kamerás akciót, hogy bizonyítékot szerezzenek Allardyce korrumpálhatóságára. Az edző bele is sétált a csapdába. Sven-Göran Eriksson egy évtizeddel korábban hasonló rejtett kamerás felvételen beszélt arról egy álsejknek, hogy szívesen elvállalná az Aston Villa vezetését, miközben élő szerződése volt szövetségi kapitányként – ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy idő előtt távozott a kispadról.

Felvetődik a kérdés, hogy etikus-e az, amit a Telegraph tett. Maga Allardyce, amikor szerdán – bukása óta először – kiállt a sajtó elé, azt mondta, hogy naiv volt, de csapdába ejtették. A csapdaállítás tény, ám az, hogy Allardyce ebbe ostobán belesétált, a saját tette és a saját felelőssége.

A magyarországi etikai kódex szerint„Sérti az újságírói etikát a lehallgatás, a rejtett kamera, rejtett magnetofon alkalmazása, a magánéletet érintő, az érintett személy által nem engedélyezett információ”, ugyanakkor a rejtett felvétel etikai vétség elkövetése nélkül alkalmazható néhány esetben. Ezek: „ha törvény-, vagy társadalomellenes tevékenységről kívánják készíteni, ha a műsor célja az adott anyag nélkül nem érhető el, illetve, ha a szükséges műsoranyag nyilvános módszerekkel nem készíthető el”. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egy svájci ügyben meghozott, 2015-ös ítélete szerint a rejtett kamerás tevékenység elfogadható, ha fontos közügyről van szó – „a közügyek megvitatásához szükséges információk terjesztésének joga erősebb, mint a magánszféra védelméhez fűződő érdek.”

Sam Allardyce nem szegte meg bizonyíthatóan az Egyesült Királyság törvényeit, viszont az FA (és a FIFA) etikai kódexeit minden bizonnyal igen, és könnyen lehet, hogy saját szerződésének néhány pontját is. A Telegraph joggal állíthatja, hogy riportsorozata – mely még csak a második résznél tart – szabály- és törvényellenes korrupciós tevékenységet tár fel az angol futballban.

Allardyce más korrupciós ügyben már a látótérbe került, ám nem tudtak ellene bizonyítékot szerezni – mivel más utakat kimerítettek, így jött a csapda. A lap újságírói egy távol-keleti cég üzletembereinek adták ki magukat, akik a Premier League-be – elsősorban játékosokba – szeretnének befektetni. Allardyce-szal háttérbeszélgetéseket folytattak az angol futballról, több kényes témát is érintve. Az edző pénzügyi tanácsadójával és ügynökével vakon belesétált a kelepcébe, és az elmondottakkal megbuktatta magát.

Allardyce szereplése a videoanyagon vállalhatatlan volt az FA számára. Az évi hárommillió fontos fizetésért szerződtetett szövetségi kapitány megpróbál kidumálni magának egy jól jövedelmező 400 ezer fontos „haknit”, hogy ázsiai üzletembereknek tartson fejtágítókat az angliai futballéletről – igaz, hozzáteszi, ezt engedélyeztetnie kell a főnökeivel.

Megjegyzéseket tesz és parodizálja elődjét, Roy Hodgsont, „beleszáll” Hodgson segítőjébe, Gary Neville-be, hülyeségnek nevezi, hogy az FA hatalmas összegeket költött az új Wembley felépítésére, amelyet a szövetség azóta is nyög. Van még néhány vicces megjegyzés Vilmos és Harry hercegre – előbbi az FA-nél a főnöke… –, néhány megállapítás az angol válogatott játékosokról, akik klubjukban nem játszanak, de az igazi botránykő egy olyan rész, amely 20 óra alatt megbuktatta a kapitányt.

Ez a harmadik fél által birtokolt játékjogok tilalmának kijátszására vonatkozik. A gyakorlatot – mely szerint a futballisták játékjogának egy része egy, kluboktól független cég birtokában van, így az profitál az eladásokból, új szerződésekből és szerződéshosszabbításokból – ma már a FIFA is tiltja. Az FA már a FIFA előtt tiltó rendelkezéseket hozott a gyakorlat ellen. Allardyce a rejtett kamerás felvételen azt állítja, hogy van olyan csoport, amely rendszeresen kijátssza az FA szabályait, és a „harmadik fél” most abból szerzi a pénzt, hogy sápot kap a játékosügynöki jutalékból az eladások után. Ez még anekdotaszinten is súlyos szabálytalanságokra mutat rá.

Ugyanakkor amikor a kenőpénzekre terelődik a szó, Allardyce vehemensen tiltakozik már a téma felvetése ellen is, és később legorombítja saját ügynökét is, hogy ilyenről szó eshetett. A két beszélgetésben kevés olyan rész van, amely önmagában kinyírhatta volna a szövetségi kapitányt – valószínűleg pontosan így képzeltük el Allardyce-t, mint aki egy pubban pont ilyen sztorikat mesél ilyen stílusban –, viszont az általuk sugárzott kép vált elfogadhatatlanná az FA számára.

Kérdés, hogy egy etikai eljárás során rá lehetett volna bizonyítani a szabálytalanságot Allardyce-ra, vagy nem. Akkor valószínűleg igen, ha az elmondottakat tippadásként értelmezik. Amikor az ügy hétfőn késő este robbant, az FA már bekérte a Telegraph anyagait, mivel a lap a szövetséget és a trénert is megkereste, hogy publikálás előtt kommentálja az ügyet. Az FA egy általános kommenttel válaszolt, Allardyce némaságba burkolózott.

A szövetségnek órákon belül vállalhatatlan lett az ügy. A Wembleyben válságtanácskozásra ültek össze, majd raportra rendelték Allardyce-t is. Nem valószínű, hogy kielégítő magyarázatot kaptak. Az FA a nemzetközi futballszíntéren próbál egyfajta etikai képviselőként is fellépni – az angolok rendszeresen nagyon élesen bírálják például a FIFA-t korrupciós ügyei miatt –, ezzel a szereppel viszont összeférhetetlen, ha az első számú alkalmazott maga is gyanús ügybe keveredik. Allardyce ugyan nem tudhatta, hogy szavait a nyilvánosság elé tárják, de azzal tisztában lehetett, hogy amit elmond, az potenciálisan felhasználható ellene.

„Big Sam” ráadásul feláldozható figura az FA számára. Nem a világ elitjébe tartozó edzőről van szó, hanem egy olyan szakemberről, aki karrierje nagy részében angol középcsapatokkal mutatott be tisztességes PL-szereplést. Az általa elmondottakkal gyakorlatilag a nyaka köré tekerte a kötelet, egy meghallgatásokkal súlyosbított etikai vizsgálat senkinek sem hiányzott.

Allardyce maga sétált csapdába, és csak magának tehet ezért szemrehányást – pocsékul ítélte meg a helyzetet és elveszítette álommunkahelyét órák alatt. A történtek után nem nagyon lehetett más megoldás: a magát morális felsőbbrendűségi síkra helyező FA – most abba ne menjünk bele, hogy ez a kép mennyire hipokrita – nem tarthatott ki egy ilyen gyanús ügyben a kapitány mellett. A végén közös megegyezéssel határoztak a szerződés megszüntetéséről – Sam Allardyce egy mérkőzés után, százszázalékos mérleggel távozott az angol kispadról.

Nem tűnik pótolhatatlan veszteségnek.

Az FA viszont izzadhat a Telegraph sorozata miatt, mely még „sehol sem tart”, de már megbuktatta az angol kapitányt.

A reakció Angliában meglehetősen egyértelmű: a szurkolók többsége arra szavazott a kedd esti voksolásokon, hogy a távozással ért egyet. Az angol sajtó verdiktje egyértelmű: amit az edző tett, az vállalhatatlan, maga az ügy viszont sokkal mélyebb problémákat tárhat fel, ezekkel az FA-nek és a Premier League-nek is szembe kell néznie.

Allardyce szövetségi kapitányi karrierjét rövidre zárta a rejtett kamerás felvétel, ám edzői pályafutását aligha. Nagy klubnál nem valószínű, hogy valaha munkát adnának neki, ám meglepő lenne, ha már ebben a szezonban ne vetődne fel a neve egy kiesés elől menekülő PL-csapatnál.

Az üggyel kapcsolatos érzéseket talán az angol csatárlegenda, Alan Shearer fogalmazta meg a legjobban, aki egyszerre volt feldúlt, csalódott és dühös.

„Azt hittem a nyári Európa-bajnokság után, Anglia nem süllyedhet mélyebbre. Tévedtem. Az egész futballvilág rajtunk röhög, viccé váltunk. Az angol kapitányi poszt pedig méregpohár – rendkívül nehéz, néhányak szerint lehetetlen feladat egy edző számára.”