A magyaros rúgás szülőföldjén – Itália magyar futballtitkai 4. rész

Hallottak már futballban a magyaros rúgásról? Ha nem, nincsenek vele egyedül. Magyarországon ismeretlen a fogalom, amelyet pedig Olaszországban mindmáig őriznek és használnak az idősebb nemzedékek: konkrét tapasztalat, hogy a „tiro all’ungherese” fordulat spontán módon, egymástól független helyzetekben, különböző városokban háromszor is elhangzott beszélgetésekben közelmúltbeli itáliai bolyongásaim során. Ahhoz azonban az olasz csizma sarkáig kellett utaznom, hogy megismerjem a kifejezés több mint száz évre visszanyúló eredettörténetét.

De mit is takar a fogalom? Tömören: azt a fajta erős, külsős rúgást, amely a labdát látványos csavarral küldi a kapu felé. Brazil példaként Branco és Roberto Carlos híres tekeréseit szokták felhozni a lövésfajta illusztrációjaként, az olasz források azonban előszeretettel hivatkoznak a „magyar klasszikusokra”, így Puskás Ferencre vagy Hidegkuti Nándorra is. Az ő portréjukkal képesítette cikkét a La Gazzetta dello Sport, amely az 1967-ben született sportújságíró, író, színházi rendező, Andrea Schianchi tollából jelentetett meg 2023-ban alapos írást a magyaros rúgásról. Rangos szépirodalmi forrásokat is említhetünk a téma kapcsán, felbukkan Franco Loi (1930–2021) olasz költő milánói dialektusban írt, Strólegh című, 1975-ös művében is, Gianni Montieri nápolyi író erre reflektált 2021-es esszéjében: „Adj neki magyarosan, adj neki a nehezebb módot választva… Loi és kortársai képzeletében ugyanis a magyarosan egyet jelentett a rendkívülivel, a milánói költő mellett tudom ezt apámtól is. Valójában a magyaros rúgás sokkal több volt lövési technikánál, kifejezte mindazt, ahogyan a labdarúgásról gondolkodtak, álmodtak, ahogyan az ellenfél életét ellehetetlenítették. Történhetett ez akár egy szabályos futballpályán, akár egy kopott milánói udvaron, akár szülővárosom, Giugliano flaszterén.”     

Erbstein Ernő volt a Bari első professzionális edzője     

Hogy éppen a lábfej külső részével csavart labdát nevezték el az olasz pályákon magyaros rúgásnak, olyan labdarúgó érdeme, akiről talán még a legedzettebb futballkutatók sem hallottak: bizonyos Hajdú Jánosé. Neve a magyar sporttörténelem kisbetűs lábjegyzeteiben sem kapott helyet, az 1898-ban született komlói sportembert jóformán elfelejteni sem tudták idehaza, mert soha fel sem figyeltek rá. Halálozási helyét, idejét nem tudjuk, sírja ismeretlen. Van azonban egy délolasz város, ahol a sportág helyi hagyományainak ápolói a hőskorszak legendájaként tartják számon, és a kifejezés nem túlzó. 

„Amikor Hajdú János 1924-ben megérkezett Bariba, aligha hitte, hogy a szurkolók emlékezetébe ennyire mélyen bevésődik játéka és edzői hatása. Huszonhat évesen jött el Magyarországról, érett játékosként felkarolta a Liberty fiatalabb tagjait. Tőle sajátította el Raffaele Costantino, Bari nagy válogatott csillaga a futball csínját-bínját, a helyes passzolási technikát, az intelligens szerelés módszerét, a hatékony cselezés praktikáját. Klasszis futballista volt, kivételes labdaérzékkel megáldva, egyik sajátosságának számított az úgynevezett magyar rúgás, a »tiro all’ungherese«. Játékosként ámulva figyelték és szerették, később pedig csodaedzőnek nevezték, miután az 1930–1931-es idényben a klub története során először a Serie A-ba vitte az AS Barit. Neki köszönhető, hogy a város csapata a sportág legnagyobbjai közé emelkedett.”     

A jellemzést Gianni Antonucci könyvében olvastam, egyikben a tizennyolc közül, amelyet a 96 éves krónikás – a világon ilyen összevetésben talán példátlan módon – egyetlen település, Bari futballtörténetének szentelt. Abban a reményben váltottam jegyet Rómában a pugliai városba tartó vonatra, hogy lehetőségem nyílik találkozni az olasz futballkörökben szentként tisztelt szerzővel. Az időutazásra pedig Pluhár István 1929-es riportjával hangoltam, a Nemzeti Sport kitűnő riportere is ott ült ugyanis a szerelvényen, amellyel az olaszországi mérkőzésturnén szereplő Hungária csapata közelített Bari felé, éjjeli jelentése pedig ma is figyelemre méltó: „A vonat rohan, robog az ismeretlen olasz éjszakában. Az ablakon nedvesség könnyezik. Hideg van odakint. Hegyek közt megyünk át, ahol dübörög, zakatol minden közöttünk. A fülkékben kényelmesen el tudnak helyezkedni a fiúk és a fiatalság hamarosan el is alszik. Az öregebbek fülkéjében azonban Wéber tartja szóval a társaságot, akinek élvezetes előadását hajnalig elhallgatják szomszédai. Mellettem Fodor nagy tartli csatába keveredett Révésszel, akinek nagyszerűen jár a lap. Néha-néha kalauz, ellenőr nézi meg a jegyünket, néha-néha végigsétálok a kocsi folyosóján. Skvarek álldogál ott egyedül, mert nem tud aludni s a mesét is elunta. A szomszédos, sötétebb fülkék elé vonul és sokáig mereng, ábrándozik. Majd levelet vesz elő és azt olvassa. Hja, nehéz annak elaludni, akinek karikagyűrű van az ujján! Bari előtt megélénkülnek a fülkéink. Világos reggel van már és a hűvös friss levegő megelevenít mindenkit. A restibe vonulunk, ahol nagyon rossz, de forró kávét hörpint mindenki, hogy a vonatban folytassa a bőséges reggelit.”     

A bari pályaudvaron Erbstein Ernő, az US Bari edzője, a később a Grande Torino szakvezetőjeként is ismert, az 1949-es supergai légibalesetben odaveszett edző fogadta a Hungária játékosait. Számítottak a sportbarátságok, Erbsteint is magyar sporttársai ajánlották előzőleg a délolasz város futballvezetőinek figyelmébe, híre pedig még érkezése előtt lázba hozta a helyi szurkolói köröket. A magyar edzők korabeli megbecsültségére jellemző, hogy az aktív játékot éppen csak befejező, pályakezdő tréner megszerzéséért Raffaele Gorjux, a korszak tekintélyes újságírója valóságos sajtókampányt folytatott Bariban. A fokozott várakozás közepette tíz százalékkal emeltek a stadion jegyárain, csak hogy meg tudják fizetni Erbsteint, aki aztán havi 1500 lírát keresett a csapatnál (az összeg az akkori viszonyok szerint körülbelül 600 kilós kenyér árának felelt meg). A fehér-kék Liberty és a fekete-zöld Ideale összeolvadásából született US Bari az ő időszakában, 1928. szeptember 16-án, a Mantova ellen 5:2-re megnyert mérkőzésen viselte először a máig használt fehér-piros-fehér szereléskombinációt. Ennél fontosabb azonban Antonucci megállapítása az ekkoriban másodosztályú együttes vezetőjéről: „Erbstein volt a Bari hosszú történetének első igazi, professzionális edzője.”     

Kincses Mihályt 9 millió líráért vették a Juventustól 

Amit az Adriai-tenger partján fekvő kikötőváros labdarúgásáról tudni lehet, minden ott lapul a veterán futballtörténész könyveiben, szekrényeiben, fiókjaiban és gondosan rendszerezett fakkjaiban (amelyek korábbi funkciójuk szerint mind Burini márkájú ingek kartondobozai voltak). Irodája beillik múzeumnak is, telis-tele kincsekkel; emitt egy keretezett fénykép a száz évvel ezelőtti városi sajtópalotáról, a másik falon naptár ötvözi a város patrónusaként tisztelt Szent Miklós alakját a bohém bari futballcsatáréval, Antonio Cassanóéval, arrébb meg bekeretezve a Hajdú János által tanítgatott büszkeség, a 23-szoros válogatott Raffaele Costantino fakókék nemzeti meze. Mindezt a házigazda távollétében szemlélhettem meg, miután fia, Michele Antonucci hangjában aggodalommal közölte velem: két hetet késtem. Addig szellemileg friss édesapja elcsúszott otthon, beverte a fejét, napokig kómában feküdt, és azóta is kórházban próbálja visszanyerni korábbi állapotát.

Gyűjteményét lapozgatva szinte meghökkentő szembesülni azzal, hogy az 1920-as évektől az 1950-es évekig mennyire erősen meghatározták a magyar edzők, játékosok a Bari életét. A cikkhez mellékelt veretes névsor önmagáért beszél, a kapcsolódó személyes történeteket meg oldalakon keresztül lehetne sorolni. Például a Juventustól 1948-ban 9 millió líráért szerződtetett csatárról (ekkoriban 25 ezer líra volt egy munkás havi bére), Kincses Mihályról, a bátyja, György edzői időszakában érkezett, helyben csak Cigánynak („Tzigano”) becézett Sárosi Béláról vagy Vörös Mihályról, a Szegedi AK kiválóságáról, aki véletlenül keveredett a városba. A Vicenzához készült 1948-ban, ám késett egy napot a Rómába érkező vonatjárat, nem várták meg a vicenzai klubvezetők, viszont elugrott érte Bariból Kutik András edző, és elcsábította a pugliai csapathoz. Mellesleg ezekben az években Kutik és Plemich Ferenc úgy váltogatta egymást újra és újra a tréneri poszton, mintha forgóajtóba szorult volna. Visszatérve Vöröshöz: bari színekben 142 mérkőzésen 54 gólt szerzett, 1949. április 24-én ő lőtte az utolsó gólt Olaszországban a tíz nappal később lezuhant Torinónak, később számos kiscsapatnál edzősködött, végleg Bariban telepedett le, ott is halt meg 2008-ban, 88 évesen.

A magyar edzőkről fennmaradt személyes anekdoták gyűjteménye is igen gazdag. Sárosi György, a csapatot 1948 és 1950 között irányító edző a régiek emlékei szerint folyton-folyvást jegyzetelt az oldalvonal mellett, és határozottan ellenezte a felesleges keménykedést: „Úgy tűnik, az olaszok elfelejtették, hogy valamikor csapataik klasszis játékukról, nem pedig durvaságukról voltak ismertek.” Egy reggel tüzet fogott házában a konyha, a város aggódva hallotta a hírt, ám a lángokat sikerült megfékezni, végül nagyobb volt az ijedtség, mint a kár.

Szétzúzták az emléktáblát a Weisz Árpád utcában 

Egy véletlen, de jellemző egybeesés: a Bari Filmfesztiválon éppen ottjártamkor mutatták be a Tommaso Maestrelliről szóló portréfilmet, a Lazióval 1974-ben bajnok edző futballistaként Bariból indult, történetesen a szállodatulajdonosként is ismert magyar tréner, Ging József 1938-as felfedezettjeként. A „tiro all’ungherese” atyját, Hajdú Jánost egyébként az 1931-es feljutás után menesztette a hálátlan klubelnök, Liborio Mincuzzi, aki úgy érezte, a Serie A-ban kipróbált szakemberre van szüksége. „Felkészült, komoly, intelligens, őszinte edzőt keresett, a modern futball emberét” – olvassuk Antonucci könyvében. Szerződtette hát Weisz Árpádot, aki 1930-ban bajnokságot nyert az Ambrosianával (így hívták akkoriban az Intert). Aztán elkezdődött az 1931–1932-es idény, négy forduló után négy vereséggel és 1:9-es gólaránnyal állt a reménytelenül játszó bari csapat, Weisz pedig kínjában így panaszkodott: „Kinek a műve, hogy ide jutottam?” Végül kiköszörülte a csorbát, megbecsültséget vívott ki magának, és miután a rá következő évben visszatért Milánóba, átadta a helyét az újra Bariba csábított Erbsteinnek, akit meg hamarosan Baár János váltott a tisztségben. Mint köztudott, Weisz Árpád Auschwitzban huny el 1944-ben, halálának 70. évfordulóján utcát neveztek el róla Bariban, a San Nicola Stadion mellett. Emléktáblát is avattak a tiszteletére, ezt azonban hiába kerestem, mert mint utólag megtudtam, „a nácizmus áldozata” felirattal ellátott kőlapocskát egyik reggel szétverve találták.

Az 1920-as, 1930-as évek fordulóján szinte egymásnak adták a bari öltözőajtó kilincsét a magyar ellenfelek, játszott a városban a Kispest, a 33 FC, a Sabaria és a Bástya is. A szegedi csapat 1928-as túrájáról küldte a következő jelentést Faragó Lajos intéző a Nemzeti Sportnak: „A gyönyörűen kiépített, 150 ezer lakosú kikötőváros utcáit örvendve róttuk, a sétaterén a pálmákban gyönyörködtünk, a napsütésben aranyosan csillogó tengert néztük és olvastuk a hazai lapokat, amelyekből kiderült, hogy milyen komoly tél van otthon. Gondolatban össze is hasonlítottuk az éghajlati viszonyokat s bár az összehasonlítás erősen az itteni javára ütött ki, alig akadt közöttünk egy is, aki ne vágyott volna nagyon is haza. A fiúk már nagyon megunták az olasz kosztot, amely főleg itt délen sehogy sem konveniál a mi gyomrunknak s mi tagadás benne, már mindegyikünk várja a Torinóban való üdülés idejét, ahol legalább remény van rá, hogy Viola barátunk feleségének jóvoltából egyszer-kétszer jó, paprikás hazai koszthoz is hozzájuthatunk.” 

Futballtörténeti terepmunkánk során az olasz fővárosban felkerestük az AS Roma Szurkolói Egyesületének elnökét, a 91 éves Fabrizio Grassettit, hogy a klub múltjának mára jórészt feledésbe merülő magyar epizódjairól kérdezzük. Beszélgetésünk során a magyar szálakat érintve szó esett… …az AS Roma legelső edzőjéről: „Az AS Roma három egyesület összeolvadásából született: a három elődklub az Alba, a Fortitudo és a Roman. Az Alba edzője bizonyos Pietro Piselli volt, a Fortitudóé pedig Ging – más változatban King – József. Megtörtént hát az összeolvadás, a kezdőcsapatot azonban valakinek ki kellett jelölnie, az edzői szerepkörre két szakembert neveztek ki, az Alba és a Fortitudo korábbi trénerét, vagyis Pisellit és Ginget. Az AS Roma első fellépése az Újpesttel vívott barátságos mérkőzés volt, itt a két edző még együtt irányította a csapatot, de nem fértek meg egymással, idővel maradt egyedül Ging. Ha nem tévedek, négy barátságos mérkőzést játszott a csapat a bajnokság kezdete előtt, ezalatt a klub ajánlatot tett a korszak legerősebb trénerének, az angol William Garbuttnak. Ő állt Ging helyére, akinek a segédedzői feladatot kínálták fel, ám volt annyira önérzetes, hogy nemet mondjon.”       … Sárosi Györgyről, aki ellenfélként és a csapat edzőjeként is nyomot hagyott az egyesület életében: „A dunai iskola példát adott Európának, a magyar csapatok hatalmas megbecsültségnek örvendtek. A Roma a Közép-európai Kupában találkozott a Ferencvárossal 1935-ben, a Testaccio Stadionban nyert 3:1-re, a visszavágó eredményét jobb nem felhánytorgatni. A Roma története legsúlyosabb vereségét szenvedte el, 8:0-ra kikapott Budapesten. Az első három gólt minden idők egyik legnagyobb magyar játékosa, dr. Sárosi György szerezte, aki később, 1955–1956-ban és 1959-ben is az AS Roma edzője lett. A Románál a munkája azonnal éreztette hatását, főként a szép játék révén, amely azonban sok esetben nem találkozott az eredményességgel. Az újságokban gyakran lehetett olvasni, hogy a Roma látványos futballjával jó benyomást és két pontot hagyott maga után.”      … a klubtörténet első, 1942-es bajnoki címét szerző edzőről, Schaffer Alfrédról:  „Nemcsak taktikailag, de erőnlétileg is nagyon jól felkészítette a csapatot. A Roma sokszor azzal nyerte meg a mérkőzéseit, hogy fizikailag jobban bírta a küzdelmet. Ez volt a Roma első bajnoki címe a máig megnyert három közül. Hogy volt-e szerepe a politikának az AS Roma sikerében? Súlyos torzítás, hogy a Romát politikailag tolták. Benito Mussolinit amúgy sem igen hozta lázba a futball. Tisztában volt a sportág jelentőségével a nép körében, de őt nem különösebben izgatta. Vele ellentétben a fiai nagy futballrajongók voltak. Találja ki, melyik csapatnak szorítottak! A Laziónak… Vagyis azt feltételezni, hogy a Roma politikai támogatást élvezett, merő tévedés.”

Játékosok: Bogdán János (1947–1948), Boldizsár Géza (1948–1949), Fábián József (1949–1951), Gosztonyi András (2009–2010), Hajdú János, Hrotkó János (1946–1949), Kincses Mihály (1948–1949), Koman Vladimir (2009–2010), Rudolf Gergely (2010–2011), Sárosi Béla (1949–1950), Simon Ádám (2011–2012), Vörös Mihály (1947–1953) Edzők: Baár János (1932–1933), Erbstein Ernő (1928–1929, 1932–1933), Ging József (1938–1939), Hajdú János (1930–1931), Klein Szaniszló (1941–1942), Kutik András (1935–1936, 1939–1940, 1941–1942, 1946–1948, 1948–1949), Nehadoma János (1946–1947), Plemich Ferenc (1947–1948, 1948–1949), Sárosi György (1948–1950), Vanicsek János (1942–1943), Weisz Árpád (1931–1932) (Forrás: Gianni Antonucci futballtörténész Bari, 30 in A című könyve)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 19-i lapszámában jelent meg.)