Edzői szarkazmus: „Éljen Mussolini!” – Itália magyar futballtitkai-sorozat, 2. rész

„És mindent körülleng valami sejtelmes erő, valami gyötrelmes és furcsa, a honi levegő” – írja Umberto Saba (1883–1957), a bús hangú trieszti költő a városnak szentelt versében; az említett „honi levegő”, a lokálpatrióta szellem pedig visszaköszön Tóth Potya István ez idáig ismeretlen edzői beszédeiben is. A hazánkban főként az FTC kétszeres bajnok labdarúgójaként, a Ferencvárossal háromszoros, az Újpesttel egyszeres bajnok edzőként számon tartott sportember a Triestina történetében is kiemelt helyet foglal el: az 1930-as években több mint három idényen keresztül (1930–1931, 1934–1936) irányította a tengerparti település első számú csapatát, 1936-ban fennállása addigi legfényesebb sikeréhez, a Serie A 6. helyéhez segítve a nagy múltú együttest. A közelmúltban a család jóvoltából hozzájutottunk a korszakos tréner gazdag hagyatékának eddig sohasem kutatott részeihez, a trieszti időszak leveleinek, dokumentumainak tanulmányozása után pedig az északolasz városban igyekeztünk megismerni és megérteni az események korabeli hátterét. Például azt, hogy miként érdemes olvasni a kéziratban megőrzött edzői beszédet, amellyel a Palermo elleni, 1934. november 4-i bajnoki mérkőzés előtt tüzelte a magyar edző a Triestina játékosait.

„Kedves Barátaim!
A mai napon ismételten igen nehéz körülmények között kell pályára lépjetek. A múlt heti sikertelenség, a bajnoki tabellán az utolsók közötti dicstelen helyezés, mind-mind olyan körülmény, amely az erőket szétforgácsolni és nem összekovácsolni látszik. Ehhez járul még az is, hogy a mai napon egy olyan ellenfelet kaptok, amelynek csapatában nem kevesebb mint 3 véretek közüli fiú játszik, azon kedves mesteretek vezetése alatt, akinek a vezetése mellett az elmúlt esztendőben igen sok szép sikernek voltatok osztályrészesei. Nehéz körülmények ezek, de nem legyőzhetetlenek. A sikertelenséget felednünk és feledtetnünk kell: mesteretek, vértestvéreitek előtt tudásotokkal, játékotokkal kell megmutatnotok, hogy érdemesek vagytok az ő szeretetükre és elismerésükre továbbra is, mert ellenkező esetben, ha pillanatnyilag nem is, de később bizonyosan lekicsinylőleg tekintenek reátok. De a harmadik, ami a legfontosabb – hogy most már nem is sportbecsületetekért kell küzdenetek, hanem egyenesen a létezésetekről van szó a mai mérkőzésen. Ahhoz pedig, hogy valaki saját létét biztosítsa, nem kell sok magyarázat, mert az mindenkinek saját magával és hozzátartozóival szembeni legszentebb és legnagyobb kötelessége. Hogy pedig azt megtehessétek, együttműködésre van szükség. Együttműködés – mély értelmű és varázserejű szó, amely életre támaszt és átalakít benneteket. Ha egy terhet többen emelnek, könnyűvé lesz a teher. Ha egy bánatot többen megosztanak, könnyebb lesz a bánat. Ha az örömben többen vesznek részt, vidámabb lesz az öröm. A legkétségbeejtőbb helyzetben is megcsillan a menekülés reménye, ha társakat lát maga körül a szorongatott lélek, s a siker megnő és beteljesedik, ha sokak erőfeszítéséből tevődik össze. Az együttműködésnek azonban nem csak az egyedekben, nem csak a csapat egyes részeiben kell meglenni, hanem az egész csapat egységében, és az egész csapat átfogó tiszta erkölcsi szellemében. Ebből gyökerezik a legnagyobb erkölcsi és gazdasági tőkétek: a győzelem.

Nem akarok fölöslegesen sem időt, sem szót fecsérelni. Én bízom bennetek és nektek bíznotok kell saját magatokban teljes hittel. Egymás megértésével, lankadatlan erővel harcoljatok, mert a létért való küzdelemben ma éppen olyan fontossága van a kölcsönös belátásnak, mint a törhetetlen küzdeni akarásnak. És most, amikor útra bocsájtalak benneteket, azzal búcsúzom tőletek, amellyel a spártai anya bocsájtotta útra hadba induló fiát, átnyújtván neki a testi épségét védelmező pajzsot: »Ezzel, vagy ezen térjetek vissza!«”

Nereo Rocco hallgatott a magyar tréner szavára

Az évtizedek óta gondosan őrzött, pincéből megmentett családi archívum számos trieszti „meccsbeszédet” rejt. Bár az 1930-ban Olaszországba költöző edző a kéziratban fennmaradt házi szószedetek alapján szorgalmasan tanult – és bizonyára használható szinten meg is tanult – olaszul, az öltözői lelkesítésnek szánt edzői útmutatásokat magyarul vetette papírra, később segített neki valaki mondandóját olaszra átültetni, így az értékes szövegek ma a legtöbb esetben mindkét nyelven elérhetők.

Néhány lábjegyzet a „palermói beszédhez”: az ellenfelek trieszti kötődésének felemlegetése és presztízskérdéssé élezése is bizonyítja a cikk elején hivatkozott „honi levegő” varázsát, a szicíliai vetélytárs ismerősként szóba hozott edzője pedig nem más, mint Csapkay Károly, a Triestinánál éppen Tóth Potya elődjeként dolgozó tréner. Mint egy tavalyi cikkünkben rámutattunk, a Csapkay-féle Triestina Ambrosiana-Inter elleni, 1933. október 15-i mérkőzése ihlette Umberto Saba talán legismertebb futballversét, a Goal című költeményt, amelynek szövege ma is olvasható a manapság a harmadosztályban sínylődő trieszti csapat stadionjának falán. A Valmaura negyedben található sportépítmény pontosan tükrözi a kulturális sokszínűségére, gazdag irodalmi és művészeti hagyományaira büszke város lelkületét: nincs sok futballterep a világon, amelynek árkádjai alatt versrészlet, freskóutánzat és szobor bújik meg. A szobor a stadion névadójáé, Tóth Potya István harmincas évekbeli csapatának oszlopos tagjáé, a legendás játékosé és edzőé, Nereo Roccóé. A Triestina hőséé, akinek köszönhető, hogy góljával a Palermo elleni fent említett mérkőzés 1:1-re végződött, a trieszti fiúk pedig megúszták csúfos végzetüket a spártai pajzson.

Pesti cipőben játszott az olasz vb-győztes

Mai szemmel nézve szinte ámulatba ejtő, mekkora befolyással voltak a magyar edzők a két világháború közötti időszakban az olasz labdarúgás fejlődésére. Néhány beszédes állítás Andreides Gábor és Dénes Tamás témának szentelt, Weisz és a többiek című könyvéből: „az 1931–1932-es idényben az első és második vonal harminchat csapatának 63 százalékánál dolgozott »allenatore di calcio ungherese«”,  „az olasz válogatott vb-győzelmével zárult 1933–1934-es idényben tizennégy magyar tréner dolgozott az élvonal tizennyolc csapatánál”,  „az 1938-as világbajnok olasz válogatott minden játékosának akad magyar edzője”.  Trieszti látogatásunk napján tartották a város futballtörténetét régóta kutató Bruno Gasperutti legújabb könyvének bemutatóját, az 1948-ban született sportújságíró szívesen osztotta meg velünk a korszakra vonatkozó észrevételeit.

„A harmincas években szinte csak magyar edző volt a Triestinánál, a dunai iskola hatása rendkívül erősen érződött itt. Trieszt mindig is sokszínű, kozmopolita városnak számított, amelyet nem jellemeztek etnikai feszültségek, a különböző egyházak is békében megfértek egymás mellett. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb kikötője működött Triesztben, ahol már az 1800-as évek elején 150 ezer lakos élt, a második világháború után a szám közelítette a 300 ezret, manapság a munkalehetőség hiánya és a fiatalok elvándorlása miatt visszacsúsztunk 200 ezer alá. Ebben a vegyes múltú régióban az sem furcsa, hogy nekem olaszként volt olyan nagyapám, aki az első világháborúban a monarchia seregében harcolt az olaszok ellen. Az olaszosítás miatt a nevek alapján sokszor nem is egyértelmű, hogy ki honnan származik. Nereo Rocco, az 1930-as évek nagy trieszti támadója, a későbbi edző például Rock néven született, részben osztrák származású családban. Ahogyan az angolok segítettek a sportágat népszerűsíteni Genovában, Torinóban, Rómában, Nápolyban, a svájciak Milánóban, úgy Triesztben az osztrák, a magyar és a cseh szakmai befolyás érvényesült. A második világháború után visszaszorult a magyar és az osztrák edzők szerepe, a klubnál Guttmann Béla volt mindmáig az utolsó magyar tréner.”

Az 1938-as világbajnok olasz válogatott keretéből három játékos futballozott Tóth Potya István keze alatt a Triestinánál, Bruno Chizzo fedezet, valamint két csatár, Piero Pasinati és Gino Colaussi. Utóbbi név fájdalmasan ismerős lehet a magyar futballtörténet ismerőinek: 1938. június 19-én, a párizsi Olaszország–Magyarország világbajnoki döntőn a 4:2-re győztes olasz csapat színeiben Colaussi két gólt lőtt – egy frissen lelt papír alapján valószínűleg pesti suszter műhelyében készült stoplisban! Tóth Potya István 1936. május 13-án kelt levelében üzent Triesztből Budapestre fiának, Istvánnak: „Szeretett Pista fiam! Király vagy Magyar bácsival keressél összeköttetést és rendeljél meg náluk egy pár 40-es, valamint egy pár 42-es számú, rövid, széles, magas rüsztű cipőt a Colaussi és a Castello részére. Ha te azzal a bizonyos válogatott csapattal feljössz Bécsbe, úgy hozzad magaddal, ha pediglen nem, úgy keressed fel a Gellért Szállóban az olaszokat és adjad át Colaussinak, aki majd el fogja hozni magával. Jó kis preizolt bőrből legyen a cipő és nem kerülhet többe, mint 20 pengő.”

„Ha meghalni kell is érte, elveszni nem hagyjuk”

A Budapest–Trieszt kapcsolat egyik legerősebb konkrét „terméke” Colaussi cipője, a szimbolikus, szellemi és kereskedelmi érintkezés azonban azóta is aktív, például a TriBu.City nevű kezdeményezés révén. A kulturális társulás vezetőjével, Mauro Caputo színházi rendezővel, Giorgio Pressburger (Budapest, 1937–Trieszt, 2017) író korábbi munkatársával jártuk be az Osztrák–Magyar Monarchia emlékeit őrző várost, felkeresve az értelmiségiek, sportemberek kedvelt találkozóhelyének számító Caffé San Marcót, Umberto Saba régi magánkönyvtárát és a helyi irodalmi emlékeknek szentelt könyvtár-múzeumot is.

„Trieszt és Budapest között sok a hasonlóság építészeti szempontból, de a két település közép-európai légköre, a történelmi múlt hétköznapi terekben megmutatkozó nyomai is kapcsolódási pontot jelentenek. A tengerparti város Róma és Budapest között van félúton, földrajzi és kulturális értelemben is” – világította meg Caputo a sajátos rokonság lényegét, de szóba került a beszélgetés során a tengerparti kikötő miatt mindig is nagyhatalmi játszmák prédájául szolgáló Trieszt néhány fájó történelmi emlékhelye is, így a második világháborús kínzásokról hírhedt Villa Triste (a Szomorú Ház), az épületbeli 1944. április 23-i tömeges akasztás miatt gyászos konzervatórium vagy az impozáns főtér, a Piazza Unitá d’Italia, ahol Benito Mussolini egy palazzo erkélyéről kihirdette 1938. szeptember 18-án a faji törvényeket, amelyek miatt sokak mellett Weisz Árpád és Erbstein Ernő is távozni kényszerült az országból.

Tóth Potya István már 1936 őszén elhagyta Triesztet, és az 1939-es visszacsábítási kísérletek ellenére nem is vállalt többé munkát Olaszországban. Az elválás nem volt feszültségmentes, 1936 októberében Nemes Kovács Lajos eleinte csak beugróként vette át a munkát a korábbi trieszti sikeredzőtől, aki akkoriban Budapesten kezeltette magát különböző egészségi problémákkal, miközben már az Elektromost segítette, saját bevallása szerint önkéntes szakmai tanácsaival. Megromlott egészségi állapota évekkel később, 1943-ban a Ferencvárosnál is elbocsátási alapot jelentett, a valós helyzetet azonban árnyalja most előkerült búcsúlevele: „A napi és szaksajtó a Ferencváros FC-től történt megválásomat egészségi állapotommal, de meg a csapat sikertelen vidéki szerepléseivel kommentálja. A zöld-fehér színek iránti olthatatlan szeretetem, de meg saját reputációm érdekében is, az audiatur et altera pars elvénél fogva (…) felhasználom ezt a lehetőséget, hogy őszinte szeretetem nyilvánítása mellett – tökéletes egészségben – búcsút mondjak a Ferencváros vezetőinek, játékosainak és közönségének. Budapest, 1943. június 1. napján.” A trieszti helyzet ennél összetettebbnek tűnt, a megbomlott harmóniáról árulkodik egy személyes feljegyzés: „Betegségemről, távolmaradásom okáról hivatalos orvosi bizonyítványokat küldöttem az US. T.-nek, sőt felajánlottam nekik, hogy itt, Budapesten egy általuk megnevezett orvossal, az ő bizalmukat élvező személy jelenlétében vizsgáltassanak felül, amely ajánlatommal az US. T. nem élt.”

De térjünk vissza az aktív trieszti évekre! Érdemes tovább böngészni az edzői beszédek szövegét, amelyekből itt kommentár nélkül idézünk néhány szemelvényt – a mérkőzés eredményét hozzátoldva.

„1934. október 7., Lazio. Ők önbizakodottan, sőt elbizakodottan, ti pedig szárnyaszegetten, lekicsinyelve, mint kivégzendő áldozatok vagytok a közvélemény elé beállítva, aki a fejetek fölött a vészharangot kongatja. Én, kedves barátaim, a jelen pillanatban nem mondhatok mást, mint hogy veszély van, de nincs elveszve semmi. Az egyesület vezetőinek bizalma veletek van, és ez adjon nektek erőt a küzdelemhez. Gyáva ember a küzdelemben meghátrál, különösen akkor, amikor a saját becsületéről van szó. Ti pedig most itt éppen abban vagytok a legsúlyosabban megbántva, és nem hiszem, hogy akadna köztetek egy is, aki ezt hajlandó lenne elviselni. Elbukni a küzdelemben lehet, de az utolsó leheletünkig józan ésszel és minden erőnkkel kell küzdeni ellene, mert legdrágább kincsünket, becsületünket, még ha meghalni kell is érte, elveszni nem hagyjuk soha.”

Triestina–Lazio 2:1.

„1934. október 14., Ambrosiana. Mai ellenfelünk, hogy úgy mondjam, fekszik nekünk. Egy bizonyos előítélettel indulnak mindenkoron ellenünk a küzdelembe. Nekünk ezt gyümölcsöztetni kell. (…) Bizonyos, hogy a honi környezet bizonyos előnyöket nyújt, de az előtt a csapat előtt, aki okos taktikával játszik, aki nem kisasszony footballt játszik, hanem mindenáron győzni akar, nincs bíró, nincs közönség, nincs rossz pálya, megszűnik minden akadály, a győzelem érdekében.”

Ambrosiana-Inter–Triestina 7:0.

„1934. december 23., Milan. Kimondhatatlan keserűség töltött el vasárnap, a Roma elleni mérkőzés után. Nem azért, mert vesztettetek, mert veszteni a legjobb és legszebb játék mellett is lehet, hanem azért, mivel egyes embereknél, egyes csapatrészeknél nem láttam azt, hogy igyekeztek volna nem betartani, hanem még csak megközelíteni azokat a tanácsokat, azokat a tanításokat, amelyeket én olyan hosszú idő óta nektek mondok.”

Milan–Triestina 0:1.

Találtunk egy rendkívül érdekes, már-már abszurd edzői beszédet is az aktuálpolitikai megjegyzéseket egyébként következetesen kerülő Tóth Potya Istvántól. Az előzmény: Giorgio Vaccaro, a fasiszta sportpolitika prominens vezetője, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke 1936. május 7-én levelet írt a Triestina elnökének, a Mussolini-idézettel díszített papíron a következő szöveget olvassuk:      „Tudomásunkra jutott, hogy az US Triestina néhány játékosát a közelmúltban megkeresték más csapatok képviselői, hogy bizonyos prémiumot helyezzenek kilátásba az eredmények befolyásolásával kapcsolatban. Kérjük, hogy vizsgálják ki az ügyet alaposan a játékosok körében, majd számoljanak be a következtetésekről.”

Egyetlen forduló volt még hátra a bajnokságból, a Triestina ellenfele a bajnoki címre esélyes, Weisz Árpád-vezette Bologna volt, amelynek szüksége volt a győzelemre ahhoz, hogy a rivális AS Romát és Torinót biztosan maga mögött tartsa. A fasiszta sportélet egyik fellegvárának számító Bolognát segíthette a politikai hátszél, talán ezzel magyarázható, hogy a diktatórikus renddel szemben köztudomásúlag ellenérzésekkel viseltető, utóbb a második világháborús ellenállási mozgalomban részt vevő, a Gestapo által 1945. február 6-án Budapesten kivégzett Tóth Potya István sajátos tiltakozást fogalmazott meg. Cinkos összeesküvést gyaníthatott maga körül, amelyben vétkesnek érezhetett sokakat, a csapattagoktól és a trieszti elöljáróktól kezdve a látszólag aggályoskodó olasz futballvezetőkön át a politikai rendszer irányítóiig. Elkeseredettségének és tehetetlenségének lehetett a jele a szarkazmussal átitatott lelkendezés, amellyel öltözői szónoklatát zárta.

„1936. május 10., Bologna. A mai nappal elérkeztünk az 1935–1936-os bajnokság utolsó napjához. Ebből az alkalomból az a helyzet jutott nekünk, hogy mintegy mi döntünk afelett, hogy ki fogja megnyerni Olaszország bajnokságát. Különféle motívumok játszanak közre a mai napon, külső és belső eredetűek, én azonban mindezzel nem törődöm. Előttem csak az a cél lebeg, hogy mint jó sportember tőletek jó játékot, jó sportot kérjek. (…) Éljen a Triestina igazgatója, a prefektus, a polgármester, Casale úr és a csapat. (…) Éljen az FIGC vezetősége, éljen a király és a halhatatlan, a példanélküli nagy vezér, Benito Mussolini!”

Bologna–Triestina 3:0.

Melegedett a lépcsőn összebújva a kis csapat. A nap – e véghetetlen sugárkoszorú – ragyogását kioltotta egy ház mögött, az éjjel közeledte világította pályán. Fehér s vörös trikók cikáztak egyre valami áttetsző, valami furcsa szivárványszínben. Útjából a labdát egy szélroham eltérítette. Újra kendőt kötött szemére a Szerencse. Oly jó volt néhányan, együtt ülnünk dideregve az este, mint az utolsó emberek a hegyről, a végső, földi küzdelmet figyelnünk. (Takács Zsuzsanna fordítása)

Szolid emléktábla jelzi az US Triestina 1918. december 18-i megalapításának helyszínét: a Viale Venti Settembre és a Via Domenico Rossetti sarkán, az ősatyák egykori találkozási fórumául szolgáló Caffé Secession helyén ma lakberendezési üzlet működik. A Ponziana és a Foot-Ball Club Trieste összeolvadásából született „uniós egyesület”, az Unione Sportiva Triestina életében fordulópontot jelentett 1932. szeptember 25., a Stadio del Littorio átadása. Az 1934-es olaszországi világbajnokságon egyetlen mérkőzésnek (Csehszlovákia–Románia 2:1) helyet adó stadion ma is megvan, Stadio Giuseppe Grezar néven edzőpályaként üzemel az 1992-ben felavatott „új” meccshelyszín, a 26 500 néző befogadására alkalmas Stadio Nereo Rocco oldalában. A nevezetes 1932-es napon a Napoli csapatát fogadta a Triestina, a 2:2-es döntetlennel végződött mérkőzésen a korszakban szokatlan módon éppen nem magyar edző, hanem az olasz Mario Grassi irányította a triesztieket. Az eseményekről Bruno Gasperutti futballtörténeti könyvében, a Trieste – Le partite della storia című kötetben olvassuk: „A stadion gyöngyszemnek számított a korszakban, a világbajnokságra készülve épült fel. A város életében óriási esemény volt az avató, soha annyi embert nem vonzott Triesztben futballmérkőzés, jöttek érdeklődők Isztriából, Friuliból, összesen húszezer ember verődött össze.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)