Nem tartották nagy tehetségnek, a legjobb lett – Kovács Péter 70 éves

– 323 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, ami nemcsak hazai szinten nagy szám. Gondolkozott már azon, mi lett volna, ha már van Európa-bajnokság a hetvenes-nyolcvanas években is?
– Az én időmben csak négyévente volt világbajnokság, közte olimpiai játékok, és minden évben azok a tradicionális kézilabdatornák, amelyeken részt vettünk. Ha van Eb, nyilván más lett volna, hiszen tizennyolc és harmincéves korom között szinte sohasem hiányoztam a nemzeti csapatból. Amikor a Bundesligába kerültem, már nem voltam annyira mobilis, de az olimpiákon és a világbajnokságokon részt vettem. Azt hiszem, az 1797 lőtt gól miatt sem kell szégyenkeznem, de ez ma már biztosan több lenne, hiszen amikor én játszottam, meccsenként negyven-ötven gól született, manapság a gólszám már hatvan fölött van.

– A válogatottság és a gólok számában toronymagasan vezeti a hazai örökranglistát. Mi az oka, hogy ennyiszer meghívták?
– Egyrészt szerencsés az alkatom, nem voltam sérülékeny, csak a pályafutásom vége felé. Másrészt pedig stabil volt a teljesítményem. Pedig amikor bekerültem a nemzeti csapatba tizennyolc évesen, sokan kételkedtek, azt mondták, nem tudok futni, tehetségtelen és nagydarab vagyok. Szerencsére Faludi Mihály szövetségi kapitány meglátott bennem valamit.

– Nem tartották elég tehetségesnek?!
– Tizenöt évesen kezdtem kézilabdázni a Honvédban, amelynek világéletemben szurkoltam. Fél év alatt húsz centit nőttem, ami látszott a mozgáskoordinációmon, azt sem tudtam, melyik a jobb meg a bal lábam. Az akkori edző azt tanácsolta, keressek másik klubot, mert nem tud nekem játéklehetőséget adni. Könyörögtem, hadd maradjak még egy-két hónapig, és ha nem megy, abbahagyom. Érdekes, mennyire közel van egymáshoz a pokol és a mennyország, mert azt is mondhattam volna, hogy rendben, akkor nem érdekel, abbahagyom, és lettem volna esztergályos vagy könyvelő. Ez nekem örök tanulság volt, hogy vigyázzunk, kit hogyan ítélünk meg.

Amikor Kovács Péter a Dortmund csapatában játszott, érkezett a városba vendégművészként egy ugyanilyen nevű operaénekes, és az egyik újságíró összehozta őket egy beszélgetésre. „Megbeszéltük, hogy érezzük magunkat a városban, és a végén megegyeztünk, hogy ő küld nekem tiszteletjegyet az Operába, én pedig meghívtam a kézilabda-mérkőzéseinkre. Ez a rendezvény azonban inkább a sajtónak szólt, mert végül mindkettő elmaradt – emlékezett vissza Kovács Péter. – Azonban volt egy újságírónő, aki azt hitte, hogy mi ketten egy és ugyanaz a személy vagyunk. Egyszer felhívott telefonon, és megkérdezte, hogyan tudom a kettőt összeegyeztetni, mert a profi kézilabda elég nagy megterhelés a szervezetnek, mellette nem lehet könnyű az Operában próbálni. Mondtam is neki, hogy nagyon össze kell szednem magam ahhoz, hogy mind a kettőnek meg tudjak felelni, de valahogy megoldom…”

– Mikortól vette komolyan a kézilabdát?
– Akkoriban nem tengett túl bennem az önbizalom, ezért az ifiben egy csapattársam fogadott velem, hogy négy év múlva válogatott leszek. Végül nem lett igaza, mert elég volt három év… Nagyon tetszik Benedek Tibor egykori mondása, miszerint sohasem volt kiemelkedő labdaérzéke, nem dobott különösen nagyot, nem volt zseniálisan technikás, nem volt kifejezetten erős, és nem úszott túlságosan jól, de mindenkinél jobban akarta a győzelmet, ez volt az ő tehetsége. Nálam is hasonló volt a helyzet.

– Azért akadt, amiben kiemelkedő volt…
– Talán a lövőerőm volt átlagon felüli. És értettem a játékot, nemcsak azt néztem, hogyan tudok gólt lőni, hanem azt is, hogy tudom megjátszani a csapattársaimat, és védekeztem is rendesen. Azt mondják, a védekezés akarat kérdése, de szerintem ez nem igaz, élvezni kell, hogy az ellenfelet megállítom, letámadom, ütközöm vele, és megszerzem a labdát. Vannak olyan világklasszisok, akik a játék minden elemében kiemelkedők, mint Nikola Karabatic, aki a legjobb kézilabdázó, akit valaha láttam.

– Ellenfélként kit tisztelt leginkább a pályán?
– Például a román csapatból a kétszeres világbajnok Birtalan Istvánt, aki tavaly halt meg, vagy csapattársát, Vasile Stingát, a keletnémet Frank-Michael Wahlt, aki korszakos zseni volt, vagy említhetném a lengyel Jerzy Klempelt, aki sajnos már jó ideje nincs közöttünk. De fel tudnék sorolni vagy húsz nevet…

– Pályafutása két legnagyobb sikere az 1982-es BEK-győzelem a Honvéddal, és az 1986-os világbajnoki ezüst a válogatottal. Mi volt a különleges ezekben a csapatokban?
– A válogatottal óriási munkát végeztünk a felkészülések során, és meg kell említenem az edzőket, elsősorban Faludi Mihályt és Kovács Lászlót, játékosként nekik köszönhettem a legtöbbet. Egyre tapasztaltabbak lettünk, az 1982-es világbajnokságon négy meccsünkön is döntetlen született, Svédország, Spanyolország, Jugoszlávia és Dánia ellen, ami már nem véletlen, azt mutatja, hogy valami hiányzik. Aztán négy év múlva meg három olyan meccsünk is volt, amelyet egy-két góllal nyertünk meg, ami szintén nem véletlen, mert már megvolt bennünk az a plusz, amit nem lehet megmagyarázni, nem lehet megfogni. Megvolt a lendületünk, a tudásunk, és biztos segített az is, hogy én akkor már a Bundesligában játszottam, amelyben gyakran követték egymást a kiélezett meccsek, ami felkészített a világbajnokság sűrű programjára.

– Beérett a csapat?
– Sokáig azt hittük, mi vagyunk az elátkozott generáció, semmit sem fogunk nyerni, nem lesz érmünk világversenyről. Olimpián kétszer voltunk negyedikek, és mindig egy hajszálon múlt az áttörés a világbajnokságokon. De az 1982-es BEK-siker a Honvéddal bebizonyította, hogy igenis odaérhetünk, aztán valami hasonló történt a világbajnoki ezüstéremmel is.

– Hogyan sikerült a nyolcvanas évek közepén Nyugat-Németországba, Dortmundba igazolnia?
– Akkoriban az volt a szabály, hogy csak harmincéves kor után lehetett külföldön játszani. Én csak 29 éves voltam, de mert az 1984-es olimpia bojkottja miatt nem mehettünk ki a Los Angeles-i nyári játékokra, kárpótlásul megengedték, hogy egy évvel korábban igazoljak az NSZK-ba, első magyar játékosként. Akkoriban még csak egy külföldi szerepelhetett az ottani csapatokban, ez azóta minden sportágban megváltozott. A keresetünket össze sem lehetett hasonlítani a hazaival, akkor még egyáltalán nem voltak olyan lehetőségek itthon, mint manapság. Emellett megismertünk egy más kultúrát, nyelvet és felfogást, amely a kézilabdában és az élet más területein is nagyon jó volt.

– A 1984-es Los Angeles-i olimpia helyett a Barátság-kupára utaztak, amelynek gólkirálya lett. Kárpótolta ez önöket valamelyest?
– Semennyire. 1984-ben nemcsak az olimpiáról maradtunk le, akkoriban Magyarországról eljutni Los Angelesbe maga volt a csoda. Valami hasonlót éltünk át 1976-ban Montrealban, csak álltunk és néztünk ki a fejünkből, hogy van kólaautomata, amiből annyit iszunk, amennyit akarunk, a moziban megnéztük a Cápát, csupa olyan dolog vett körül minket, ami itthon elképzelhetetlen volt. Így még nagyobb volt a hiányérzetünk, hogy nem mehettünk Los Angelesbe.

– Volt olyan különleges hely, ahová a kézilabdának köszönhetően jutott el?
– Amikor Dortmundban játszottam, volt egy csapatutazás Mallorcára. A helyiek kérdezgették, honnan jöttem, majd amikor megtudták, mondták, hogy én vagyok az első magyar ezen a helyen. A sport révén olyan dolgokat tapasztalhattam, amelyekre másképp nem lett volna lehetőségem. Például tudtam farmert, pulóvert vagy cipőt venni, utóbbi azért különleges, mert az én 48-as lábamra Magyarországon nem lehetett cipőt kapni, a legnagyobb talán 46-os volt.

– 1988-ban visszavonult a válogatottól, de negyvenévesen, az 1995-ös világbajnokság előtt visszatért. Ennek mi volt az oka?
– 1988 után is hívtak, de mivel külföldön játszottam, repülnöm kellett volna oda-vissza, és a magyar szövetség akkori elnöke azt mondta, nincs megszorulva a magyar kézilabda, hogy ilyen kompromisszumokba belemenjen. Többször tervezték, hogy lesz búcsúmeccsem, kaptam is egy emlékplakettet rossz dátummal, és 1994-ben Szegeden egy tornán tényleg elbúcsúztattak volna, azt mondták, néhány percet kell csak játszanom. Ebből sokkal több lett, és utána Kaló Sándor szövetségi kapitány megkérdezte, vállalnám-e a világbajnoki szereplést, mert ismerem a csapattársakat, az ellenfeleket, és tetszett neki, ahogyan védekeztem és összefogtam a csapatot. Ráadásul akkor ígérték meg nekem először, hogy a torna után én leszek a szövetségi kapitány.

– Miért alakult másképpen?
– A szövetségből már szóltak, hogy szedjem össze a stábomat, de a vébén a 17. helyen végeztünk, ami minden idők legrosszabb magyar szereplése volt, és a háttérben megegyezett egymással a sportág három vezetője, engem pedig szépen kipörgettek. Nyilván úgy gondolták, hogy aki részese volt a vb-kudarcnak, ne legyen kapitány, mert milyen tekintélye lesz, de ez csak mondvacsinált ok volt. Sikeres sportmúltam és felsőfokú szakedzői végzettségem volt, európai mesteredző vagyok, németül, angolul beszélek, külföldön dolgoztam játékosként és edzőként. A női juniorválogatottal szereztünk egy vb-ezüstöt, egy vb-negyedik helyet és egy Európa-bajnoki ezüstöt három különböző korosztállyal. Tudom, egy ilyen pozícióhoz kell szövetségi és klubtámogatás is, de ettől még egyszer megkaphattam volna az esélyt, hogy szövetségi kapitány legyek. Nem tudom, hogy ki veszített többet, én vagy a magyar kézilabda.

– Kovács Péter játékosként mire lenne képes ma?
– Azt szoktam erre mondani, Puskás Öcsi akkor is zseniális lenne, ha ma játszana, mert alkalmazkodna a felgyorsult játékhoz. Az ő korában még az ellenfél tizenhatosán belül is passzolgattak, ma a híressé vált visszahúzós cselét biztosan nem tudná megcsinálni, mert ha fél másodpercen belül nem rúgná el a labdát, három védő teperné le. Ha ma játszanék, én is alkalmazkodnék a megváltozott körülményekhez, de ugyanezt gondolom a régi jó játékosokról, Varga Istvánról, Fenyő Andrásról vagy Kovács Lászlóról. Mind világválogatottak voltak, és ma is megállnák a helyüket.

– Edzőként mit tartott mindig szem előtt?
– Hogy nincs semmi varázslat, csak a kemény, következetes, fegyelmezett munka hoz eredményt. A többi legfeljebb részsikert eredményez, de hosszú távon azok az emberek vagy csapatok sikeresek, akik vagy amelyek ezt az utat követik. Az én időmben a mai idegenlégiós-áradat elképzelhetetlen volt, és ez nemcsak a játékosokra, az edzőkre is igaz. Nálunk most egy külföldi edzőnek sokkal többet elnéznek, egy magyar edzőt pedig sokkal kevesebbért kirúgnak.

– Mi a véleménye a jelenlegi magyar válogatottról?
– Meccsre már nem járok, de a tévében mindent megnézek, amit csak lehet. A sportág fejlődésben van, ami tetszik, és van, ami nem. Jónak tartom a gyors középkezdést, mert felgyorsította a játékot, megváltoztatta a támadást és a védekezést. A hét a hat elleni támadás sem rossz, mert újabb taktikai variációkra ad lehetőséget. Ami viszont nem tetszik, a passzív játék jelzése, mert nem objektív, és akár döntően is befolyásolhatja a végeredményt. Azok a jó szabályok, amelyek egyszerűek és mindenki számára érthetőek. Például a kézilabdában is be lehetne vezetni a támadóidőt, ami tényleg objektív lenne. A hazai élcsapatainknak nem tudok szívből szurkolni, mert elismerem, hogy nagyon jók, és elfogadom, hogy nemzetközi trendet követnek, de alig játszanak bennük magyarok. A válogatottban több fiatal tehetség van, akár a férfiaknál, akár a nőknél, ami mindenképpen biztató a jövőre nézve.

– Mi kell ahhoz, hogy ezekből a fiatalokból kiemelkedő felnőtt játékos váljon?
– Szerintem két dolgot kell megkapnia egy fiatal játékosnak, hogy fejlődjön: a szükséges szakmai munkát és a játéklehetőséget, mert a lelátóról vagy a kispadról nem lehet megtanulni kézilabdázni. Simon Petra a legjobb példa, akit nagyon kedvelek és szurkolok neki, és aki a maga szerénységével és a teljesítményével kivívta a helyét, meghatározó játékos lett a klubjában és a válogatottban. Háfra Noémi pedig az ellenpélda, akit nagyon sajnálok, és remélem, még lesz visszaút neki, mert a tehetsége alapján megérdemelné. A tehetséget nemcsak észrevenni, de kezelni sem könnyű, mert nincs rá recept. És itt visszautalnék arra, hogy tizenévesen engem sem tartottak tehetségesnek, és mégis egész jó játékos vált belőlem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)