„Nem kell félni semmitől” – torinói interjú Egri Zsuzsanna táncművésszel

– Megvan még az 1939-es levél, amelyet nem egészen tizenhárom évesen, az olaszországi zsidóellenes intézkedések nyomán, iskolai kirekesztése után kapott édesapjától, Egri-Erbstein Ernőtől?
– Letétbe helyeztem, banki széfben őrzöm. Az a levél megértette velem, hogy reagálni kell arra, ha nagy igazságtalanságba zuhan az ember. Amikor valaki nem tesz semmi rosszat, csak mások gonoszsága miatt kerül olyan helyzetbe, amely borzalmas, amelyet nem lehet kibírni, de mégis túl kell tennie magát rajta. Tudnia kell, hogy hol van a fény és hol van a sötétség. Mi mindig a fényben akartunk lenni. Apám arra nevelt bennünket, hogy nem szabad ártani senkinek. Rendkívül nagylelkű ember volt. A csapata imádta. Miért? Mert úgy tudott átadni elveket és ideákat, hogy azzal megmagasztosította a környezetében lévőket. Ha ő beszélt, mindenki néma figyelemmel hallgatta. Az embereknek olyan erőt, összetartást adott, amely túlvitte őket minden akadályon. Megtanultam tőle, hogy nincsen az a nehézség, amelyen ne lehetne túljutni, vagy legalábbis megpróbálni. Nem kell félni semmitől. Érdekes, hogy én a háború alatt sohasem féltem semmitől, holott több esetben tudtam, szemtől szemben állok a halállal. De nem féltem! Tudtam ugyanis, hogy édesapám létezik, és amíg ő van, nem történhet velem semmi végzetes.

– „Ha egy nap majd meg akarod ítélni, mérlegre akarod tenni a dolgokat, az embereket, korunk eszméit, csak úgy leszel rá képes, ha alaposan és mélyen megismered a nagy görögöket, rómaiakat, a középkor szentjeit, a reneszánsz újítóit” – olvassuk az említett apai levélben. Nem tipikusan futballedzői gondolkodásmód.
– Több iskolából kértek már engedélyt, hogy hadd iktassák be a szöveget a növendékek tananyagába. Nekem az a levél újjászületést jelentett. Kiborított az igazságtalanság, amely rám zúdult tizenkét és fél éves gyerekként. Korábban Luccában éltünk, én a világ legboldogabb kislánya voltam, a szüleim nagyon szerettek, kitűnően tanultam, és atlétikában is szép sikereket értem el. Sokat jelentett, hogy apámat a Lucchese hőseként ünnepelték egy-egy győztes meccs után, emlékszem a jelenetre, amikor a szurkolók vállukra vették, mint valami római császárt. Az én boldogságomhoz ez is hozzájárult. És akkor váratlanul megjelentek ezek a hihetetlen törvények. Kiderült, hogy apám zsidó származású, amiről addig fogalma sem volt senkinek, nekem legalábbis biztosan nem. Én mint katolikus nőttem fel egy katolikus országban. Azzal sem voltam tisztában, mi az, hogy zsidónak lenni. Tudtam, hogy Jézus Krisztus zsidó volt, na de én élő zsidót sohasem láttam. Aztán egyszer csak ez a tény engem az összes olasz iskolából kirekesztett, mert ki lett mondva, hogy a külföldi zsidó származásúak gyerekei nem vehetnek részt az állami oktatásban. Elképzelhetetlen igazságtalanságként éltem meg. Hát miért? Mit követtem el? Mi ez? Kimondták, hogy te a zsidósághoz tartozol, és kész. Hát ez mit jelent? Olyan abszurdum volt, ami nem fért a fejembe, teljes identitásveszteséget jelentett nekem. Nem is bírtam volna túlélni, ha apám nem lett volna olyan fantasztikus ember. Pontosan átérezte, mit jelent nekem ez az új létezés, amely teljes ellentéte volt addigi életemnek. Nem akarta, hogy én azt a megaláztatást átéljem. Ezért elhatározta, hogy eljövünk Luccából, ahol ott kellett hagynom az iskolát az összes kedves társammal és szeretett tanárommal együtt. Már régóta hívták edzőnek Torinóba, amely nagyváros volt Luccához képest, jobban elsimultak az ilyen különbözőségek, ráadásul apám el tudta intézni, hogy magántanár segítségével tovább tanulhassak. Aztán az olaszországi helyzet miatt Torinóból is tovább kellett indulnunk, Hollandiába költöztünk volna, de valamiért a határon nem engedtek át minket, így kerültünk aztán 1939-ben Magyarországra. Így is sok mindenen keresztülmentünk, de ha holland földre jutunk, akkor én most nem lennék itt és nem lett volna Grande Torino sem. Valószínűleg ugyanaz a sors várt volna ránk, mint Weisz Árpádra és családjára, ők Dordrechtből kerültek Auschwitzba. Mi Magyarországon vészeltük át a háborút.

Szomorú, borongós reggelen kapaszkodtunk fel Giovanni Arbuffival a Torino fölött magasodó supergai bazilikához, az 1949. május 4-én bekövetkezett, 31 halálos áldozattal járó tragédia helyszínéhez, amelyet a végzetes napon hasonlóan szürke idő és sűrű köd borított. A háború után sorozatban négy bajnokságot nyerő korszakos sikercsapat, a Grande Torino zarándokhelyén a torinói futballtörténész segített rekonstruálni a lisszaboni mérkőzéséről hazafelé tartó csapat utolsó utazását. „A repülőgépnek a domb fölött kellett volna elszállnia, veszélyesen közel a bazilikához, hogy aztán megkezdje az ereszkedést a leszállópálya felé. A köd miatt azonban a pilóták semmit sem láttak a bazilikából és a technikai eszközök sem segítették őket. Abban a hitben voltak, hogy száz-kétszáz méterrel magasabban repülnek, de elszámították magukat, a gép egyenesen a dombnak csapódott a bazilika alatt. Az ütközés nyomán a teljes legénység és a csapat valamennyi tagja azonnal meghalt.” A supergai kirándulás után a Cimitero monumentale nevű nagy torinói temető felé vettük az irányt, felkeresve a nagy Torino emlékhelyét és az itt eltemetett csapattagok – köztük Egri-Erbstein Ernő szakmai igazgató és Schubert Gyula fedezet – sírját. „Erbstein Ernő építette fel a csapatot Ferruccio Novo elnökkel közösen – húzta alá Giovanni Arbuffi. – Ami Schubert Gyulát illeti, a fiatal játékos nem sokkal korábban igazolt a Torinóhoz. Noha értesítették a halálesetről a rokonait, senki sem vett részt közülük a temetésen, talán anyagi korlátok, talán logisztikai akadályok miatt. Ezzel együtt őt is itt temették el, és ahogyan a többi játékosnál, az ő esetében is Torino városa állta a temetési költséget. A supergai tragédia évfordulóján a bazilikában misét tartanak, a megemlékezésen a Torino mindenkori csapatkapitánya olvassa fel a balesetben odaveszettek névsorát. Tapasztalni egy sajnálatos jelenséget is: sok más csapat szurkolói mellett időről időre leróják kegyeletüket az emlékhelyen a városi rivális Juventus drukkerei is, a supergai táblánál elhelyezett fekete-fehér sálak, zászlók, matricák azonban általában perceken belül eltűnnek a helyükről.”

– Egri-Erbstein Ernő életrajzi könyvéből ismerjük a sötét időszak családi történeteit és kegyetlen megpróbáltatásait. Azt is, hogy amikor más zsidó lányokkal és asszonyokkal a Budakeszi úton, a hadi varróüzemmé alakított Boldog Katalin Nagyleányotthonba, a Klinda Pál atya pápai védelem alatt álló intézményében húzták meg magukat húgával és édesanyjával, az épületbe betörő nyilasok razziája során olasz nyelvtudása mentette meg a társaság életét.
– Egy részük a zsákmányolással foglalkozott, másik részük pedig minket terelt össze a villa előszobájába. Vasárnap volt éppen, az egyetlen nap, amelyen kaphattunk telefonokat, sőt látogatókat is fogadhattunk. Ezek a borzadály figurák meg nagyon jó játéknak vették, hogy ha valakit hívtak a telefonhoz, odatessékelték a készülékhez, körülállták, és azt parancsolták neki, hogy csalogassa oda az illetőt, mondja azt, hogy ünnepség lesz a Budakeszi úton, kap egy jó uzsonnát. Hogy mi lett volna az összeterelt emberek sorsa, ki lehet találni. Közülünk már többeket szólítottak a telefonhoz, mindannyian kénytelenek voltak tolmácsolni a fegyverekkel kierőszakolt meghívást. Aztán egyszer csak rám került a sor, engem hívtak a telefonhoz, családi ismerős volt a vonal túlsó végén. Hallhatja most, hogy az én hangom elég mély, így hirtelen kitaláltam, hogy elvékonyított gyerekhangon beszélek hozzá. Éreztetni akartam vele, hogy valami furcsaság van. Letettem a kagylót, de hamarosan újra hívtak. Ekkor már apám telefonált, aki budapesti munkaszolgálatosként valahogy telefon közelébe jutott, miután az ismerős figyelmeztette őt. Neki is elmondtam, amit kellett, de észrevétlenül, hogy a nyilasok ne figyelhessenek fel rá, beszúrtam egy olasz szót: „Aiuto!”, vagyis „segítség!”. „Ho capito”, „megértettem” – felelte rögtön. Visszakísértek a többiek közé, telt az idő, folytatódott a vacakolás. Utólag tudtam meg, hogy apám a telefonbeszélgetésünk után Dienes Valéria tánctanár révén kapcsolatba tudott lépni Klinda Pál atyával, aki pedig összekötötte őt a pápai nunciussal. Hihetetlen szerencse, hogy apám vasárnap elérte őt telefonon, olaszul vázolta a helyzetet, az pedig külön segített, hogy a nunciusnak nem sokkal korábban éppen én tartottam olaszul kalauzolást a Budakeszi úti otthonban. Néha ilyen részleteken múlik élet vagy halál. A vatikáni védelem fontos diplomáciai eszköznek számított, a nuncius azonnal intézkedett, sikerült közbelépni és leállítani a nyilasok akcióját.

– Csupán néhány évet élt Magyarországon, mielőtt a világháború után visszatértek Torinóba, ehhez képest gyönyörűen beszél magyarul.
– Érdekes, erre valamiért fel szoktak figyelni. Engem anyukám ötévesen megtanított magyarul olvasni, vele mindvégig a magyar volt a mindennapi közös nyelvünk, haláláig együtt éltünk Torinóban, 97 évesen hunyt el. Apámmal olaszul szóltunk egymáshoz. Miután pólyás korom óta Olaszországban nőttem fel, szerette volna, ha hamar megtanulom a nyelvet, könnyebben beilleszkedek.

Az Egri-Erbstein Ernő (képünkön jobbra, Valentino Mazzolával) szakmai irányítása mellett kibontakozó, tragikus sorsú Torino történetével számos könyv foglalkozott. A csapat egyesítő erejét és jelképes üzenetét pontosan jelzi Giuseppe Culicchia Superga 1949 című kötete, amely a Torinóért lelkesedő szicíliai gyerekek szemszögéből vázolja az eseményeket. A borítószöveg magáért beszél: „A Grande Torino játékosai Olaszország legjobb futballistái voltak, és mivel a labdarúgás tudvalevőleg a társadalom tükre, egyúttal a háború nyomán újjászülető ország megtestesítői is. Az országé, amelynek hatalmas szüksége volt arra, hogy higgyen magában az átélt szenvedések és veszteségek után.”

– Mi az utolsó emléke édesapjáról?
– A lisszaboni utazás előtt Milánóban játszott a Torino, anyukámmal mi is elmentünk megnézni a csapatot. Fogalmunk sem volt arról, hogy ez lesz az utolsó lehetőség találkozni apámmal. Ott voltunk a meccsen, és utána a csapattal együtt vacsoráztunk. Még apám kikísért a szállodából, az utolsó emlékképem róla, hogy ott áll, integet, mi meg beszállunk az autóba. A legszörnyűbb momentum életemben a supergai tragédia volt. Akkor tényleg minden összeomlott bennem. Most már nincsen édesapám… Mi lesz velem, mi lesz velünk?! Azt hittem, hogy azt nem élem túl.

– Miként értesült arról, hogy a csapat repülőgépe lezuhant Torino határában?
– Rettenetesen volt. Éppen Párizsba utaztam volna, a firenzei opera prímabalerinájaként kaptam fontos meghívást. Már a vonaton ültem a torinói indulás előtt, amikor hallottam, hogy két nő beszélget egymással a folyosón. „Hai sentito? É caduto l’aereo del Torino! Sono morti tutti!” „Hallottad? Lezuhant a Torino repülőgépe! Mindenki meghalt!” Így tudtam meg. Odarohantam, kérdezgettem őket, hogy mit mondanak, mi ez, mi történt?! Látták rajtam, hogy nagyon közelről érint a hír. Valamit dadogtak, közben megérkezett a barátnőm, aki végigment a szerelvényen, keresve engem, hogy közölje, amit tud. Végre megtalált, és leszedett a vonatról, amely már indult is, ledobták utánam a csomagomat. Haza kellett mennem, hogy elmondjam anyukámnak és a húgomnak.

„Drága leányom! Olaszul írok, mert szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy olasz-latin-toszkán neveltetésben volt részed. Ha félretesszük az érzelmeinket, melyek hazánkhoz, szülőföldünkhöz fűznek bennünket, ahhoz a helyhez, ahol felmenőink is születtek, el kell ismernünk és el kell fogadnunk, hogy a latin műveltség felette áll minden más jelenkori kultúrának. El sem tudod képzelni, milyen kín és aggodalom számomra azt látni, hogy kénytelen vagy félbehagyni a tanulmányaidat, amelyekben annyira kitüntetted magad és amelyek annyi örömödre szolgáltak. Fájdalmamnál csak a jövődbe és a sikeres boldogulásodba vetett hitem erősebb és megalapozottabb. Úgy gondolom, igazságtalan és nem is maradhat érvényben sokáig az a mostani politikusok által hozott kegyetlen törvény, mely meg akarja tiltani azoknak, akiknek ez joga – ugyanis kiváló szellemi és intellektuális képességekkel rendelkeznek –, hogy merítsenek a tudomány kútjából, mely örök, kiapadhatatlan, senkinek sem magántulajdona, hanem mindenkié, aki tudásra szomjazik és az a szándéka, hogy felemelkedjék és pallérozza saját szellemét és intellektusát. Szilárd meggyőződésem, hogy folytathatod még a tanulmányaidat. A dolgok egyszer megváltoznak, nem lehet, hogy másként legyen. Egy nap győz majd a józan ész. Ez a nap nem lehet már messze. Ezért a lelkedre kötöm, hogy ne hagyd abba a tanulmányaidat, melyeket rajtad és rajtam kívül álló okok miatt kellett megszakítanod, olyan kényszerítő körülmények következtében, amelyek nem tarthatnak már sokáig. Aki küzd, elnyeri jutalmát – mondja az olasz közmondás. Ha te mindeme fájdalmas viszontagságok közepette és minden megpróbáltatás ellenére emelt fővel tudsz járni, lelked, szellemed erős marad, ha nem téveszted szem elől kitűzött célodat, ha akaratod nem gyengül az akadályok előtt, ha vágyaid mindig kristálytiszták maradnak, és nem téríti el őket fényűzés, szórakozás, könnyű élet, akkor az leszel, minden bizonnyal eljutsz odáig –, akit az álmaimban látok: egy felsőbb lény – költő – író – tudós vagy valami hasonló. (…) Ha egy nap majd meg akarod ítélni, mérlegre akarod tenni a dolgokat, az embereket, korunk eszméit, csak úgy leszel rá képes, ha alaposan és mélyen megismered a nagy görögöket, rómaiakat, a középkor szentjeit, a reneszánsz újítóit. Ne hidd, hogy szellemi téren gyarapodnánk – a vitathatatlan technikai fejlődés ellenére fájdalmas szellemi hanyatlás tanúi vagyunk. (…) Szeretettel csókollak, Apu” (Az olasz nyelvű levél fordítását Dominic Bliss angol szerző Erbstein Ernő, az elfeledett futballhős című könyvének az Akadémiai Kiadónál megjelent, 2017-es magyar kiadásából idéztük.)

– Milyen személyes tárgyak maradtak meg az édesapja után?
– Bekeretezve őrzöm az utolsó közös fényképünket, amely Firenzében készült, ahol egy Fiorentina–Torino mérkőzés után eljött megnézni az aznap esti előadásomat. A lakásban egyebek mellett ott a falon az egyetlen festmény, amelyet Budapestről hoztunk magunkkal, olaszországi várost ábrázol, és személyesen a festőművésztől, Molnár-C. Páltól vásárolta apám. Érdekességként említem, hogy ha kinézek a mostani nappalim ablakán, a szemközti házon éppen arra a szobára látok rá, amely régi torinói lakásunkban volt az enyém. A lisszaboni útra apám az én bőröndömet kérte kölcsön, az nagyobb volt, mint az övé, tudta, hogy négy napig lesz távol, részt kell vennie különféle fogadásokon, muszáj váltás ruhát vinnie. Jó, de ezt majd kérem vissza! – mondtam neki. „Ne félj – nyugtatott – vissza fogod kapni.” A bőrönd teljes épségben ott volt a repülőgép hátsó részében. A toalettjében található üvegtárgyak is érintetlenül megmaradtak. Volt a csomagjában egy baba is, portugál nemzeti viselettel. Gyűjtöttem a különböző országok babáit, ezért megkértem, hogy hozzon nekem egy portugál darabot. Tényleg hozott. A babát féltve őrzöm, szegény, már nagyon rongyos, mert több mint hetvenöt éve jön velem. Nem mennék sehova a világon nélküle. Mindig velem van.

A torinói temetőben tett sétánk során az olasz labdarúgás számos jeles alakja mellett felkerestük a hazánkban méltatlanul elfeledett Károly Jenő kriptáját is. A Juventust 1926-ban bajnoki címhez segítő edzőről Gabriele Ferrero futballtörténész írja Giovanni Arbuffival közösen jegyzett, a hetekben megjelenő, Juventini per sempre című könyvében: „Károly Jenő az 1930-as évek előtti időszakban a Juventus legnagyobb edzője volt. A klub történetében tisztelettel őrzik emlékét, emlegetve becsületességét, sportemberi nagyságát és edzői érdemeit.” Károly Jenőt eredetileg külön sírhelyen temették el, később helyezték át maradványait a kriptába, amelynél Ferrero felidézte életét és halálának tragikus körülményeit: „Savonában kezdte edzői pályafutását 1920-ban, fegyelmezett légkört teremtett, taktikailag és technikailag is kitűnően felkészítette a csapatot. A Juventushoz Edoardo Agnelli elnök, az Agnelli család első klubvezetője hívta át 1923-ban. Addig nem is igen létezett klasszikus edzői szerepkör, a csapatot inkább a szabad játék, a szórakoztatás ösztönözte. Az 1925–1926-os idényben a Bologna ellen játszotta a Juventus az északi döntőt, amely gyakorlatilag országos címet jelentett akkoriban a déli csapatok gyengébb színvonala alapján. Az első mérkőzésen Bolognában 2:2-es döntetlen született, a torinói visszavágón 0:0, a döntőt a semleges Milánóba vitték. Néhány nappal a mérkőzés előtt otthonában, Rivoliban mellkasi fájdalmat érzett Károly Jenő. Szívinfarktusban meghalt, két gyereket és feleséget hagyva hátra. A tragédia árnyékot vetett a Juventus milánói mérkőzésére és végül megnyert bajnoki címére, amely a második aranyérem volt az 1905-ös után.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 29-i lapszámában jelent meg.)