Az amerikai (rém)álomtól a pénzügyi megerősödésig – a Liverpool FC gazdasági helyzete

Ha 2003-at tekintjük a modern labdarúgás kiindulópontjának, azt az évet, amelyben Roman Abramovics megvásárolta a Chelsea-t és új típusú – a teljhatalmú milliárdosok nevével fémjelzett – tulajdonlási rendszert honosított meg, akkor azt kell mondanunk, hogy a Liverpoolnál sem késlekedtek sokat, ám az első váltás finoman szólva sem jött be. A „vörösök” 2007-ig a klasszikus XX. századi, lokálpatrióta, lokálbefektető, anyagi helyzetét tekintve „csak” milliomos tulajdonosi rendszerben működtek a Moores család vezetésével, amikor felbukkant a színen az új idők szelét kissé máshogy – mondjuk így: amerikai módon – értelmező két befektető, George Gillett és Tom Hicks.

Jóllehet, mindkettőnek volt már sportjellegű befektetése, Gillett a Montreal Canadiens NHL-csapat, Hicks az NFL-ben szereplő Dallas Cowboys és az MLB-ben vitézkedő Texas Rangers tulajdonosa volt, ám a futballhoz, avagy a soccerhez egyik sem kötődött semmilyen szinten korábban. A két „amerikai nagybácsi” 2007. február 6-én letett az asztalra – természetesen hitelből – 218.9 millió fontot a Liverpoolért, amelyből 44.8 millió font a klub adósságainak fedezésére szolgált. A páros a bemutatkozását is amerikaira vette, Gillett ugyanis azt ígérte, hogy hatvan nap múlva már el is végzik az első kapavágást az új stadion építkezésén...

Ma már tudjuk, hogy az ígérgetést fukarkodás követte, a Liverpoolnak nemhogy új stadionja, újabb serlege sem lett a múzeumában, és még az sem menti fel az európai futballkultúrát megérteni és elfogadni nem hajlandó tulajdonos kettőst, hogy nem sokkal a felvásárlás után fájdalmas gazdasági válság söpört végig a világon. Nem csoda, hogy rövid időn belül Gillett és Hicks között is nézeteltérés alakult ki, és csak az hozta őket közös platformra, hogy a szurkolótábor egyiküket sem támogatta. A megoldás kézenfekvőnek tűnt, el kell adni a Liverpoolt, de természetesen, ez sem ment könnyen.

Az amerikai tulajdonosok jóval a piaci érték feletti összeget akartak zsebre tenni, miközben szorongatta őket a klubot terhelő kölcsön visszafizetésének határideje. Közben a Liverpool igazgatótanácsával is elmérgesedett a viszonyuk, és a belharc odáig fajult, hogy Gillett és Hicks egy texasi bíróságon igyekezett megakadályozni, hogy nekik nem megfelelő áron adják el a klubot, és az igazgatótanácsba is megpróbálták beültetni a saját embereiket – sikertelenül. Az egyesületnek hitelező Royal Bank of Scotland, amely nem a Liverpoolt akarta megszerezni, hanem a pénzét visszakapni, bíróság elé vitte a két tulajdonost, hogy az igazgatótanács végre engedélyt kapjon az eladásra. A bíróság a hitelező javára döntött, így a Liverpool FC-t 2010. október 15-én 300 millió fontért eladták az egyébként szintén amerikai New England Sports Ventures-nek (NESV).

A szurkolók fellélegeztek, vége az amerikai rémálomnak, ám korántsem lehettek biztosak benne, hogy nem cseppennek-e azonnal újabba. Az NESV ugyanis szintén tengerentúli major sportklubokban (Boston Red Sox, Pittsburgh Penguins) volt érdekelve, ám némi reményre adott okot, hogy korábban betársult a Fulham gazdasági vezetésébe. A tiszta lap jegyében a John W. Henry és Tom Werner vezette céget néhány hónap múlva átnevezték Fenway Sports Groupra (FSG), és már az új égisz alatt kezdődhetett meg az érdemi munka.

Jóllehet, az FSG ígéretei között szintén szerepelt az új stadion felépítése – igaz, alternatívaként az Anfield felújítását is megjelölte –, miként a futballcsapat keretének megerősítése, a sportszakmai sikerek az új vezetőség alatt is várattak magukra. Olaj volt a tűzre, hogy 2012 májusában a gyenge bajnoki szereplésre hivatkozva menesztették a klubikont, a menedzseri széket másodszor elfoglaló Sir Kenny Dalglisht, akivel a „vörösök” 2006 után ismét trófeát (2012 februárjában Ligakupát) nyertek, és ugyan az utód, Brendan Rodgers személye ellen senkinek sem volt kifogása, az új szakvezetővel sem sikerült gyarapítani a klub gazdag ezüstkészletét. Így pedig hiába érte el az FSG, hogy a Liverpool világmárkaként a legerősebb besorolást kapja az auditáló cégektől, és hiába indult el korábban sohasem látott értékgyarapodási úton (2015-re szinte megduplázta a 2010–2011-es felvásárlási értékét), a sportsikereket váró szurkolók elégedetlenek voltak.

Ezért a tulajdonosok máig legjobb húzása egyértelműen az volt, hogy 2015 októberé­ben menesztették Rodgerst, a helyére pedig Jürgen Kloppot szerződtették. A német edzővel a csapat visszatalált a dicsőség útjára – többek között meglett a hatodik BEK-/BL-cím, és az oly régen áhított Premier Legaue-diadal is –, a klub pénzügyi, gazdasági helyzete pedig a világ közvetlen elitjéhez volt mérhető. Meglehet, a pályán elért sikerek nélkül is emelkedett volna a Liverpool gazdasági ereje, ám egyrészt nem ilyen mértékben (a Covid-időszakban, a 2019–2020-as idényben elhódított bajnoki cím után újabb duplázás figyelhető meg a klub értékében), másrészt a szurkolók és a vezetőség közötti konszolidáció sem ment volna végbe.

Ezzel együtt akadtak súrlódások és nehéz­ségek is a klub háza táján. 2019-ben az FSG megpróbálta levédetni a „Liverpool” védjegyet, ami hatalmas közfelháborodást váltott ki, és el is bukott a bíróságon, amely kimondta, hogy a név földrajzi jelentősége miatt szó sem lehet az amerikaiak elképzeléséről. 2021-ben pedig azzal verte ki a biztosítékot a tulajdonos, hogy beállt az európai szuperliga kezdeményezőinek táborába, és miután ez a kísérlet is csúfos kudarccal ért véget, John Henry kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni a szurkolóktól.

Továbbá, hiába a pandémia alatt elhódított bajnoki cím és a velejáró értéknövekedés, a Liverpoolt, mint minden más egyesületet, érzékenyen érintette a Covid-időszak. Az FSG egy ideje felvette a kapcsolatot két amerikai befektetési bankkal, ami miatt az a pletyka kapott szárnyra, hogy a klub eladását készíti elő. Aztán szeptember végén kiderült: az FSG csak egy passzív befektetőt keresett az Anfield felújítási költségeinek, az adósságállomány csökkentésének, egy új edzőközpont felépítésének, valamint a régi visszavásárlásának a finanszírozásához. Az üzlet részleteit nem hozták nyilvánosságra, de azt tudni lehet, hogy az amerikai magántőke-kezelő Dynasty Equity, egy kisebbségi részesedésért cserébe 100 és 200 millió dollár közötti összeget adott a felsorolt célokra az FSG-n keresztül a Liverpoolnak, vagyis ebből a pénzből nem költhet a labdarúgócsapat keretének megerősítésére.

A célok közül a legfontosabb az adósságállomány kezelése, s az FSG e tekintetben példaértékű gazdaságpolitikát folytat. A klub értékéhez mért adósságaránya 2014-ben még elérte a tíz százalékot, amit az FSG 2021-re leszorított kettőre, ám egy év múlva, amikor a Covid hosszú távú hatásai jelentkezni kezdtek, visszakúszott négy százalékra, ami nem tűnik soknak, ám éppen a klub értéknövekedése miatt mégis fájó szám. Az FSG elsősorban azzal tartotta kordában az adósságállományt, hogy sohasem költött eszetlenül játékosokra az átigazolási időszakokban, ám az Anfield felújítása – ami hosszú távon térül csak meg – felemésztett közel negyedmilliárd fontot, vagyis a költségvetés egészsége érdekében kellett szerződni a Dynasty Equityvel. Csak a miheztartás végett: a Liverpool 2023-as értékéhez mért adósságállománya visszament két százalékra, miközben az ősi rivális, és szintén amerikai kézben lévő Manchester Unitednél továbbra is tíz százalék feletti ez a mutató.

Az már más kérdés, hogy a 2023–2024-es idényben kimaradó Bajnokok Ligája-bevételt miként gazdálkodja ki a Liverpool, de jelen állás szerint azért nem kell attól tartani, hogy pénzügyi nehézség üti fel a fejét az Anfielden.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 18-i lapszámában jelent meg.)