„Benfastictól” az öt üveg sörig – húsz éve bukott meg Ben Johnson

Nem akármilyen versenynek ígérkezett a 100 méteres síkfutás döntője a szöuli játékokon, hiszen Los Angeles hőse, Carl Lewis mellett a regnáló Európa-bajnok, Linford Christie, a váltóban később, Barcelonában ötkarikás aranyat nyerő Dennis Mitchell, és a táv volt világcsúcstartója, Calvin Smith is a rajtgépnél térdelt. Meg persze Ben Johnson, a vb-címvédő, világcsúcstartó, aki azonban 1988-ban addig sokat volt sérült, és csak nem sokkal az olimpia előtt nyerte vissza a formáját.

Főhősünk remekül kapta el a rajtot, és végig vezetve, az utolsó métereken már ünnepelve, a nívós mezőnyt másfél tizeddel verve szenzációs, 9.79-es új világrekorddal diadalmaskodott! Öröm, ünneplés, kanadai eufória felső fokon. „Benfastic!” hirdette másnap címlapján a Toronto Star.

Ben Johnson futása aztán megerősítette a „minden csoda három napig tart” tételt, miután éppen három nap múlva kiderült: a viadal utáni doppingellenőrzésen a kanadai sprinter vizeletmintájában a tiltólistán szereplő stanozololt mutatták ki. Az anabolikus szteroid használata miatt a sprintert két évre eltiltották a versenyzéstől, és ugyan később még visszatért, jelentős eredményt már nem ért el.

Végül 1993-ban újfent megbukott – egy montreali erőpróbán tesztoszteront találtak a szervezetében –, így örökös eltiltással sújtotta a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF). A kanadai sportminiszter, Pierre Cadieux ekkor azt találta javasolni a vágtázónak, hogy költözzön vissza Jamaicába, miután a juharlevelesek nemzeti szégyenének nevezte.

Ben Johnson az atlétika világának még a környékéről is eltűnt az azóta eltelt időszakban – többek között Diego Maradona személyi edzőjeként dolgozott egy rövid ideig –, ám a nemzetközi sportéletre gyakorolt hatása vitathatatlan.

A NOB a szöuli olimpia után röviddel úgy döntött, hogy jelentősen szigorítani fogja a tiltott szerek használatára vonatkozó előírásait és ellenőrzéseit. Ezen intézkedések pedig már a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség korai előfutárának voltak tekinthetők – a WADA-t végül 1999-ben hívta életre a NOB.

Amúgy apró érdekesség a szöuli százas döntővel kapcsolatban: az első öt helyen befutó atléták közül négyről bebizonyosodott pályafutása során, hogy doppingszert használt. Johnsont talán nem kell magyarázni, míg Carl Lewis Szöul előtt három különböző szerrel, háromszor is elhasalt a vizsgálatokon, ám fél évre szóló eltiltását eltörölték a játékok előtt (ezáltal az ő neve nem is fonódott össze a doppinggal a közvélemény szemében).

Linford Christie is az 1988-as olimpia után bukott meg először – pseudoeffedrint találtak a szervezetében –, ám a NOB felmentette. Tíz év múlva nandrolonnal akadt fent a vizsgálaton, és ekkor már vissza is vonult (közben azért megnyerte a 100-as döntőt a barcelonai játékokon...).

Dennis Mitchellnél 1998-ban ütött be a krach, amikor túl magas tesztoszteronszintet állapított meg nála az ellenőrzés. Ő azonban eredeti védekezéssel állt elő: „Megittam öt sört, és négyszer szeretkeztem az asszonnyal, akinek születésnapja volt, ezért megérdemelte.” Nos, az amerikai atlétikai szövetséget ez meghatotta, a nemzetközit nem, két év eltiltás lett a duhaj este eredménye.

Akárhogy is történjék, a dopping már kitörölhetetlen velejárója a világ élsportjának, és minden tiltás ellenére a tiltott szerekkel élők mindig is az őket üldöző ellenőrök előtt járnak majd egy lépéssel. Erre ékes példa Marion Jones esete, akit saját lelkiismeretén kívül más nem kötelezett beismerésre, hiszen pályafutása során 160-szor ellenőrizték, mégsem tudták soha elkapni.