– Kívülről könnyűnek tűnt az első címvédése világversenyen. Belülről is az volt?
– Leginkább saját magamat kellett legyőznöm, kicsit éreztem az esélyesség terhét. Például szerettem volna elsőre megdobni a selejtezőszintet, és utána pihenni, ehhez képest csak harmadikra sikerült.
– Emlékszem, azt mintha dühből dobta volna.
– Nem is dühből, inkább erőből. Idegesített, hogy technikailag nem állt össze a dobás, és az utolsó kísérletre úgy álltam oda, hogy muszáj javítanom, mert mi lesz, ha kiesek a legjobb nyolcból? Mondjuk utána egy kicsit tényleg dühös voltam magamra, hogy az első két lökésemet elizgultam.
– A selejtezőben – saját magán kívül – volt, aki meglepte?
– A török Emel Dereli és a holland Melissa Boekelman, mert nem jutottak be a fináléba, másik oldalról a német Claudine Vita, mert az egyéni legjobbját dobta. A többiek hozták, ami várható volt tőlük.
– Délutánra azért lenyugodott?
– Próbáltam relaxálni kicsit, azonban sokáig csomóban volt a gyomrom, mert nagyon régen volt már, hogy ennyire megzavarodtam a selejtező közben. Elsőre sosem dobok olyan jól, ám olyan nincs, hogy ne tudjak az első két lökésből elérni egy 17.70-es szintet! Amikor még edzésen is simán tizennyolc méter felett dobálok! Kicsit leblokkoltam, de azért tudtam, hogy meg tudom csinálni.
– Hogy érzi, mindent kiadott magából?
– Nem teljesen, mert nagyon lassú volt az utolsó három dobás, én meg szeretem, ha gyorsan pörögnek az események, és nem kell mindig megállni valamiért. Mondjuk, ennek kicsit ellentmond, hogy az utolsó dobásom volt a legnagyobb...