Népes magyar csapat, Bajiban a fő éremremény – rajt az atlétikai Eb-n

Berlinből csak egy van.

„Ne haragudj, meg tudnád mondani, melyik vonat visz ki az Olimpiai Stadionhoz?"

„Persze, az ott. Van egy cigid?"

Nem tudom, létezik-e erről bármiféle statisztika, de a hátizsákos turisták aránya Európa nagyvárosai közül minden bizonnyal itt lehet a legmagasabb. Miközben az ember tudja, hogy Németország a kontinens legerősebb gazdasága, nem lepődik meg azon, hogy minden sarkon lát egy jókedvű csoportot, amelyik éppen az üveges sörét bontja ki valamelyik fémkorláton, és arról tanakodik, este hol fog aludni.

De azon sem, ahogy az egyik ötvenéves, borostás önkéntes sofőr arról magyaráz angol-német keverék nyelven, hogy mindjárt átlépünk Kelet-Berlinbe, egyébként pedig ahogy végzünk ezzel az egész Eb-vel, ő húz is haza Magdeburgba az asszonyhoz. A gyerekek már kirepültek, úgyhogy nyugi van otthon, teszi hozzá. Ha már így összehaverkodtunk, gondoltam, megkérdezem, át tudna-e vinni a médiaközpontba, sokat segítene, végül is neki két perc, én meg nem akarok negyedórát sétálni a bőröndjeimmel.

„Bocs, haver, de dolgom van. Viszont örülök, hogy megismertelek" – és bátorítóan intett a lesötétített szélvédő mögül, én pedig bátortalanul visszaintettem, mert nem akartam megzavarni a programjában. Nos, hát igen, ő egy önkéntes az atlétikai Európa-bajnokságon, akinek az lenne a feladata, hogy segítsen, de ahogy nézem, ő egy nagyon önálló önkéntes. Egy kicsit olyan, mint ez az egész atlétikai Eb, amely csak papíron része a Glasgow-ban zajló első multisport Eb-nek, mert Berlinben járva-kelve az az érzése az embernek, mintha egész jól ellenne ez a sportág egyedül, magában is.

A magyar csapatnak egyszerre lehet örülni és izgulni érte, ugyanis az elmúlt évek Európa-bajnokságainál nagyobb létszámú csapat utazott Berlinbe, ugyanakkor nagyon kell szurkolnunk az éremért. Legutóbb egyébként 1986-ban, Stuttgartban fordult elő, hogy Magyarország nem hozott haza érmet atlétikai kontinensbajnokságról.

Most pedig azért került nehéz helyzetbe a válogatott, mert a súlylökő Márton Anita, aki 2014 óta csak egyetlen világversenyről, a pekingi világbajnokságról nem hozott érmet (azért álljon itt: negyedik lett), makacs térdsérülése miatt kénytelen volt lemondani az Eb-szereplést, márpedig visszalépésével egy biztos éremtől esett el a magyar atlétika. Persze a világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnoki ezüstérmes gátfutó, Baji Balázs bármikor képes dobogóra állni, de egy sprintszámban érmet szerezni mindig nehezebb és kiszámíthatatlanabb.

Persze ott van a tehetséges junior világ- és Európa-bajnok, U23-as Európa-bajnok kalapácsvető Halász Bence is, aki csak a napokban lett 21 éves, de amellett, hogy a döntőbe kerülése szinte borítékolható, nem lenne igazságos vele szemben, ha máris elvárnánk tőle egy érmet első felnőtt Európa-bajnokságán. Lesz abból még elég később. Érdemes inkább arra fókuszálni, hogy sok sportolóval vagyunk kint Berlinben, és összejöhet, ami nem volt jellemző a magyar csapatra az elmúlt világversenyeken, mégpedig, hogy több elődöntősünk, döntősünk, pontszerzőnk lehet.

A magyar együttes egyébként három csoportra osztható, az elsőbe tatoznak a rutinos versenyzők, mint a diszkoszvető Kővágó Zoltán, a hétpróbázó Zsivoczky-Farkas Györgyi vagy a középtávfutó Kazi Tamás.

A másodikba a még fiatal, de már tapasztalt atléták, ilyen a gátfutó Baji mellett a gyalogló Helebrandt Máté, a hétpróbázó Krizsán Xénia, a gátfutó Kerekes Gréta, valamint a két hosszútávfutó, Gyürkés Viktória és Kácser Zita.

A harmadikba a fiatal tehetségek tartoznak, akik már ezen az Eb-n is kiemelkedő eredményt érhetnek el: a kalapácsvető Halász és Pásztor Bence, a diszkoszvető Szikszai Róbert, a gerelyhajító Rivasz-Tóth Norbert, a gátfutó Kozák Luca és a kalapácsvető Gyurátz Réka.

A biztató szereplést pedig már hétfő délután elkezdhetik, mert rögtön az első nap hat magyar áll rajthoz vagy dobókörbe, Halász és Pásztor a kalapácsvetés selejtezőjében, Szabó Dániel és Nguyen Anasztázia a 100 méteres síkfutás, a Koroknai testvérek, Máté és Tibor pedig a 400 méteres gátfutás előfutamaiban.

Egyvalami azonban a magyar szerepléstől függetlenül is teljesen biztos: utánozhatatlan hangulata lesz az elkövetkező egy hétnek, amit magunk között nevezzünk csak bátran atlétikai Európa-bajnokságnak.

– Sikerült rápihennie, felkészülnie az Európa-bajnokságra?
– Úgy érzem, igen. Július huszadikán és huszonkettedikén, a monacói és londoni Gyémánt Liga-állomásokon versenyeztem Berlin előtt, utána elvonultunk másfél hétre Székesfehérvárra, hogy kicsit pihenjek és kiszakadjak a mindennapokból. Több éles edzésünk volt, de ebben az időszakban már a csúcsformát élesítettük.

– Elégedett az ez évi versenyeivel?
– A tavalyiakhoz képest talán gyengéknek tűnhetnek, pedig egyáltalán nem voltak azok, a tavalyiak voltak átlagon felüliek! Elégedett vagyok az idei szabadtéri szezonommal, rendre hoztam a 13.30 körüli időket, sőt a Gyulai Memorialon be is mentem alá. Ez nagyon jó sorozat volt, úgy érzem, az Eb-n egy 13.20 körüli idő is bennem van.

– Márton Anita megsérült. Nem érez nyomást, hogy most mindenki öntől várja a jó szereplést?
– Nem érzem a nyomást, és szerintem nem is én vagyok az egyetlen, a kalapácsvető Halász Bencének is összejöhet egy érem. Nem akarok rá terhet rakni, de tény, képesnek érzem rá. Szóval tőlem várják az érmet? Nem baj, legyen is így! Én is képesnek érzem magam rá. De azért lássuk azt is, hogy nagyon sűrű a mezőny, a papírforma szerint pedig vannak nálam esélyesebb indulók a dobogóra. Nem csak az éremmel lennék elégedett.

– Előny vagy hátrány, hogy csak a középdöntőben indul?
– Nem mindegy, két vagy három kört fut valaki, mert van, akiből ez többet kivesz. Nekem jó így is, úgy is, ezért nem ez lesz a kulcs, mert a döntőbe jutást mindenképpen meg kell oldanom.