Atlétikai vb: Ezt életem végéig fogom mesélni – Halász Bence

– Mikor tudott elaludni a döntő estéjén?
– Az ígért „grealishezésre” ugyan nem került sor, de azért tartottunk egy kis ünneplést, szolidan iszogattunk és beszélgettünk a sporttársaimmal és a barátaimmal – mondta a Nemzeti Sportnak az immár kétszeres világbajnoki bronzérmes kalapácsvető, Halász Bence. – Jól éreztük magunkat, hajnali háromig fent voltunk, és ez így éppen elég volt. Többre nem is tellett volna, annyira elfáradtam, hogy nem is tudtam volna elmenni sehová.

– Dohában, a 2019-es világbajnokságon is bronzérmet szerzett. Miben volt más a mostani?
– Minőségbeli különbség van a kettő között, a budapesti vébébronz még a tavalyi, müncheni Európa-bajnokságon szerzett ezüstnél is értékesebb. Tavaly kétszer dobtam nyolcvan méter felett, a vasárnapi döntőben pedig többször is fölé mentem, ezért nem túlzás azt állítanom, hogy ez volt az eddigi legjobb versenyem. És ezt érzelmi oldalról is meg lehet közelíteni, bizonyítottam magamnak, hogy ekkora nyomás alatt is tudok jól teljesíteni, ez volt a világbajnokság legnagyobb tanulsága. Mert voltak elvárások, még ha nem is szerettem erről beszélni, magammal szemben és kívülről is, sokat hallottam, hogy érmet kell nyernem. Úgy, hogy két hónappal ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy így fogok dobni. Spiriev Attila mondta, hogy higgyem el, ezek után bármilyen versenyen indulok esélyesként, soha többé nem lesz rajtam akkora nyomás, mint az elmúlt két napban volt.

– Amikor a döntő után érettségről beszélt, erre gondolt?
– Arra, ahogyan kezeltem ezt a helyzetet. Hogy mentálisan felkészült voltam, le tudtam győzni a körülményeket, és kamatoztatni a szurkolóktól jövő szeretetet és buzdítást. Mert hiába segítenek a nézők, ha nem tudod ezt a rengeteg energiát felhasználni és átalakítani magadban, hogy plusz eredményt érj el. Már a bemelegítésnél hallottam a közönséget, megannyi „Hajrá Bence!”-bekiabálást, de igyekeztem higgadt maradni. Mint amikor Milák Kristóf a hazai vizes világbajnokságon, amikor körülötte ezrek kiabáltak, de ő pókerarccal a célra fókuszált. Ezt próbáltam én is. A buzdítás nagyon jól esett és kellett, de nem volt szabad, hogy elvigyen rossz irányba a hangulat, ezért igyekeztem felvenni a „gyilkos pofát”, hogy itt én ma mindenkit szétdobok!

– Nehéz volt az első, 80.82-es dobás utáni hangorkánban is tartani ezt a koncentrációt?
– Örültem, de igyekeztem arra figyelni, hogy még javítanom kell az éremhez. De persze futkosott a hideg a hátamon, főleg amikor a közönség elkezdte skandálni, hogy „Ria, Ria, Hungária!”. Bármilyen közhelyesen is hangzik, felemelő volt, hogy ennyi magyar ott szurkol. Ezt az érzést itthon talán csak a focisták ismerik, és most mi, atléták is átélhetjük. Ezt életem végéig fogom mesélni.

– A 81.02-es egyéni csúcs után miért rohant ki az edzői stábhoz?
– Nem szoktam ilyet csinálni, és most sem volt tudatos, csak úgy jött, de ezek vagyunk mi. Mindenki, aki ott volt, átélte velem az elmúlt év szenvedéseit, a sérüléseket, a betegséget, hogy újra és újra nekiveselkedtem, de ott úgy éreztük, ez az egész véget ért. Egy pillanatra tudtunk felhőtlenül örülni, ami jól mutatta, milyen a mi közösségünk Szombathelyen.

– Hogyan zökkent vissza a 81.02 törlése után? Az egykori világklasszis Gécsek Tibor szerint ez olyan a kalapácsvetőnek, mint egy bekapott ütés a bokszolónak.
– Őszintén mondom, nem történt semmi különleges, elfogadtam a döntést. Tudtam, hogy akkor és ott nem ezzel kell foglalkozom, hanem azzal, hogy van még három kísérletem, és próbáljak meg még nagyobbat dobni. Pillanatok alatt félretettem magamban, hogy majd verseny után foglalkozom vele. Persze nem esett jól, de egyáltalán nem is hangolt le.

– A két hétpróbázó, Nemes Rita és Krizsán Xénia futása alatt milyen hatással volt önre a szurkolás?
– Képben voltam, láttam mindent, sőt, úgy voltam vele, hogy én is odamegyek a pálya szélére, és kiabálok nekik, de ami nekem egy szempillantásnak tűnt, az valójában öt perc volt. Mint egy hangrobbanás, csak hagytam, hogy vigyen az ár, futkosott a hideg a hátamon. Figyeltem a képernyőt, és miután megjelent Xéni és Rita eredménye, úgy voltam vele, hogy gyerünk, én is megmutatom! Nem semmi, ahogy ezt a lányok megcsinálták.

– Többször használta a biciklis hasonlatot, hogy ha meg is akad, csak hajtania kell tovább, mert úgyis menni fog. Most ebből merített erőt?
– Igen, ezt a fizioterapeutánk, Igaz Bálint mondta nekem, akinek valamilyen különleges képessége, hogy mindig megtalálja azokat a kulcsszavakat, amelyek visszarántanak a valóságba, egyszerre megnyugtatnak és felpezsdítenek. Először a 2017-es bydgoszczi U23-as Európa-bajnokságon csinálta ezt, amikor nagyon rosszul ment a dobás, és nem volt elég a technikai tanács, valami más kellett. Bálint az utolsó előtti dobásnál odajött hozzám, és annyit mondott, hogy ne izguljak, mert annyiszor megcsináltam már ezt a mozdulatot, hogy a testem az agyam nélkül is el tudná végezni. Olyan, mint a bringázás, ami magától megy, csak el kell kezdeni. Így is történt, beálltam a körbe, és megnyertem a versenyt.

– Miben változott első felnőtt világversenye, a 2017-es londoni világbajnokság óta?
– Szeretném hinni, hogy nem változtam rossz irányba, próbálok ugyanaz az ember maradni, aki voltam, az eredményeimtől függetlenül. Versenyzőként a hozzáállásom profibb lett, de már akkor is az volt a célom, mint most, ez nem változott.

– Meddig marad kint a budapesti világbajnokságon?
– Pontosan még nem tudom, egyelőre klubtársamra, Gyurátz Rékára figyelünk minden erőnkkel, neki segítünk, amiben csak tudunk, szerda délután lép dobókörbe. Ami vasárnap történt, az vasárnap történt, innentől minden nappal közelebb vagyunk az olimpiához és az Európa-bajnoksághoz. Szeptemberben még lesz három versenyem itthon, és erre az évre vége. De a budapesti világbajnokság még tart, és amíg itt vagyok, az összes magyar indulónak a stadionban szurkolok, utána pedig otthon folytatom.