Atlétika: Baji Balázs még nem tett le a vb-ről!

– Április elsején műtötték másodszor. Erre a beavatkozásra miért volt szükség?
– Először közvetlenül a sérülés után, február kilencedikén műtöttek, de mivel nem tudták tökéletesen ellátni, látható volt, kell majd egy második beavatkozás is – mondta a Bp. Honvéd vb-bronzérmes gátfutója. – Szerettem volna, ha ez minél hamarabb megtörténik, hiszen annyival kevesebb időt veszítek, ugyanakkor időre is szükség volt, hogy a műtött térdemben zajló természetes folyamatokat ne bolygassák meg.

– Akkor most otthon pihen?
– Igen, négy hétig egyáltalán nem terhelhetem a bal lábam, nem is léphetek rá, és utána újabb négy hétig is csak fokozatosan.

– A sérülés óta eltelt két és fél hónapban nehéz volt feldolgoznia a történteket?
– A tehetetlenség és a bezártság a legnehezebb. Célokkal és kihívásokkal teli, sűrű életet éltem élsportolóként és állatorvosként, erre egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, kis túlzással a négy fal közé vagyok szorítva. Az első hetekben ágyhoz voltam kötve, de az első időszak végére már edzésjellegű mozgásokat is tudtam végezni. Ám közben tudtam, hogy közeledik a második műtét, amely után újra a mankóimra leszek utalva. Persze kimehetnék most is az utcára, de inkább nem kockáztatom a gyógyulási folyamatot.

– Azért csak karban tartja magát.
– Amit itthon el tudok végezni, megteszem, be is szereztem az ehhez szükséges eszközöket. A sérült térd óvatos mozgatása például napi négy-hat óra… Tulajdonképpen most teljes állásban végzem saját magam rehabilitációját.

– Mi a következő lépés?
– Egyelőre a műtéti heg gyógyulása a legfontosabb, és ha teljesen begyógyult, akkor kezdem el vízben mozgatni a keringés és az állóképesség helyreállítása miatt. Ha majd végre ráléphetek a bal lábamra a rehabilitációs időszak végén, újra elkezdjük felépíteni az edzéseket. Addig is türelem, mert nem lehet csak úgy nekivágni a gátfutásnak.

– Mit jelent ez az idei világbajnokság és a 2020-as olimpia szempontjából?
– Ha olyan ütemben halad a felépülésem, hogy lesz esélyem teljesíteni a vb-szintet, megpróbálom, ez nem is kérdés. De bevallom, nekem 2020, a fedett pályás világbajnokság, a párizsi Európa-bajnokság és az olimpia az elsődleges célom. Az, hogy az ősszel tökéletes felkészülést tudjak elkezdeni, minél hamarabb képes legyek megfutni az olimpiai kvalifikációs szintet, és úgy tudjak kiutazni Tokióba, hogy a mostani kálváriám már csak rossz emlék.

– Milyen volt nézni itthonról a glasgow-i fedett pályás Európa-bajnokságot?
– Érzelmileg és mentálisan megterhelő, de hamar elfogadtam, nekem ez a sorsom, ezt kell végigcsinálnom, és felesleges azon keseregnem, miből maradok ki. Az elmúlt tíz évben minden világversenyen ott voltam, és persze nem könnyű kihagyni akár egyet is, de még mindig könnyebb, mint elviselni a sorozatos sérüléseket. Azon is felesleges merengeni, hogy az Eb-n mit érhettem volna el, mert a kanapéról ezt nehéz megmondani. Tény, az erős mezőnyhöz képest ezúttal nem volt annyira acélos a győztes idő, ám ettől még nem tudom, mire lettem volna képes, ha ott vagyok.

– A motivációja továbbra is töretlen?
– Az egész egy hullámvasút, van, amikor nagyon elhivatott vagyok, és van, amikor kicsit belesüppedek a nehéz a helyzetbe. De mindig próbálom azzal biztatni magam, hogy ez csak ideiglenes állapot, és kárpótolni fogom magam mindenért. Egyébként azt gondolom, az igazi motiváció akkor kell majd, amikor tényleg elkezdem az edzéseket. Addig uralnom kell az érzelmeimet, hogy kibírjam ezeket a napokat, és vigyázzak magamra. Persze néha úgy érzem, legszívesebben kitörnék a ketrecemből, ám ilyenkor le kell nyugodni és türelmesnek maradni. Hagyni kell, hadd dolgozzon a szervezetem, mert eljön az idő, amikor majd nekem kell.

– Adhat ez a sérülés lökést, hogy még motiváltabban térjen vissza?
– Ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, és maradéktalanul egészségesen tudok újra versenyezni, akkor, ha rajtam múlik, 2023-ig kitart a lendületem. Most tapasztalom meg, mennyire szerencsés voltam az elmúlt tíz évben, amikor nem hátráltatott nagyobb sérülés. Most tudom igazán értékelni azokat a kihívásokat és pillanatokat, amelyeket a pályán éltem meg, mert a saját tapasztalataimon keresztül látom, mennyivel szerencsésebb, akinek ezekkel kell foglalkoznia, és nem azzal, hogy, mondjuk, újra megtanuljon járni, vagy újabb és újabb műtéteket kibírnia. A motivációm miatt egyáltalán nem aggódom.