A világbajnokság előtt egy távolugró-eredmény borzolta a kedélyeket: a kubai Iván Pedroso az olaszországi Sestrierében, 1.2 m/s-os hátszélben 896 centimétert ugrott, egy centivel nagyobbat az amerikai Mike Powell az 1991-es vb-n felállított világrekordjánál. Az Olasz Atlétikai Szövetség azonban nem terjesztette hitelesítésre az eredményt, mivel valaki kitakarta a szélmérőt, amely így meglehet, téves adatot közölt, mondván, az illető – ha akaratlanul is – befolyásolhatta a szélviszonyokat. Ezért az olasz testület arra az álláspontra helyezkedett, jobb, ha nem kéri a rekord elismerését. Csupán mellékszál, de így a csúcsért járó Ferrarit sem kapta meg a 176 centis magasságával nem kifejezetten távolugróalkat Pedroso... Gyulai István, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) főtitkára azzal kommentálta az olaszok döntését, hogy elfogadták az állásfoglalásukat. Mondjuk, a kubai atléták egyik vezetőjét, a kétszeres olimpiai bajnok Alberto Juantorenát nem nyugtatta meg a reagálás.
Egy személyes élménnyel folytatom: lelkes amatőr futóként leesett az állam, amikor az etióp Haile Gebrselassie a 10 000 méteres döntőben az utolsó 200 méteren úgy sprintelt, mintha attól függött volna az élete, holott csak az első helye volt veszélyben – de a hajrát sem a szám marokkói olimpiai bajnoka (1992), Halid Skah, sem a kenyai Paul Tergat nem bírta. De Wilson Kipketer még Gebrén is túltett: a 800 méteres döntőt 25.3 másodperces kétszázzal zárta. Mindez egy napon történt...
Abban, mondjuk, biztos voltam, hogy az ukrán Szerhij Bubka megnyeri a rúdugrást. Immár ötödik alkalommal – s csupán azért ötödször, mert a göteborgi volt az ötödik vb a sportág történetében. Eredménye nem volt világrengető (592 cm), de az ezüstérmes orosz Makszim Taraszov így is csak megközelíteni tudta (586).
Az esemény egyik legnagyobb csatáját egy gyilkos szám, a női 400 méteres gátfutás hozta, szinte célfotóval. A brit Sally Gunnell a szám olimpiai (1992) és világbajnoka (1993) a lelátóról nézte trónfosztását – sérülten. Távollétében az amerikai Kim Batten lépett elő esélyessé, aki Göteborgot leszámítva olimpián, vb-n-n sem állt a dobogó felső fokán. Itt viszont odatette magát, 52.61 másodperccel megdöntötte Gunnell világcsúcsát (52.74), amelyet a stuttgarti vb-n (1993) futott. A göteborgi második amerikai Tonja Buford is a régi rekordon belül ért célba (52.62). S hogy az élet mennyire ismétli önmagát: a német városban a világrekorder Gunnell mögött ugyancsak a régi világrekordon belül ért célba a második helyezett Sandra Farmer-Patrick (52.79).
Leginkább Merlene Ottey győzelméért szurkoltam 100 méteren. Ezen a távon nem sikerült vb-t nyernie, 1989-ben a második budapesti fedett pályás vb-n 200 méteres síkfutásban aranyérmet, míg 60 méteren ezüstérmet szerzett az akkor még jamaicaiként versenyző sprinter. Szabad téren százon nem sikerült neki, Göteborgban éppen Gwen Torrence vitte el a pálmát, aki a 4x100-as váltóban is nyert egy aranyat. A férfi sprintereknél a kanadai Donovan Bailey feledtette doppingoló honfitársát, Ben Johnsont, egy másik Johnson, Michael viszont ámulatba ejtette a világot: 200-on és 400-on is a leggyorsabb volt (plusz a 4x400-as váltóban). A vallása miatt vasárnap nem sportoló brit Jonathan Edwards hármasugrásban az álomhatárnak számító 18 méter fölé került.
A záró nap meglepetéseként nem nyert viszont a 4x100 méteres amerikai váltó, Kanada végzett az élen. Az Egyesült Államok még az előfutamban elrontotta a második váltást...
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)