A kőkemény, megalkuvást és technikai trükköket nem ismerő uruguayi emberfogó a Serie A-s csatárok és bírók első számú réme: nem csak kíméletlen szereléseiről híresült el, hanem arról is, hogy az olasz bajnokságok történetében ő szerezte a legtöbb piros lapot! Először 1994-ben láttam játszani, s azt hittem, egy dicső veterán harcos, mert kb. 34 évesnek látszott barázdált arca miatt - később kiderült, hogy akkor volt 23...
A montevideói születésű fiúnak volt kitől örökölnie tehetségét, hiszen édesapja 1970-ben és 1974-ben szerepelt a mexikói és az NSZK-beli VB-ken is. Paolo 19 évesen mutatkozott be az uru rekordbajnok Penarolban, s egy év alatt beverekedte magát a kezdőcsapatba és a válogatottba is, ez utóbbiban 1991-ben debütált az USA ellen. Azóta részt vett már 7 Copa Amerikán, de első és utolsó VB-jére 11 évet kellett várnia, s ott ünnepelte félszázadik válogatottbeli fellépését - nagy kár, hogy a továbbjutást Rodriguez 4 méterről "melléfejelte". Két jól sikerült szezon után az akkoriban csúcson lévő Atalanta igazolta le (Caniggia, Ganz...), s együtt játszott másik kőkemény honfitársával, Herrerával (sajna csak 1 éven keresztül) az Atleti Azurri d'Italia stadion gyepén. Ekkorra az első (és egy szezonon át a 2.) osztály egyik legjobb és legszabálytalanabb védőjévé nőtte ki magát, s a Juventus is kivetette reá hálóját.
Akkoriban ő, Ferrara, Mirkovics, Iuliano, Pessotto, Torricelli és Birindelli alkották a fekete-fehérek hátsó alakzatát. 1996 és 2004 között stabil embernek számított középen, bár szezononként 7-8 meccset mindig ki kellett hagynia sárga és piros lapjai miatt. Sérüléssel csak egyszer gyűlt meg a baja, igaz, akkor a 2001-es szezont félig kihagyta. 2002-ben megdöntötte a piroslap-rekordot 12 "találattal", s azóta úton van a 20. felé... A közép- és balhátvéd két mesterhármast is magáénak tudhat: háromszoros olasz bajnok és háromszoros BL-ezüstérmes! 2003-ban is ott volt a Milan elleni derbyn, s remekül fogta Sevcsenkót, arról nem igazán tehet, hogy Sev döntő 11-esnél már csak Buffon állt vele szemben... Azért a bezsebelt bajnoki arany és a Szuperkupa-győzelem némileg gyógyír sebeire.
"Monti, a Hentes" volt egyébként a zebrák második uruguayi játékosa Raúl Banfi után, s őt követte a két ex-danubiós, Oliveira és Zalayeta is. Amúgy még egy rekordot tart: 9 éven keresztül keménykedett a zebrák csíkos mezében, de még egy árva gólt sem szerzett - egy darabig biztosan nem is fog, lévén Capello és Cannavaro érkezése után teljesen kiszorult a csapatból... A 16. fordulóban a Parma ellen még egyszer bizalmat kapott Capellótól, s bár összességében jól játszott, de egy hatalmas hibája két pontjába került a fekete-fehéreknek - minden bizonnyal ez is egyik oka lehetett annak, hogy 2005 nyarán nem hosszabbították meg lejáró szerződését Torinóban. Spanyolországból érdeklődtek iránta legélénkebben, ezek közül a Celta Vigo volt a legkomolyabb ajánlatot tevő egyesület - bár már 33 éves is elmúlt a védő, ügynöke, a Del Pierót, Nestát, Gattusót, Vidukát, Dino Baggiót és Toldó is pártfogoló Andrea D´Amico valószínüleg könnyen talál védencének bármely erősebb bajnokságban egy középcsapatot - véltem, azonban Montero családja érdekében hazigazolt Dél-Amerikába, az argentin San Lorenzóba.
Egyrészt egy ottani élklubban méltón búcsúztathatja karrierjét; másrészt akárcsak édesapja, Montero Castillo, esetleg ő is hazavihet egy Libertadores-aranyérmet - Világkupából már mindkettejüknek van!
