José Roberto da Silva Junior "Zé Roberto"

nemzetisége:
brazil
84/6
születési hely:
Ipiranga, Sao Paolo
ideje:
1974.07.06.
pozíció:
bal oldali és középső középpályás, balszélső
magassága:
172 cm
súlya:
71 kg
klubjai:
Pequeninos de Joquey, Portugesa, Flamengo, Real Madrid, Leverkusen, Bayern München, FC Santos, Bayern München, Hamburg, al-Gharafa, Grémio
sikerei:
német bajnok (2003, 2005, 2006, 2008), Német Kupa-győztes (2003, 2005, 2006, 2008), német Ligakupa-győztes (2004), BL-győztes (1998), BL-döntős (2002), spanyol bajnok (1997), spanyol Szuperkupa-győztes (1997), Copa America-győztes (1997, 1999), vb-ezüstérmes (1998), vb-résztvevő (2006), Konföderációs-kupa-győztes (1997, 2005), az Év középpályása Brazíliában (1996), az Év csapatának tagja a Bundesligában (2001, 2002, 2008)

A hetvenszeres brazil válogatott Zé ügynök egyik nagy rejtélye a Bundesligának, ugyanis akár egy mérkőzésen belül képes világklasszis és amatőr szintű teljesítményre is - bár nem véletlenül léphet valaki ilyen sokszor pályára a selacaóban - írtuk róla 2005 körül. Egyébként, ha jó formában van, a ballábas futballista a világ egyik legjobban cselező középpályása, az ördöngös szélső ezért is alaptagja a brazil nemzeti tizenegynek.

Az Ipirangában, Sao Paolo egyik előkelőnek még csak viccből sem nevezhető külvárosában napvilágot látó törékeny fiú egy elképesztő nyomorban élő csonka családban nőtt fel, a bűnözés is közelről "megérintette", de édesanyja hatására mélyen vallásos lett, a futball segítségével pedig a szegénységből is sikerült kilábalniuk. Zé a Pequeninos de Joqueyben ismerkedett meg az alapokkal (1981 és 1993 között erősödött itt), majd a Portuguesa de Desportesben kezdte el profi pályafutását, ahol együtt játszott a másik Zével, Mariával, valamint Alex Alvessel és Rodrigó Fabrival. 22 évesen aztán gyökeresen megváltozott az ő és családja élete is, hiszen az ifjú tehetséget nagy meglepetésre a Real Madrid dél-amerikai játékos-megfigyelői Spanyolországba vitték! Madridban első szezonjában mindössze kilenc mérkőzésen kapott lehetőséget, Fabio Capello ugyanis az európaibb stílusú fiatal Víctort preferálta helyette, ám a brazil a királyi klubból is kitűnt remek cseleivel. Zé Roberto akkori helyzetét nagyon jól jellemzi, hogy még szélsőcserének is csak harmadik számú volt José Amavisca és Petkovic mögött! A következő évben már alig-alig húzhatta magára a hófehér mezt, nyáron haza is küldték a Flamengóba, ahonnan játékjogáért és némi készpénzért cserébe Savio érkezett helyére - azért is jött kapóra a kispadra szorult középpályás számára a klubváltás, mert egyrészt második szezonjában már balhátvédként számoltak volna vele Roberto Carlos mögött, másrészt szövetségi kapitánya, Zagallo azt nyilatkozta róla, hogy hiába volt tagja a '97-es Copa-csapatnak, ha klubjában nem játszik rendszeresen, kimarad a vb-csapatból.

Hazai pályán Zé végre magára talált, visszaverekedte magát a válogatottba is s erre természetesen Európában is felfigyeltek: az akkoriban felfutó Bayer Leverkusen csapott le rá, s klubrekordot jelentő összegért, 6.4 millió euróért leigazolta a 24 éves játékost. A szélső nyáron részt vett a franciaországi világbajnokságon is, bár nem éppen róla marad emlékezetes a selacao teljesítménye, ugyanis mindössze három percet játszhatott, a dánok ellen. Daumnál viszont stabil alaptag volt a vb-ezüsttel együtt költözködő legény, ám a botrányhős trénert váltó vonalas Berti Vogst nem számított rá kezdőként - amikor viszont a Bulldogot felváltotta Topmöller az edzői székben, Roberto újra alapember lett a középpályán. Nem is lehetett rá panasz: bekerült az Év álomcsapatába és a gólpasszlistákon is rendre előkelő helyen végzett. Ballackkal, Ramelow-val és B. Schneiderrel nagyon jó kvartettet alkottak, az ezredforduló tájékán senki sem vehette fel e sorral a versenyt a Bundesligában! A válogatottal időközben megnyerte második Copa Amerikáját is, de legjobb szezonja a 2001-2002-es volt, amikor is klubcsapatával együtt színesen, veszélyesen, kiismerhetetlenül játszva eljutottak a bajnoki ezüstig, valamint a Német Kupa és a BL fináléjába is. Az már nem az ő hibája volt, hogy a szűk keret és a tapasztalatlanság, no meg a pech- és sérülésszéria miatt mindháromszor be kellett érniük az ezüstéremmel! Az viszont csak az ő bűne, hogy éppen a BL-döntőt volt kénytelen kihagyni eltiltása miatt, így nem állhatott bosszút a Realon; de a szezon közben a Bundesligában kiosztott 16 gólpassza önmagáért beszél.

A Bayern is meghallotta ezen szavakat, így 11.5 millió euróért leigazolták a szélsőt, Ballackkal együtt - a brazilt a Barca, a Juve, a Liverpool és az AS Roma is szerette volna megszerezni, ám Franz Beckenbauer kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a liga asszisztkirálya a bőrgatyásokhoz kerüljön. S kapaszkodjanak meg: kétszer annyit fizettek érte, mint a szezon legjobbjának választott Ballackért! De ha egyszer egy pechszéria elindul: annak ellenére hogy nyolc selejtezőn is pályára léphetett, Felipe Scolari mester nem vitte magával Zét a koreai/japán világbanokságra, pedig nem biztos az hogy rosszabb játékos mondjuk Ricardinhónál, Edilsonnál, Klebersonnál vagy Gilberto Silvánál. Mindenesetre "Big Phil" nem bízott benne, Roberto pedig első mérgében lemondta a válogatottságot: "Nem tudom, hogy egyáltalán kapok-e még bizonyítási lehetőséget a szövetségi kapitánytól. Új csapatommal sűrű program vár rám, emellett a családommal is szeretnék több időt tölteni.". A mellőzés mégis megviselhette, ugyanis következő évében nem játszott éppen jó formában, többször is le kellett cserélni őt, néha már saját közönsége is kifütyülte... Érdekes módon Hitzfeld változatlanul bízott benne, hiszen 2003-ban mindössze három bajnokiról hiányzott, a svájci mester utolsó évében is alapember volt - valóban nincs alternatívája a bajorok szélső középpályásai között, hiszen bár akadnak védekezésbeli hiányosságai, ám a brazil fantáziadús játéka pótolhatatlan a müncheni szürkeségben.

A válogatottba is visszakerült, ott volt, amikor legyőzték az örök rivális argentinokat júniusban; s bár a Copa Americát átpihente, a vb-selejtezőkön rendszeresen a keret tagja volt. Szerződése 2005 nyarán járt le s a spanyol AS már tavasszal világgá röppentette a nagy hírt: Zé Roberto gyakorlatilag mindenben megegyezett az Atlético Madriddal nyári klubcseréjéről - a pokrócosok a hírek szerint sokkal nagyobb fizetést biztosítottak volna számára mint a bajorok. Bár az idényben a Schalkénak a kupadöntőn lőtt gólja ellenére sem parádézott, mindösszesen (BL, kupa, bajnokik) csupán tíz gólt készített elő, de Parreira magával vitte a Konföderációs Kupára, sőt, Zé az összes mérkőzést végigjátszva alapemberré lépett elő a selacaóban s szorgalmára sem lehetett panasz! Tizennégy selejtezőn szavazott neki bizalmat a kapitány (a legtöbbel, 16-tal Cafú dicsekedhet), s bár gólt Paraguay ellen lőtt, különösen az argentinok elleni örökrangadón parádézott. Nagy esélyt kapott tehát a technikás szélső (ráadásul legerősebb vetélytársa, Edú súlyosan meg is sérült), hogy ott lehessen a 2006-os németországi világbajnokságon, s talán ezért is maradt Münchenben egy évvel meghosszabbítva szerződését a spanyol csábítás ellenére is, nem kockáztatva a klubváltást éppen a nagy esemény előtt. A tornán végig kezdő volt a bal szélen: a horvátok ellen szürke eminenciás volt, az ausztrálok ellen a mezőny legjobbja, de a japánok ellen így is csak csereként állt be.

Ghána ellen sem parádézott, de gólt rúgott, majd a franciák ellen ő is csődöt vallott, semmi meglepőt és érdekeset-veszélyeset nem produkált. A torna végeztével meglepő módon a Bayern mellett elhagyta a kontinenst is, hazaigazolt egy évre a Santosba. Ám a brazil életkörülmények a németországi évek után nem nyerték el tetszését, így már télen több európai csapattal kapcsolatba hozták őt, főleg a Milannal.

A mélyen vallásos játékos végül hosszú huzavona után elhagyta Németországot, s a bajorok egy csúcstartót veszítettek személyében: egy felmérés szerint ő a Bundesliga "legkifizetődőbb" játékosa, messze nála volt a legjobb a fizetés/gól-gólpassz arány!

Megfordult egy időre még a Közel-Keleten is, remek idényeket húzott le Hamburgban, majd hazaigazolt, hogy onnan vonuljon vissza.

„Mielőtt megegyeztünk, végig kellett gondolnom, hol akarom befejezni a pályafutásomat, és arra jutottam, a Gremio a megfelelő csapat a búcsúhoz – mondta a 38 esztendős labdarúgó 2013 tavaszán, majd indokolt is. – Még sohasem éltem át olyasmit, mint itt. Kiváló a csapatszellem, és bár csupán néhány hónapja érkeztem, úgy érzem, mintha évek óta itt játszanék. Alighanem az utolsó szerződésemet írtam alá, de örömmel tettem.”