Roberto Carlos életrajza

nemzetisége:
brazil-spanyol
125/11
születési hely:
Garca
ideje:
1973.04.10.
pozíció:
balhátvéd
magassága:
168 cm
súlya:
70 kg
korábbi klubjai:
Uniao Sao Joao, Palmeiras, Internazionale, Real Madrid, Fenerbahce, Corinthians, Anzsi Mahacskala
sikerei:
Sao Paulo állam bajnoka (1993, 1994), brazil bajnok (1993, 1994), a Rio-Sao Paulo-kupa győztese (1993), BL-győztes (1998, 2000, 2002), európai Szuperkupa-győztes (2002), Világkupa-győztes (1998, 2002), spanyol bajnok (1997, 2001, 2003, 2007), spanyol Szuperkupa-győztes (1997, 2001, 2003), török Szuperkupa-győztes (2007, 2009), világbajnok (2002), vb-ezüstérmes (1998), a Copa América győztese (1997, 1999), ezüstérmese (1995) és résztvevője (1993), U21-es vb-ezüstérmes (1991), az Olimpiai Selejtezőtorna győztese (1991, 1996), olimpiai bronzérmes (1996), Konföderációs-kupa-győztes (1997), vb-résztvevő (2006), a brazil bajnokság legjobb balhátvédje (1993, 1994), az év csapatának tagja Brazíliában (1993, 1994), második a FIFA év játékosa-szavazásán (1997), az év csapatának tagja az ESM szerint (1997, 1999, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004), ezüstlabdás (2002), negyedik a FIFA év játékosa-szavazásán (2002), az év harmadik legjobb játékosa a World Soccer szerint (2003), az év harmadik legjobb játékosa az El País szerint (2003), ötödik a FIFA év játékosa-szavazásán (2003), az év legjobb hátvédje az UEFA szerint (2002, 2003), az év csapatának tagja az uefa.com szerint (2002, 2003), a világbajnokság All Star-csapatának tagja (1998, 2002), az év csapatának tagja Spanyolországban (1997, 1998, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004), az év csapatának tagja az Onze Mondial szerint (1997, 1998, 1999, 2000, 2001, 2002, 2003, 2005), Golden Foot-díjas (2008)



Hősünk Sao Paolo talán legsivárabb és legszegényebb környékén, Garcában született egy roppant szegény sarjaként. Édesapja, Óscar Silva egykoron maga is futballozott, példaképe természetesen a legendás Pelé-féle Santos volt s fiát is a tradicionális jogo bonito szellemében nevelte. Carlos, aki a José Levy nevű általános iskola legjobbja volt - szigorúan csak a sport területén - ugyanabban a kis klubban kezdett el labdarúgni 1985-ben, ahol édesapja is játszott egykoron, a CA Juventusban. Silva papa a városi textilgyár csapatában néha együtt lépett pályára a tizenéves Robival - a fiú gyakran dolgozott is a cordeirópoliszi gyárban. Egy esztendő után átigazolt a Flamenguinho együtteséhez, ahol az éles szemű megfigyelők hamar felfedezték tehetségét, s az otthonuktól 200 km-re (ez ottani viszonylatban kis távolság) lévő százezres kisvárosban, Ararasban az Uniao Sao Joao ajánlott neki félprofi szerződést. Hálából később egykori egyesületének, már befutott sztárként, többször is jelentős anyagi segítséget nyújtott. Két év múlva került fel a sokszoros ifjúsági válogatott balhátvéd a nagycsapatba, ahonnan szó szerint berobbant a brazil futballba hihetetlen munkabírásával és bombaszerű lövéseivel. 1991-ben bekerült az olimpiai és az U-21-es válogatottba is, s az olimpiai selejtezőtornáról aranyéremmel, a FIFA junior világbajnokságáról ezüsttel térhetett haza (a döntőben Figóéktól szenvedtek vereséget). Remeklésére a Palmeirasnál is felfigyeltek: a Parmalat akkoriban a fénykorát élte, s a világ egyik legnagyobb tejipari vállalata sokmillió dollárt fektetett be brazil "gyári" csapatába, hogy érdemben konkuráljanak az akkoriban a Világkupát kétszer is elnyerő Raí-Müller-Zago-Cafú-féle Sao Paolóval. Az olasz Parma szintén a Tanzi-família fennhatósága alá tartozott, nem véletlenül élte mindkét klub akkoriban fénykorát, egészen addig, amíg a bőkezű szponzor csődbe nem került; Calisto Tanzi volt elnök-alapítót 2003-ban be is börtönözték egynehány milliárd eurónyi csalás miatt, természetesen az olasz klub is ezt sínylette meg. Roberto egy alkalommal a "testvércsapat" székesfehérvári Parmalat FC ellen is pályára lépett, amikor a magyarok Dél-Amerikában túráztak.

A Pálmafások többek között leigazolták a világbajnok Selacao kapitányát, a ma is aktív Zinhót, kinek oldalán a szintén vb-aranyos Mazinhót harcolt (ők minden mérkőzésen játszottak az 1990-es világbajnokságon), a csatársorba Edmundót (az Állat becenévre hallgató támadó zseniális tehetségű futballista volt, de később primitívsége megkoronázásaként börtönbüntetést kapott ittasan elkövetett gázolásos emberölésért, 1998-ban vb-ezüstérmes) és a méltatlanul keveset dicsért Evairt. Itt játszott még Antonio Carlos (alias Zago, később Roma), Cesar Sampaio (a Selacao alaptagja a France '98-on), a "bibliás" Amaral, két 2002-es világbajnok Marcos és Edílson személyében, no és későbbi madridi klubtársai, Rincón és Flavio Conceicao is. A Pálmafások legféltettebb kincse - a fenti veretes névsor ellenére is - a szárnyait meglehetős magabiztosságát bontogató Rivaldo volt! 1993-ban Lengyelország ellen a mai szemmel mókásan fürtös-bozontos frizurát viselő RC a válogatottban is bemutatkozhatott, s első szövetségi kapitánya egy bizonyos Carlos Alberto Parreira volt. Klubjában Wanderley Luxemburgo irányította lépteit: érdekes módon mindkettejükkel többször is találkozik még pályafutása során, hol klubszinten, hol a válogatottban! A Pálmafások az összes fontos hazai titulus begyűjtötték, ám a Libertadores Kupában nem tudtak győzedelmeskedni, ráadásul 1995-re elszegényedett a csapat és sorra el kellett adogatniuk legjobbjaikat. Robi az ott töltött két és fél éve alatt öt nagy címet gyűjtött be, s élményszámba menő nagy csatákat vívott az SPFC-Palmeiras-rangadókon Cafúval. A 4-4-2 nevű angol szaklapban olvastam nemrégiben, hogy az akkor már Japánban játszó Gary Lineker is felfigyelt rá egy egymás ellen vívott barátságos mérkőzésen: a fiatal hátvéd 90 percen át fáradhatatlanul rohangált fel s alá. Az angol klasszis érdeklődését köszönték szépen, de elmondták, hogy "Zöld tüdő" (akkori beceneve) semmi pénzért nem eladó! Utolsó két otthoni évében a legjobb brazil balhátvédnek választották meg Roberto Carlost, de ez csak szerény kárpótlás lehetett azért, hogy 1994-ben nem vitte ki őt Parreira az USA-beli vb-re. Az edző egyébként Leonardót és Brancót választotta be keretébe helyette - Robi azóta is haragszik a kapitányra.

Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy hősünk kinőtte már Dél-Amerikát: 1995-ben 7.45 millió euró ellenében az olasz Interhez igazolt, s előtte egyetlen brazil játékosért sem fizettek még ennyit! A játékos nyolc góllal tette le névjegyét a Serie A-ban, ám Milánóban jó játéka ellenére is rosszul érezte magát, mert az angol tréner, Roy Hodgson a középpályán játszatta Berti és Ince mellett. Itt viszont Carlos nem tudott kibontakozni, hiszen mint később elmondta, számára hatalmas tér szükségeltetik hogy jól ki tudja használni gyorsaságát és erőnlétét. 1996-ban ezért költözött át a Santiago Bernabéuba (no meg mert ott királyi fizetéssel és tárt karokkal várták) nevetséges nyolcmillió dollárért - az olaszok azóta is bánják hogy elengedték őt... Nyáron részt vett az atlantai olimpián s játszott a magyarok ellen is, ám a tornán a brazilok csodacsapatának nagy meglepetésre csak bronzérem jutott. Madridban viszont alaposan kárpótolta magát, hiszen a Real második aranykorszakának összes sikerében főszereplő volt: három BL- és ugyanennyi spanyol bajnoki nyakbavaló, több Szuperkupáért és két Világkupáért kapott aranyérem díszíti otthoni vitrinét. A fiatalabbak kedvéért leírnám első madridi csapatát: Buyo - Secretario, Hierro, Sanchís, Roberto Carlos - Amavisca, Redondo, Seedorf, Raul - Mijatovics, Suker - ők voltak a Real "pregalaktikus" korszakának aranygyárosai. Fabio Capello, első madridi edzője egy riportban elárulta, hogy együtt dolgozott a világ két legjobb balhátvédjével - a másik Paolo Maldini volt. Roberto Carlos 1995-től már a válogatottban is alapember, kétszer győzedelmeskedtek a Copa Americán és 1997-ben megnyerték a kontinensbajnokok tornáját, a Konföderációs Kupát is. A franciaországi elővébén, a Tournoi-n olyan szabadrúgásgólt varázsolt Fabian Barthez kapujába, amelyen azóta is csodálkoznak a szurkolók, s több fizikusnak kellett aprólékosan kielemeznie a labda ívét, hogy egyáltalán higgyünk a szemünknek! Akkoriban fedezték fel a balhátvéd csodálatos fizikai képességeit: 10.6 másodperc alatt futotta a 100-at, "végsebessége" 34, "lövősebessége" 120 km/óra (a brazil sztráda maximális sebessége). Erőssége szokatlan combjaiban és izomzatában rejlik: mindkét combjának kerülete 58,5 centiméter, ez 21 százalékkal több, mint a labdarúgók átlagos mérete, ráadásul bőre alatt csak alatt minimális zsírszövet található! Súlypontemelkedése 96 centiméter, a labdát pedig 35 méterre képes elhajítani! Combjaira mi sem jellemzőbb, hogy bolti méretben még csak egy farmernadrágot sem tud vásárolni magának.

1998-ban teljesült ugyan régi álma s Bajnokok Ligája-győztes lett, de ez az év az elveszített világbajnoki döntő előtt történtek miatt marad emlékezetes: mint később a nagy titkolózások ellenére is kiderült, Carlos mentette meg Ronaldo, legjobb barátja életét. Robi talált rá szobájukban az eszméletlen csatárra (azóta sem tudjuk, mi is történt valójában), s ha nem veszi ki gyorsan Ronnie hátracsúszott nyelvét a riasztott keretorvos, akkor. Annyira megviselte ez az eset a hátvédet, hogy a döntőben korábbi önmagának csak árnyéka volt, két francia gólban is ludas - a pletykák szerint a vezetők s a legnagyobb szponzorok képviselőinek parancsára kellett játszania a beteg Ronaldónak, nem véletlenül kezdte meg éppen ekkor négy évig tartó kálváriáját a brazil csodacsatár. A bekk az év végén a Reallal viszont megnyerte a Világkupát, éppen honfitársai, a Vasco da Gama ellen, s mint rendesen, a fináléban is remekül játszott. Jellemző, hogy az európai sportlapok szavazásán 1996 és 2004 között csak egyetlen egyszer tudták kiszorítani az év végi évi álomcsapatból (1998, Lizarazu)! 1999-ben, amikor a walesi Toschak alatt a Real bűnrosszul játszott, a balhátvéd volt az egyetlen, akire soha nem lehetett panasz; majd a következő idényben rengeteg gólt lőve a bal oldal koronázott királya lett a futballpályákon, begyűjtve második BL-serlegét is. Egy nyilatkozatában elárulta, hogy azt szeretné, hogy neki is hat legyen belőle, mint Gentónak! 2001-ben mindezek ellenére kis híján elküldték a Realból, hiszen keményen kiállt a régi elnök, Sanz mellett a választásokon s ennek a későbbi győztes, Perez érthető módon nem igazán örült. Ám pár hét elteltével az új presidente rájött arra, hogy talán nem kellene a csapat legjobbját "szélnek eresztenie". Roberto Carlos Figo és Zizou érkeztével sem szürkült el, hiszen gyakran ő volt a legveszélyesebb játékos, amikor a nagyok motiválatlanul vagy gyengén muzsikáltak, 2002-ben pedig teljesült régi vágya: régi cimboráját, Ronaldót is leigazolta mellé a klub. Abban a csodálatos évben Világkupát, Bajnokok Ligáját (egyetlen brazilként, aki harmadszor) és világbajnoki aranyat is nyert, ráadásul mindenhol a csapat húzóembere tudott lenni bombagólokkal kikövezett győzedelmes diadalútján. Bár egyértelműen ő érdemelte volna meg az Aranylabdát, csak az UEFA az Év legjobb hátvédjének járó díját kapta meg; de jellemző módon maga Ronaldo is azt nyilatkozta, hogy a France Football elismerése igazából Roberto Carlost illette volna meg!

"Elképesztő fizikumának köszönhetően erősebben lő, mint bárki más a futballpályákon, szinte sohasem sérül meg (az elmúlt hét esztendőben mindössze hét mérkőzést hagyott ki kisebb húzódások miatt), gyorsaságban is csak kevesen tudják felvenni vele a versenyt (100 méteren 10.6 másodperc a legjobb ideje!). Az egy az egy elleni szituációkat rendre megnyeri ellenfeleivel szemben, többek között olyan neveket szedett már le a pályáról, mint Haszan Szalihamidzsics, David Beckham vagy Patrick Kluivert – saját bevallása szerint eddig csak Luis Figóval gyűlt meg a baja. Szintén fontos megemlíteni vele kapcsolatban, hogy védő létére minden évadban meglövi a maga 6-7 gólját, amelynek zöme irtózatos erejű szabadrúgásaiból születik. Ezek a sistergős bombák akár védjegy alá is kerülhetnének, ugyanis mindig ugyanaz a rituálé előzi meg őket: leteszi a labdát a földre, hat lépést megy hátra, kinézi a kapu legmegfelelőbb pontját, majd a labdára szegezi a tekintetét, amelyet a lövés pillanatáig el sem emel onnan. Az eredmény egy 170 kilométer per órával süvítő bőrgolyó, amely vagy a hálóban köt ki, vagy valamelyik szerencsétlen játékost, illetve a kapust károsítja meg, nagy ritkán pedig elkerüli a kaput" - méltattuk akkoriban.

A következő idényben "csak" bajnok, spanyol és európai Szuperkupa-tulajdonos lett, s bár nem játszott olyan kiemelkedően mint előzőekben, így is messze az átlag fölött teljesített. Pechjére éppen a bajnokság végére került csúcsformába, ám Figo Torinóban "kilőtte" a Realt a BL-ből, így Gento csúcsa jó ideig megdöntetlen marad. 2003-ban is az Aranylabda-esélyesek között tartották számon, de még a legjobb három közé sem került, pedig csak az olaszok szerint nem játszott jobban Maldininél! Úgy látszik, e két csalódás kicsit megzökkentette pályafutását, mert 2003/2004-ben talán élete legsikertelenebb profi esztendejét zárta. Az unottan poroszkáló galaktikusokkal egyetemben ő is bűnrosszul játszott, de becsületére legyen mondva, futballozott ugyan gyengén, de lagymatagul és akaratgyengén soha: lelkesedése, hozzáállása példaképpé teheti őt még ma is! "Természetesen Parreirával szembeni ellenszenve nem akadályozza meg abban, hogy részt vegyen a Copa Americán, sőt, bejelentette, hogy szeretne ott lenni az athéni olimpián is!" - írtuk róla 2004 tavaszán. Tervei - a Real Madrid vezetőségének legnagyobb örömére - nem valósultak meg, s a spanyolok abban bíztak, hogy a főleg erőnlétére építő játékos a végigpihent nyár után újra régi szép formáját mutatja. A Chelsea által négyéves szerződéssel és évi hatmilliós fizetéssel csábított Carlos ennek ellenére szürke őszt produkált, de csak később derült ki hogy mi volt ennek oka: az "El Semanal Digital" nevű internetes lap szellőztette meg először, hogy José Camacho megbuktatását a brazil klán irányította, először Ronaldo, majd Robi fordult ellene - mindesetre Camacho jó barátja és utóda, Garcia Remón első mérkőzésén a kispadra ültette őt, a közönség pedig füttyel és nemzetközi kézjelekkel nyilvánította ki nemtetszését a brazil balhátvéd felé. Az időközben spanyol állampolgárságot szerző bekk visszaszerezte helyét a kezdőben, de fura módon csak decemberben érkezett új/egykori edzője, Wanderley Luxemburgo alatt játszott ismét világklasszishoz méltóan, a nagy rangadón gólpassza előtt például van Bronckhorstot elképesztően könnyedén futotta le! Nagyon sok drukker azon az állásponton van, hogy Roberto Carlos ideje már lejárt Madridban, s bár a 2005-06-os szezonban néha már úgy játszott, mint csúcsformája idején, de mint egy alkalommal nyilatkozta 2007-ig szóló szerződéséről: "Mivel belefáradtam a folytonos stresszbe, szerintem a megállapodás lejárta előtt távozom. Mindig eljön a pillanat, amikor az embernek meg kell pihennie. Nem élhetek ekkora feszültségben és aggodalomban, vannak olyan éjszakáim, hogy nem tudom lehunyni a szememet. Ha ebben a szezonban a Madriddal nyerek valamit, Brazíliával pedig világbajnokok leszünk a nyáron, a csúcson hagyhatom abba a labdarúgást Európában. A gondjaim itt kezdődnek a klubnál: mindennap hatalmas nyomás alatt tartanak. Lassan eljön az ideje, hogy ennek vége szakadjon".

Minden nyűge ellenére a 2006-os világbajnokságon méltóképpen szeretett volna búcsúzni a futballvilág nagyszínpadjától és a válogatottságtól (a 100.-at éppen Budapesten ünnepelhette), s erre minden reménye meg is volt, hiszen 15 selejtezőn 2 gólt is rúgott a torna előtt toronymagasan esélyesnek tartott Selacaóban. Időközben egy közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a Real-drukkerek 82 %-a szerint mennie kellene Madridból, érdeklődtek is iránta Katarból és Angliából, ám a legelszántabb a Chelsea menedzsere, Mourinho volt. "Roberto már 33 éves, de szerintem ő posztja legjobbja, akit meg akarok szerezni" - nyilatkozta róla a portugál, majd három idényre ajánlott neki szerződést. RC a válaszadást a vb utánra hagyta, gondolván, egy jó szereplés alaposan megdobhatja fizetését. Nem volt jó ötlet: bár végig alapember volt, csak a tétnélküli harmadik csoportmérkőzést hagyta ki, ám csúcsformáját még nyomokban sem idézte. Pedig lelkesedésével nem volt gond, sőt, a horvátok elleni első mérkőzésen 40 méterről kis híján gólt lőtt, de a hatalmas futómennyiség a fantáziátlan, sematikus támadójátéka miatt nem sok eredményt hozott. A franciák elleni kiesést jelentő vereségkor látszott ez "legszebben", amikor hiába hajtott borzalmasan az öreg Carlos, cselei és beadásai nem sikerültek, egyetlen bombája is Sagnol legpuhább testrészén csattant, ahol talán azóta is megtalálható a Teamgeist-logo. A torna után Roberto mester bejelentette visszavonulását a címeres meztől: "Ennek a történetnek vége. Átadom a helyemet a fiatalabb generációnak. Remélem, hogy ezentúl valaki olyanra hagyhatom a hatos mezt, aki hasonló magasságokba jut el vele." 125 (a brazil szövetség hivatalos honlapja szerint 132) mérkőzésen képviselte országát, 11 gólt szerzett s megdöbbentő módon a 15 év alatt mindössze 16 vereséget szenvedett a nemzeti tizenegy, amikor Carlos is pályára lépett! A vb után természetesen a Chelsea már nem akarta mindenképpen leigazolni őt, inkább az Ashley Cole-vonalat erőltették, s a brazil bekk inflációjára jellemző módon legkomolyabb kérője a török Fenerbahce volt, akik a látottakból nem okulva három évre 15 millió eurót ajánlottak neki! Korábban a védő többször is azt nyilatkozta, hogy szívesen térne haza Brazíliába, ám amikor tavasszal Belo Horizontéban fegyveres rablók fosztották ki azt az autót, amelyben ő is utazott, letett ötletéről. Akkoriban a spanyol klub vezetői komoly erőfeszítéseket tette A. Cole és főleg a francia Abidal leigazolására, ám végül is úgy döntöttek a felek, hogy Carlos kitölti 2007-ig szóló szerződését. "Együtt dolgozunk a következő szezonban is. Nálunk marad, elégedettek vagyunk" - mondta a kétórás tárgyalás után a sportigazgató, egykori játékostársa, Mijatovics. A veterán védő tehát második Capello-korszakát is megkezdhette Madridban, ám télen már meg is érkezett mellé utódja, a brazil Marcelo. Ez már csak azért is érdekes, mert amikor Carlos visszavonult a válogatottól, a sajtótájékoztatón éppen Marcelót nevezte meg lehetséges utódjának a címeres mezben. Sajnos a nemes versengés helyett egyszerre sérültek meg 2007 elején, így a már sokszor leírt Raúl Bravónak kellett beugrania a brazil duó helyett. Sajnos már ő sem lesz fiatalabb, így fizikai erőre épülő stílusa miatt nagyon kevés van hátra érdemleges karrierjéből. Hol van már az az egykori 10.6-os száz méter!

A márciusi, Bayern ellen bemutatott végzetes bakija után bejelentette, nyáron elhagyja a királyi klubot: "Az időm lejárt a Realnál, nem hosszabbítom meg a szerződésemet, a nyáron elhagyom Madridot. A Bayern-meccs után kifejezetten rosszul éreztem magam, rádöbbentem, eljött a pillanat, hogy pontot tegyek egy csodálatos időszak végére. Az elmúlt három esztendőben nem nyertünk semmit, remélem, ennek nem én vagyok az oka. Hiszem, hogy három-négy jó évem még van a futballban, de hogy hol folytatom, Brazíliában, Katarban, Törökországban vagy másutt, azt nem tudom".

2010 elején hazatért a Corinthianshoz, és bár nem volt éppen rászorulva, elugrott még az Anzsi Mahacskalához némi nyugdíjalapot teremteni. Bár érte néhány rasszista támadás, hősünknek annyira megtetszett (gaz)Dagesztán (pénze), hogy miután 2012 tavaszán felhagyott az aktív játékkal, hűségesküt tett a klubnak.

Akár csak a pályán, a pihenésben is a sebesség megszállottja: visszavonulása után a versenylovakkal szeretne foglalkozni (úgymond marad szakmájában), jelenleg egykori csapattársával, Seedorffal együtt tulajdonosa a Seedorf RC3 125 köbcentiméteres Hondával versenyző gyorsasági motoros istállónak. Nagy Schumacher-rajongó is, 2004-ben és 2005-ben például a Hungaroringre is ellátogatott, hogy szurkoljon kedvencének. Mint Ronaldinho, a pályán és azon kívül is roppant életvidám, ráadásul (Camachón kívül...) rengeteg barátra lelt a futballpályákon: Ronaldo, Javier Zanetti, McManaman vagy Beckham állandó résztvevője az RC-partyknak.

KÉPEK, VIDEÓK ITT!