Így vitték el a magyar „sportcigányok” a profi futballt Berlinbe

Ezerkilencszázhúsz nyarát írjuk. Európa a Nagy Háborúból lábadozik. Pénz nincs – még a sztárfutballisták is anyagi gondokkal küszködhetnek. Pláne a világháborút, az őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot, annak bukását, román megszállást, fehérterrort és végül Trianont átélő Magyarországon.

A profizmus szelleme már a világháború előtt belopakodott a magyar futballéletbe, lévén a játékosok rendszeresen segítségre szorultak anyagi körülményeik miatt. Ajándékokat, segélyeket, ruhákat, sportfelszerelést kaptak, de akár üzletekhez, állásokhoz is hozzájuthattak, az első világháború alatt pedig még a frontszolgálatot is elkerülhették klubelöljáróik közbenjárására. Hivatalosan amatörizmus volt, ám – mint Szegedi Péter Az első cipőzsinórnál kezdődött... című tanulmányában írja – még az MLSZ is beismerte, hogy a játékosok fele sem minősült valójában amatőrnek.

Az 1919-es káosz és a mindennapi megélhetési nehézségek hatására magyar játékosok sora döntött úgy, hogy külföldön próbál szerencsét, a szomszédos országok mellett Olaszország volt még nagy felvevőpiac. A legjobb légiósok vagyonokat kerestek, az otthon maradók pedig nyitva tartották szemüket és fülüket – no meg egymás között taglalták profinak állt társaik (jó) sorát.

„Csodálatos hírek keltek szárnyra Svájc-Eldorádóból arról, milyen hercegi módon él Schaffer. Hogy elegáns, mint a welszi herceg, autón jár, és hogy tekintélyes összegekről szóló csekkeket küldözget haza. Schafferen és György Ferencen át nyujtogatta felénk csápjait a tőkeerős német és svájci futball”– írta a Sporthírlap 1920 júliusában.

Nem is váratott magára sokat egy úriember felbukkanása, aki tervével mind a magyar, mind a német futballéletet felbolygatta.

„MINDANNYIAN A LEGSZOMORÚBB HELYZETBEN SÍNYLŐDÜNK”

A profi botrány katalizátora Feldmann Gyula, az MTK ekkori válogatott hátvédje volt. Feldmann augusztus elején tizenöt játékostársa küldöttjeként kereste fel a Magyar Labdarúgó-szövetséget, hogy rávilágítson megélhetési gondjaikra, és kérelmezze egy külföldi – bevallottan pénzkereső – turné engedélyezését.

„Mindannyian a legszomorúbb helyzetben sínylődünk, a jobbra fordulás reménysége nélkül. Azt gondoltuk ezért, hogy egy külföldi túrát ütünk össze helyzetünk megjavítására. Úgy vélekedünk, hogy már akkor is tekintélyes összeget gyűjtünk össze, ha a túrában szokásos zsebpénzeket megtakarítjuk. Ezek alapján kérjük az MLSZ engedélyét erre a túrára. Ha az engedélyt meg nem kapjuk, úgy félő, hogy a játékosok külföldre fognak elszéledni, ami tetézné a bajt” – indokolta kérését Feldmann.

Az MLSZ hallani sem akart a túráról, és tudatta, „az ellenszegülőkkel szemben vasszigorral fogja alkalmazni az ide vonatkozó fegyelmi szabályt”. Malaky Mihály, az FTC futballigazgatója szánakozva beszélt a tervről, kijelentve, a túrát meggondolatlan, naiv kísérletnek tartja, melynek ebben a formájában nincs semmi sportértéke, ellenben diszkreditálja a magyar sportot. Malaky hozzátette, ha egy ilyen portya egyáltalán megvalósítható, akkor azt az MLSZ-nek kellene megszerveznie, hiszen csak a szövetségnek van joga négy-öt egyesület játékosait kikérni klubjuktól.

Ezt az utat tehát a szövetség elzárta. Maradt az illegális turné lehetősége.

Augusztus tizenegyedikén Budapestre érkezett a tervezett profi túra mecénása, Otto Eidinger. A Bristolban megszálló német úriemberről nem sokat lehetett tudni. „Mondják hírlapírónak, sőt, milliomosnak is, aki egy berlini egyesület részére toboroz magyar játékosokat” – szóltak az első híradások. „Elektromotorgyáros, a berlini földalatti vasút építkezési vállalkozója” – írták később. A sportújságok összerakták a képet: Eidinger háromezer német márkás havi fizetéssel és zsebpénzzel csábítja a játékosokat, a túrát Németország mellett Svájcba és Svédországba (esetleg Jugoszláviába) szervezné.

Az érdeklődő játékosok és Eidinger a Fiume szállóban tárgyaltak, amikor felgyorsultak az események. A játékosértekezlet híre kiszivárgott, Fehéry Ákos szövetségi kapitány és Neuwelt Emil MLSZ-főtitkár a szállóba rohant, de már későn, a futballisták megneszelték a vezetők érkezését, és szétszéledtek. Sportkrimi zajlott Budapesten, a szövetség képviselői a játékosokra vadásztak, akiket Eidinger megbízására autóval szedtek össze a főváros különböző pontjain. A turnéra felkért Fogl testvérek végül nem vállalták az utat (a német források szerint előleget kértek, de nem kaptak), néhány játékost nem találtak, így is azonban erős különítmény indult el a tervezett európai túra első állomása, Berlin felé.

Az MLSZ a partizánakcióra válaszul felfüggesztette Plattkó Ferenc, Feldmann Gyula, Fogl II Károly, Fogl III József, Wilheim Vilmos, Szabó Péter, Viola József, Ging József, Braun József, Jeszmás József, Nyúl Ferenc, Pataki Mihály, Kollár Zoltán és Csapkay Károly játékjogát, valamint táviratozott a DFB-nek, hogy figyelmeztesse, a FIFA szabályai alapján a német egyesületek nem játszhatnak olyan csapattal, amelyben az eltiltottak bármelyike szerepel. Egy másik távirat a határrendőrségnek ment, de a határőröket vajmi kevéssé érdekelte, hogy az MLSZ a futballisták megállítására kéri fel őket.

„A portyázó csapat tagjai egyénileg utaznak külföldre, és nem jönnek vissza Magyarországra, a szövetség meg azt tehet, amit akar” – idézte Feldmannt a német Kicker.

„A futball argonauták már könnyű szívvel, merészen kifeszített vitorlákkal száguldnak kitűzött céljuk, az aranygyapjút rejtegető Berlin felé” – hogy a Sporthírlapot idézzük.

„KÜLFÖLDI PROPAGANDA KÖRUTRA INDULUNK”

A távozó játékosok közleményt jelentettek meg. Fogadalmuk: „egymást soha el nem hagyjuk és mindig csak arra törekszünk, hogy a magyar névnek, a magyar sportnak hirt és babért szerezzünk.” A cél Németország, majd Hollandia, Dánia, Svédország, Anglia, Franciaország, Spanyolország és Olaszország.

A nyilvánosságra hozott szerződésrészletek egy modern futballkontraktusba is beleillenek: szó esik az ellátásról (ugyanolyan, mint amilyenben az MTK és az FTC részesült egy korábbi túráján), baleset-biztosításról, valamint arról, hogy Otto Eidinger közvetítésével minden játékos állásba kerül (nyilvánvalóan „falból”, hogy leplezni lehessen a profi státust).

Az Eidinger és Feldmann közötti szerződés teljes egészében megjelent a sajtóban. A védő augusztus 1-jétől november 30-ig szerződött a túrára, havi négyezer márka fizetésért. „Feldmann Gyula úr kötelezi magát minden vasár- és ünnepnap, valamint meghatározott hétköznapokon játszani s havonkint legalább 8 meccsen résztvenni” – fogalmaz a hivatalos irat. Ha a játékos szerződést szeg, meccset mulaszt, akkor ötezer márkát fizet – ha pedig nem az Eidinger szervezte csapatban lép pályára, akkor a „partizánkodás” büntetése tizenötezer márka.

„EZEK A SPORTCIGÁNYOK”

Eidinger testvére segítségével Németországban is hatalmas szervező munkát végzett, titokban, mivel a német sportvilágtól merőben idegen volt a professzionalizmus. Összekötője a Karlsruhe edzője, Franz György volt, akinek segítségével megkerestek már korábban légiósnak állt magyarokat is – ám a legnagyobb név, Schaffer Alfréd, valamint a Nürnbergben játszó Szabó Péter is nemet mondott. A neves szélső, Nemes Sándor azonban vállalta a szereplést.

A DFB szigorú amatörizmust követelt meg tagszervezeteitől. Pedig futball-láz és igény a szórakozásra egyaránt volt: 1919-ben százötvenezer játékos rúgta a bőrt Németországban, 1920-ban, a turné évében szüntették meg az iskolákban a labdarúgás tilalmát.

Az amatőr klubok és a Német Labdarúgó-szövetség egyaránt ellenségesen várta a magyar profikat. A DFB tartott attól, hogy egy sikeres turné „elhúzza a mézesmadzagot” a helyi játékosok előtt, akik szakadár klubokat, esetleg bajnokságot szervezhetnek a jövőben. A szövetség jelezte, szankciókat léptet életbe azok ellen, akik vállalják a magyarok elleni találkozókat, de ez nem volt elegendő visszatartó erő: Eidinger megszervezte augusztus 21-re az első meccset a berlini Lichtenberger Stadionba. A DFB képviselői tajtékoztak.

„Az 1. Magyar Professzionalista Football Klub berlini premierje s a német profi csapat proklamálása olyan zenebonát okozott Németországban, amit még a tulságosan csöndesnek éppen nem mondható budapesti futballélet is megirigyelhetne. A német Bund és az egyesületei kézzel lábbal tiltakoztak a nyílt profizmus elismertetése ellen, bojkottálták a meccseket, bojkottal fenyegették meg a nagy pályákat, nem adtak bírákat, szóval elszigetelték az egész mozgalmat” – csapódott le a németországi fogadtatás híre itthon.

A „profiveszély” a tradicionális közép-európai futballnemzetek mindegyikét fenyegette, így Németország, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia képviselői Bécsben tárgyaltak a hasonló, a klubok háta mögött megszervezett túrák megakadályozásáról. A németek kiálltak a színtiszta amatőrség mellett, az osztrákok már reálisabban látták a helyzetet, kijelentették, hogy kár tanácskozni, mert a dolgon már úgysem lehet segíteni…

A németek nemcsak tanácskoztak, támadtak is: a berlini klubok ellenpropagandába kezdtek, röplapokon és plakátokon hívták fel tagjaik figyelmét arra, hogy maradjanak távol a meccstől, ráadásul nagyszabású tüntetést is terveztek – ez végül elmaradt.

A DFB rávette a nagy helyi lapokat, hogy ne közöljék Eidingerék hirdetéseit. A befolyásos Arbeiterturnerbund (Munkás-Tornaszövetség) a Horthy-rendszert legitimáló propagandaútnak tekintette a magyar profi csapat játékát, és szintén ellenkampányba kezdett. A berlini Alemannia Hotelben megszálló magyar játékosok futballcipői így egy ideig csak porosodtak, mert a város egyetlen pályájára sem engedték be őket. A játékosok külvárosi futballgrundokon kerestek edzéslehetőséget. A helyi sajtó szintén ferde szemmel tekintett a portyázókra.

„Minél hamarabb lerázzák Németország porát magukról, annál jobb nekünk és nekik is. Ha ezek a sportcigányok (Sportzigeuner) egyenként német csapatokhoz érkeztek volna, és vállalják az edzések fáradalmait, akkor senki nem szólt volna egy szót sem. A professzionalizmus eme házalói, akik egy nemzetek közötti összecsapással örvendeztetnek meg minket a Lichtenbergben, akár el is takarodhatnának innen. A DFB-nek rendelkezésére állnak a megfelelő eszközök, hogy rendbe szedje ezeket az irritáló idegeneket, akiknek semmi keresnivalójuk itt” – heveskedett a Kicker.

MENEDZSERBŐL SZÉLSŐ

Az utcai kampányolástól senki nem tilthatta el Eidingert, így Berlin hirdetőoszlopain sorra jelentek meg a színes „Deutschland gegen Ungarn” plakátok. Hatezer néző fizette meg a borsos belépődíjat (15-30 márka) a Lichtenberger Stadionba – 1920. augusztus 21-én minden nehézség ellenére megrendezték az első meccset az 1. Magyar Professzionalista Football Klub és az Első Német Hivatásos Labdarúgócsapat között.

Mivel Nemes még nem tudott csatlakozni a csapathoz, a hírlapíró-menedzser Rajner Béla játszott jobbszélsőt a magyar csapatban a publikum enyhe derültségére – végeredmény így is 1:1, miután a magyar csapat nem tudta megtartani a büntetőből megszerzett vezetést.

„Ezt a dátumot jó lesz aranybetűkkel (vagy gyászkeretben, ha éppen úgy tetszik) bejegyezni a magyar futball annaleseibe, mert ekkor játszotta első nyilvános mérkőzését az első magyar proficsapat. Ezt a tényt már sem elhomályosítani, sem letagadni nem lehet. Még akkor sem, ha az MLSZ hűségesen követi a német szövetség példáját, amelyet olyan gyönyörűen példáz a fejét a homokba dugó strucc mulatságos meséje” – adtak hírt a meccsről itthon.

A nézőszám jóval alulmúlta Eidingerék várakozását, ez pedig már a legelején pénzügyi katasztrófával fenyegette a vállalkozást.

„ÁZOTT VERÉBFIÓKAKÉNT GUBBASZTOTTAK”

Egy héttel később a portyacsapat az 1. Amateure FC Niederlausmitzcel mérkőzött meg Cottbusban, és négyezer néző előtt 8:0-ra győzött. Mivel a meccset egy felvonulási téren rendezték meg, nem volt jegybevétel – még egy csapás! A brandenburgi csapatot (amely a neve ellenére természetesen profi volt) azonnal eltiltotta a DFB, példát statuálva ezzel.

A következő állomás ismét Berlin, de a Lichtenberger Stadiont betiltotta az első mérkőzés miatt a német szövetség. Eidinger még kitartott, és szerződést kötött a magánkézben levő Olympia Radrennbahnnal, így a DFB-nek nem volt az ügybe beleszólása. A nagy összegek csak úgy röpködtek a sajtóban.

„Szeptember 12-én már az előnyös fekvésű Olimpia pályán játszik a magyar proficsapat a berlinivel, 20000 márka külön jutalomért. Mesés nagyságú jutalom a győztes csapatnak, 750 márka külön minden gólért. Ilyen összegekkel, ilyen ígéretekkel, és ilyen, kicsit artistaízű reklámmal dolgozik a berlini propaganda.”

A nagy tervek ellenére a bevételek továbbra is csak csordogáltak – az Olympia Radrennbahn kerékpárstadionban megrendezett következő, a magyar csapat által 3:1-re megnyert mérkőzést csak kétezer néző tekintette meg, több mint felük fizetés helyett belógott. Szeptemberre már a csőd szélén tántorgott a berlini profi vállalkozás, amelyet a DFB minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni. Az elszontyolodó játékosok „ázott verébfiókaként gubbasztottak” a Hotel Alemanniában, Eidingerék készen álltak arra, hogy veszteségként leírják a vállalkozásba befektetett negyedmillió márkát. A német mecénás egyszeri négyezer márkás kifizetést ajánlott – emlékezhetünk, ennyi a havi bér lett volna –, felháborítva a játékosokat.

Az ellehetetlenülő Eidinger végül kivonult a vállalkozásból, utódja, a hírlapíró Dombóvári Ödön is tehetetlennek bizonyult. A játékosok a DFB-től és az MLSZ-től is kérték profi csapatuk elismerését. A német szövetség közölte, semmi kifogása nincs a klub bejegyzése ellen, ám nem engedélyezi, hogy a profi magyar túracsapat a német amatőr klubok ellen játsszon. Az MLSZ tudatta, Magyarországon továbbra sem engedélyezett a profizmus.

A játékosok Németországban ragadtak, azzal a tudattal, hogy hazatérésük esetén az MLSZ eltilthatja őket. A pórul járt turnézók előbb hazaküldték Rajnert, hogy követként felkeresse a szövetséget (a DFB és az MLSZ képviselői közben az októberi német–magyar válogatott meccsen egyeztettek a problémáról), majd a dicstelen hazakullogás után Pataki, Feldmann és Wilheim küldöttsége ment az elöljárókhoz. A németországi profi futball megteremtésére irányuló kísérlet szakmai és anyagi kudarccal végződött.

„HA NEM AKARTAK SIVÁR NYOMOR ELÉ NÉZNI…”

Egyetlen kiút maradt: a játékosok hivatalosan kérték amatőr státuszuk visszaállítását az MLSZ-től. Irgalmatlan hosszúságú kötélhúzás és egyezkedés kezdődött, közben kiderült, hogy a DFB általános amnesztiát adott a német ellenfeleknél pályára lépő futballistáknak.

A profinak állt játékosok beadványukban kifejtették: félrevezették őket, nem állott szándékukban professzionalistákká lenni (khm...), Otto Eidinger állást ajánlott nekik, amelyet sosem kaptak meg – így „nem állott más mód rendelkezésükre, ha nem akartak sivár nyomor elé nézni, mint a kész helyzet előtt meghajolni.” Az MLSZ egy ideig csak húzta-halasztotta a döntést, majd 1921. január 31-én első fokon döntött: visszafogadja a „megtévedt” profikat.

A tengeri kígyó hosszúságú szövetségi procedúra során néhány, a berlini túrát megjárt profi ismét a lábával szavazott. Viola József Drezdából kapott előnyös állásajánlatot, hogy aztán Olaszország felé „dobbantson”, és többek között a Juventus, valamint az Internazionale játékosa legyen. Ging József szintén Itáliát választotta, Nemes Sándor pedig Ausztriába, majd az Egyesült Államokba ment. Plattkó Ferenc Bécsben, aztán Middlesbrough-ban kereste a boldogulást – ő volt az első magyar játékos, aki Angliába került –, majd Kulát és Prágát is érintve hazatért.

A „berliniek” esetleges eltiltása még hónapokig ügyrenden volt, az MLSZ fegyelmi bizottsága végül 1921. május 15-ével nyilvánította ismét amatőröknek az érintetteket. A döntés egy magyar sportlegenda távozását hozta: első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd a BTC intézőjeként a tiszta amatőrség fő szószólója volt, és az amnesztiahatározat miatt lemondott az MLSZ-ben betöltött alelnöki tisztségéről.

Pünkösdhétfő előtt már szenzációként tálalták a lapok, hogy az FTC ellen egy vegyes csapat lép pályára Plattkó – Feldmann, Szendrő – Wilheim, Nyúl, Kelecsényi – Paulusz, Jeszmás, Pataky, Schaller, Szidon összeállításban. Heten – Plattkó, Feldmann, Szendrő, Wilheim, Nyúl, Jeszmás és Pataki – megjárták Berlint. Az exprofik játékát végül klubjaik megakadályozták, végül a többség a turné előtti csapatában tért vissza a pályára.

A kudarcba fulladt berlini turné utolsó felvonása egy németországi bíróságon zajlott. A játékosok beperelték Otto Eidingert, mert nem kapták meg teljes járandóságukat, ám elveszítették a pert.

A berlini magyar futballkaland véget ért.