Királydráma a hercegségben – helyszíni riport az UEFA díjátadójáról

„Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink: mulatkozásból
Ölnek bennünket.”

Így idézte Gloucester grófját, ha nem is Vörösmarty Mihály fordításában, de Shakespeare eredeti nyelvén az általános értetlenség közepette Éric Cantona, a hajdani futballkirály UEFA-kitüntetésének átvételekor, piros ingében, bozontos, zilált szakállával afféle megelevenedett Lear királyként, majd a meghökkentő idézetet saját apokaliptikus víziójával egészítette ki, miszerint a tudomány hamarosan képes lesz megállítani a sejtek öregedését, s akkor csak a balesetek, a háborúk és bűncselekmények tudnak majd megölni bennünket, igaz, ezekből egyre több és több lesz…

Persze, ismerve hóbortos egyéniségét, az lett volna a meglepő, ha a manchesteri Old Trafford, azaz az „álmok színháza” egykori francia kedvence nem állt volna elő valami különcséggel, s ha már Aleksander Ceferin UEFA-elnök kitűnő labdarúgóként, későbbi színészként méltatta, Shakespeare-monológot szavalt hát a színpadon, de a végére azért odamondta, hogy „imádom a futballt”, mielőtt végképp a színházban képzeltük volna magunkat. Kiemelkedő sportteljesítménye mellett egyébként azért kapta az elismerést, mert Juan Matával közösen mozgalmat indított, hogy a profi futballisták ajánlják föl a fizetésük egy százalékát jótékony célokra. Ezt amúgy elolvashatjuk az UEFA hivatalos honlapján, szemben azzal, hogy mit is mondott a díj átvételekor a hajdan egy szurkoló ellen kungfurúgást is bemutató Cantona, önkényesen csak a futballimádatára vonatkozó félmondatot idézték, hiába készült olyan alaposan az előadásra. Tessék máskor fegyelmezetten átvenni a kitüntetést…

De az igazi királydráma még csak ezután következett! Nemcsak hogy testközelből bámulhattuk az elmúlt másfél évtized uralkodóinak, Cristiano Ronaldónak és Lionel Messinek a tavaly Luka Modric kitüntetésével elkezdődött trónfosztását, de furcsamód ők maguk vállalkoztak a szerepre, hogy lelkes és boldog statisztaként működnek közre egy holland védőjátékos megkoronázásában. Nehéz eldönteni, hogy melyik volt a bizarrabb jelenet, Cantona performansza vagy az a csevegés, amelynek során Ronaldo életében először felszabadultan, már-már kedvesen és a műsorvezetőnő, Reshmin Chowdhury kérdéseire kifejezetten hosszan válaszolva csacsogott Messivel és Messiről, anélkül, hogy az argentin különösebben értette volna a többnyire angolul zajló diskurzust. Kimondottan érdekes volt látni, hogy Ronaldo, aki egy éve bojkottálta az UEFA és a FIFA díjátadóját is, mert idejében megtudta, hogy nem őt választották a legjobbnak (sőt a családja rossz ízű üzengetésbe kezdett, ahelyett hogy elegánsan gratuláltak volna Cristiano korábbi madridi csapattársának és barátjának, Luka Modricnak), szóval a korábban csak győztesként mutatkozó portugál most abban a tudatban is eljött és jó képet vágott a többiek sikeréhez, hogy ő talán semmit sem nyer ezen a gálán. Nem is nyert, hiszen míg Messi legalább a csatárok között a legjobb lett, az olasz bajnok, a válogatottal Nemzetek Ligája-győztes Ronaldo csak tapsolni jött a többieknek, és bemondani a poént, hogy vacsorázni ugyan még nem mentek együtt Lionellel, de talán lassan ennek is eljön az ideje. Szó se róla, különleges jelenet volt az egymás mellett ülő Ronaldo és Messi udvariaskodása, amelyben a magabiztos portugál egyre inkább átvette az irányítást a szótlan argentintól, aki a kapu előtt meggyőzőbb, mint a talkshow műfajában, de a csattanó az volt, hogy végül mindketten lelkes apródként tűntek fel a szinte csak kötelességből meginterjúvolt nevető harmadik, Virgil van Dijk mellett. Ő valójában nemigen nevetgélt, sőt köszönőbeszédében és interjúiban is csak a betonbiztos közhelyekre támaszkodott (a csapattársak nélkül nem ment volna, köszönet a családomnak és így tovább), de miért is várjunk retorikai fordulatokat korunk leghatékonyabb és immár hivatalosan is királlyá koronázott védőjétől. Magam a további céljairól faggattam Virgil van Dijket a szavazásban részt vevő 55 zsűritag közül a mintegy 25 meghívott újságíró egyikeként. Arról beszélt, hogy a Premier League-től az ismét rajtoló BL-idényig vagy a klubvilágbajnokságig bőven van mit megnyerni az idén is, vagyis tele van ambícióval és haladna tovább. Tudvalévő ugyanis, hogy Európa jelenlegi legjobbja nem játszott Hollandiában nagy csapatokban, nem számított szupertehetségnek fiatalon, hanem lépésről lépésre építette a karrierjét, amelynek során egyszer konkrétan életveszélybe került egy vakbélgyulladás miatt.

„Egy csapatársammal laktunk együtt, magunkról kellett gondoskodnunk, nem tudtunk főzni és mindenféle szemetet összeettünk. Emiatt aztán nagy bajba kerültem, de sokat tanultam belőle” – mondta egy korábbi interjúban, hozzátéve most, hogy az értékrendjében ma egyértelműen a család áll az első helyen, s rögtön azután jön a foci.

Virgil van Dijk egyébként hatalmas fölénnyel, majdnem száz ponttal előzte meg Lionel Messit és kétszáznál is többel Ronaldót (305–207–74 volt az UEFA által közzétett végeredmény). A BL-ben és El-ben főtáblás 80 csapat vezetőedzője szavaz egyébként, kiegészülve az 55 UEFA-tagállam egy-egy újságírójával. Így szavazhatott e sorok írója az NS képviseletében, kikérve a kollégák és az olvasók véleményét is, de egyedül vállalva a döntés felelősségét természetesen. Amely a legfontosabb kérdésben, az év játékosát tekintve ugyanaz volt, mint az összesített sorrend: Van Dijk, Messi, Ronaldo, de az Európa-liga díjátadóját követően minden kategóriában olvashatják a hivatalos végeredményt és a Nemzeti Sport nevében leadott szavazatomat. Magyarországról a szabályok szerint még Marko Nikolics szavazhatott a tavaly El-főtáblás Vidi képviseletében.

Hiába nyert Van Dijk hatalmas fölénnyel, és hiába látszott már az általunk előzetesen is „DIJKiosztónak” nevezett ünnepség előtt, hogy nyerhet a Liverpool védője, holland kollégánk, a tapasztalt szakíró, Cees van Cuilenborg például az utolsó percig nem mert hinni benne, hogy egy hátvéd ezúttal legyőzheti Messit és Ronaldót. Érdemes rögzíteni, hogy ezen a szavazáson soha, de korábbi mindenféle szavazásokat összesítve is csak három alkalommal lett Európa legjobbja egy védő: Franz Beckenbauer, Matthias Sammer, majd Fabio Cannavaro.

És a tabukat 2019-ben a hollandoknak sikerült ledönteni. Van Dijk győzelmével Ronaldo és Messi ellen az egyéni versenyben, de az Ajax parádés teljesítményével is, amellyel, ha nem is nyerte meg a BL-t, de a Real Madrid és a Juventus magabiztos búcsúztatásával mindenkivel elhitette, hogy képes volna a sorozatban a végső gőzelemre is, vagyis van remény, nem csak az euromilliárdos szuperklubok nyerhetnek. Louis van Gaal már évekkel ezelőtt megmondta, hogy fog jönni egy holland csapat, amely ismét képes lesz megnyerni a Bajnokok Ligáját.

A szervezőktől mindenesetre bravúr, hogy egyszerre vonultatták föl az Év Játékosa cím három várományosát, még akkor is, ha sokan emlegették azt a meggyőződésüket, hogy Cristiano Ronaldo tavalyi, sportszerűtlen viselkedése egyszerűen ártott a saját brandjének, és tanácsadói beszélték rá, hogy el kell menni a gálára, és mosolyogni kell akkor is, ha nem nyer. A győztes bejelentésének pillanatát megelőző, fesztelennek álcázott beszélgetés közben mindenesetre tapintani lehetett a feszültséget a „Hercegek termében” (Salle des Princes), főleg Messi látszott idegesnek, nagy rajongótáborával együtt kétségtelenül arra számított, hogy győzhet.

A megszaporodott és így néha egymást fontosságát kioltani látszó „Év Játékosa” díjakkal kapcsolatos helyzetre egyébként jellemző, hogy a „saját márka”, az Aranylabda sikerében érdekelt France Football testvérlapja, a L’Équipe a díjátadó napján egyetlen betűt sem írt a Monacóban átadandó díjakról, csakis a sorsolással kapcsolatos információkra szorítkozott, miközben arról hallani, hogy a FIFA szeptember 23-án esedékes gálájával (amelyen a Puskás-díjat is átadják) egy időben fontos tanácskozásokat szerveznek az UEFA vezetőinek...

Mindenesetre ha még nem volt elég az uralkodókból, a sorsolás után megrendezett exkluzív vacsorára, az úgynevezett „UEFA Season Kick-off Party”-ra szóló meghívókártyákon ez volt olvasható: „Őfelsége, II. Albert herceg védnöksége alatt az UEFA elnökének abban a megtiszteltetésben van része, hogy meghívja Önt, stb.”

Emilio Butragueno hosszú évek óta először „árválkodott” egyedül az eseményen, egymaga képviselve a Real Madridot, sőt máskor nem is igen tudott maradni a fogadáson, mert a díjátadó és a kitüntetett madridisták csoportképének elkészítése után rendre visszaindult a királyi klub sztárokkal és az elnökkel érkező különgépe. Megjegyzésemre, hogy ezúttal még a jelöltek, a legjobb három között sem volt madridi játékos egyetlen kategóriában sem (nem megfeledkezve a nyáron szerződtetett, az El legjobbjai között egy nappal később érdekelt Eden Hazard-ról és Luka Jovicsról), karját széttárva mondta, hogy bizony, ha a csapat nem nyer semmit, akkor az egyéni díjak is nehezen jönnek össze. Hamit Altintoppal, a jövő évi, isztambuli BL-döntő nagykövetével pedig egykori Puskás-díjáról beszélgettem, amelyet elmondása szerint óriási becsben tart, egyik legkedvesebb trófeája, nagyon büszke rá.

A tűzijátékkal, pazar fogásokkal és fellépőkkel színesített estély alatt minket, magyarokat persze főleg az érdekelt, hogy közben hogy áll a Fradi meccse Budapesten, s az izgalmak után az UEFA-vezetők kiemelt asztalánál helyet foglaló Csányi Sándor is örömmel konstatálta, hogy ismét van magyar csapat az El-főtáblán, vagyis a pénteki sorsoláson is ott lesznek a Ferencváros vezetői a Salle des Princes-ben 13 órától.

Ha pedig drámának neveztük, ami a díjátadón történt, akkor az esti fogadáson is ott maradó Éric Cantona utópiájából és a monacói tengerparti paloták mesevilágából egy késő esti hír rántott vissza mindenkit a valóságba, tudatosítva bennünk, hogy mindez csak komédia a valódi, szívfacsaró fájdalomhoz képest: Luis Enrique, a Barcelona korábbi BL-győztes edzője elveszítette a kislányát, a kilencéves Xanát.

Hát nem teljesen mindegy, hogy ki hány szavazatot kapott?… Mégis igaz hát…

„Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink: mulatkozásból
Ölnek bennünket.”