A Grande Inter (-védelem) és passzok a semmibe

Ne szépítsük: a világ legjobbnak tartott (és valószínűleg a legjobb) támadógépezetét valósággal megfojtotta és totális tehetetlenségre kárhoztatta egy végtelen profizmussal, alázattal és lelkesedéssel dolgozó ellenfél. A Bajnokok Ligája szerda esti elődöntőjén az Internazionale azt tette, amit tenni lehetett és kellett – egyben megmutatta azt is, hogy José Mourinhót lehet szeretni vagy utálni, de képtelenség nem elismerni. A világklasszis portugál szakvezető már az első mérkőzésen megmutatta a receptet a Barcelona ellen – az Inter egyszerűen nem állt le egy olyan „passzolós" játékot játszani, amelyben a katalánok mindenkinél sokkal jobbak –, az idegenbeli diadal pedig megint a tökéletesen végrehajtott taktika diadala. Hogy miért?

PASSZOK A SEMMIBE

Írjuk le röviden (és nyilvánvalóan rettenetesen leegyszerűsítve) a Barca játékát: passz, passz, passz, passz, passz, passz, passz, gól, illetve labdaszerzés, gyors passz, passz, passz, gól. Ebből tegnap este kizárólag a passzok maradtak, no meg egy gól, amely talán az Inter-védelem egyetlen nagy kihagyását büntette meg – kevés volt.

Mourinho olyan kettős falat húzott fel, amelynek feltöréséhez – ezt Joan Laporta, a Barcelona elnöke is elismerte – egyszerűen sem elég ötlet, sem elég erő nem volt meg a házigazdákban.

Az első 28 percben sem, mikor még egyenlő létszámban voltak a csapatok: a Barca labdabirtoklási fölénye hiába volt elképesztő, semmire nem volt terület. Nem voltak veszélyes beindulások, nem voltak jó átlövések, sehol nem lehetett megbontani az Inter védelmét. Igaz, a korábban Londonban látott milánói kontrák is elmaradtak, és a fekete-kékek gyakorlatilag teljesen feladták a támadásokat Thiago Motta ostobasága (és Busquets szép színészi teljesítménye) után – az vesse rájuk az első követ, aki nem ezt tette volna...

Mourinho azt mondta a meccs után, Messi egy földönkívüli, de a Barca képtelen volt az erősségeire játszani, és ő sem azt tette, amiben a legjobb. Valóban, és ez az Inter-védelem talán legnagyobb dicsérete. Az argentin klasszis mindössze öt alkalommal tudott labdához érni a tizenhatoson belül az egész mérkőzésen, két alkalommal tudott lendületből megindulni, ám mindkétszer kifogott rajta a remekül védő Júlio César.

Azzal, hogy Messi nem tudta megvillantani tempóváltásait, az Inter elkerülte a fölösleges és veszélyes helyzetet teremtő szabadrúgásokat is – a vendégek feltűnően vigyáztak arra, hogy a Barcelona ne tudjon jó szituációból rögzített játékhelyzethez jutni. Tulajdonképpen egy jó szabadrúgása volt a Barcának, egyben ez volt Zlatan Ibrahimovic egyetlen igazán veszélyes megmozdulása is...

Érdemes összehasonlítani a lövések eloszlását a Barcelona–Arsenal, illetve a Barcelona–Inter találkozón. Míg a katalánok az Arsenal védelme ellen rengeteg jó lövőhelyzetet tudtak kidolgozni ideális pozícióból (igaz, sokkal több helyük volt gyors támadásokhoz), az Inter ellen teljesen „meg voltak lőve".

A lövések illetve fejesek száma ugyanannyi (15), de az Inter ellen mindössze ötöt adtak le a tizenhatoson belülről (Piqué gólja, Krkic fejese, Pedro egy elszálló lövése és két blokkolt próbálkozás), az Arsenal ellen nyolcat, ebből pedig a többség kidolgozott ziccer volt. Ezek szinte teljesen hiányoztak a fantasztikus védőmunkával előrukkoló olasz csapattal szemben.

A Barca fölénye passzokban elképesztő (627-ből 555 jó passz a 160-ból 67-tel szemben), de az már az első meccsen bebizonyosodott, hogy ez nem jelent semmit az eredményesség szempontjából. Sokatmondó viszont a passzeloszlási statisztika, amelyből kiderül: a gránátvörös-kékek átadásai a semmibe vezettek.

A Barca türelmes játékából adódik, hogy a legtöbb passz a középpályások között, illetve a középpályások és a szélsőhátvédek között „bonyolódik", a szálakat pedig Xavi tartja a kezében. Nos, a kiváló képességű karmester az Arsenal ellen „uralta" a passzlistát (fantasztikus százalékkal játszotta meg középpályás- és védőtársait), míg az Inter ellen ő volt a passzok első számú célpontja (Messi, Busquets, Touré és Piqué is felé passzolt a legtöbbször), de itt vége is volt a dalnak – nem volt hova feljátszania a labdákat.

IBRA LENULLÁZVA

Ebben nem segítette Zlatan Ibrahimovic sem, aki nem először mondott csődöt fontos mérkőzésen. Azt merészség lenne kijelenteni, hogy a svéd center mindig „üres tárral" érkezik a nagy mérkőzésekre – gyengébb képességű ellenfelek ellen nagyon éles szituációkban is fontos gólokat tudott lőni –, viszont feltűnő, hogy mennyiszer játszik rosszul fontos meccseken klasszis ellenfelekkel szemben. Ibrahimovicnak minden, Ajax utáni klubjában jelentősen gyengébbek az európai kupamérkőzésekre lebontott meccs/gól mutatói, mint a bajnoki találkozókon (az Ajaxban is gyengébbek, de itt nem feltűnő a különbség). Összehasonlításul: Lionel Messi mutatói csaknem azonosak (0.578 bajnoki meccs/gól, 0.53 európai kupameccs/gól).

Ibrahimovic kettest kapott játékára a Marcától, mindössze három lövést eresztett meg – ebből egy távoli szabadrúgás volt, kettőbe belevetődtek –, ráadásul még keveset is futott. Így aztán nem is tudta megnyitni a területeket társai előtt, cseréje indokolt volt – más kérdés, hogy Bojan Krkic sem váltotta meg a világot. A Barcelona annyira ötlettelennek bizonyult, mint mondjuk a feröeri Fuglafjördur egy rosszabb napján – B-tervük pedig nem volt, amely mutatja a katalánok bizonyos fokú taktikai rugalmatlanságát is.

Guardiola csapata egyszerűen nem tud (nem akar?) mást játszani, persze a kérdés adott: ha ez a szisztéma ennyire eredményes, kell-e változtatni. Volt egy váltás (kisebb és gyorsabb csatár jött be Ibrahimovic helyére), de a végére a házigazdák egyetlen B-terve a világ összes ötlettelenül és kétségbeesetten támadó csapatának B-terve volt: magas ember (Piqué) előre, és mehetnek a labdák. Ez kevés, főleg a világ legjobban fejelő védőpárosai közé tartozó Lúcio, Samuel duóval szemben, akik egyébként is óriásit játszottak. A BL kieséses szakaszában lenullázták Drogbát és Ibrahimovicot is – az előretolt centerek rémálma lehet a dél-amerikai duó.

A Barcelona gyors kényszerítőire nem volt tér, Mourinho pedig tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ibrahimovic nélkül csökkent a légiveszély, lehetett hagyni a szélsőhátvédeket beívelgetni. A szélsőhátvédek ráadásul hiába törődhettek szinte kizárólag a támadásokkal, a tizenhatos vonalától a szögletzászló felé eső sarkokat egyáltalán nem tudták bejátszani, pedig csak ezzel tudták volna kifelé húzni az Inter szélső védőit. Segítségük pedig nem volt.

A gólig a rengeteget dolgozó Inter a területvédekezés magasiskoláját bemutatva zárta le a passzsávokat, gyakorlatilag két vonalban – fegyelmezetten tartották a formációt, nem hagyták, hogy a katalánok kicsaljanak egy-egy embert, ezzel pedig területhez juthassanak. A labdabirtoklási fölény haszontalannak bizonyult, a beívelésekkel nem lehetett mit kezdeni, a veszélyes átlövések ritkák voltak és a gólig a hit is hiányzott a Barcelonából – ez együtt adta a kudarc receptjét.

EGY VÉDELEM DICSÉRETE

Nem lehet eléggé méltatni az Internazionale José Mourinho által tökéletesre kidolgozott szerdai védekezését. Senki nem lógott ki a védősorból: Samuel becenevéhez méltóan maga volt a „fal", Lúcio példás játéka láttán pedig szinte nem is tudjuk elképzelni, hogy ugyanez a védő kissé fegyelmezetlen (bár rengeteg gólt szerző), „kalandozó" középhátvédként kezdett Európában és nyári átigazolásakor sokan nagy kérdőjeleket tettek a neve mellé.

A Maicon-Lúcio-Samuel-Chivu (J. Zanetti) alakzat félelmetes precizitással, és – ami nagyon fontos – szabályosan tette a dolgát, öten mindössze öt alkalommal szabálytalankodtak. Ez mutatja azt is, hogy a kapu közvetlen előterét „takarító" Inter-hátvédek nem kényszerültek utolsó pillanatban elkövetett és veszélyes szituációkat teremtő szabálytalanságokra.

Az Inter játékosai rengeteget dolgoztak a kiállítás után, és fegyelmezettségük valamint alázatuk elképesztő volt, ez pedig Mourinho érdeme. Eto'o szó nélkül visszajött (jól!) balhátvédet játszani, érdemes megnézni a mellékelt ábrát – ha egy sztárcsatár ilyen fegyelmezetten és jól játszik egy számára teljesen idegen és kényszerűségből felvett pozícióban, mind neki, mind az edzőnek jár a kalapemelés.

A milánóiak a kiállítás után 4-4-1-et, majd a meccs végén már 4-5-0-t játszottak, amelynek egyrészt az volt a (várható) következménye, hogy a támadójáték lenullázódott – amikor az Inter eljutott a Barca tizenhatosáig, az általában egyéni akciónak volt köszönhető, és a betett labdákra nem jött senki –, viszont minimálisra csökkentette az opciókat a Barcelona támadójátékában. A fekete-kékek csak a közvetlen „támadónegyedben" gyakoroltak nyomást a labdát hozó katalánokra, 25 méterig el lehetett jutni, itt azonban kitették a stoptáblát.

Erre a teljesítményre még a védekezés egyik legnagyobb taktikai guruja, Arrigo Sacchi is büszke lett volna. A támadásokat megfojtó precíz letámadás akkor és ott, amikor lehetőség van rá – ez képes megsemmisíteni még a legjobb támadójátékot nyújtó együttesek harci kedvét is.

Ha Mourinho játszani ment a Camp Nouba csapatával, 28 perc után el kellett vetnie a tervet. Ezt követően nem volt más választása, védekezett, de azt tökéletesen. Az első meccsen az Internazionale bebizonyította, hogy tud olyan taktikát, amellyel megérdemelten legyőzhető a Barcelona. A másodikon azt bizonyította be, hogy tud olyat, amellyel teljesen megfogható.

A célfocit – tetszik vagy nem tetszik – ennél jobban nem lehet tökéletesíteni, sikeres végrehajtása pedig Bajnokok Ligája-döntőbe jutást eredményezett.

Mondjuk el még egyszer: megérdemelten. A döntő már egy teljesen másik meccs lesz.