Hahó, MU, hahó, Barca: Németország a BL legjobbja

Bő egy hete boncolgatta az NSO, hogyan alakul(t) át földrészünk futballjának erőviszonyrendszere és szűkül(t) le az elit néhány csapatossá, egy-egy ország tartós egyeduralma helyett azonban nemzetközivé téve a „kivételezettek" állandó körét. Adódott az ötlet, hogy a klubok után vizsgáljuk meg a jelent alulnézetből is, a sportág legkisebb élő „egységei", azaz a futballisták nemzetisége szempontjából.

A közös pont a globalizáció, hiszen a tőke mellett egy ideje a labdarúgók is szinte korlátlanul szabadon áramolhatnak. Így aztán már nem feltétlenül angol igazán egy angol együttes, és a spanyol sem mindig spanyol a többségét tekintve. De folytathatnánk a sort bárhol Európa-szerte, hogy például ne menjünk messzebb Kolozsvárnál, ahol a CFR sem túlzottan nevezhető románnak – és most nem a város múltjára vagy az egylet tulajdonosára, szurkolóira gondolunk.

Hanem a tengernyi légiósra. Akikből annyi van mindenütt, hogy érdemesnek találtuk a kontinentális klubfoci legfontosabb szériájának több száz fős őszi „tagnévsorát" tüzetesen átgereblyézni, hogy az egyenlő mérkőzésszáma révén kiegyensúlyozott viszonyítási pontot biztosító csoportkörben a szóhoz jutók nemzetisége miként oszlott meg a pályára lépők 1) mennyiségét, 2) csapatának minőségét és 3) egyéni minőségét tekintve.

Azaz számba vettük, mely országok képviseltették magukat és hány fővel, az érintettek hány pont megszerzésében segédkeztek (és főleg: százalékosan milyen hatékonysággal), valamint hogy kik alkotják a góllövőlistát, azaz mely válogatottak hívei reménykedhetnek leginkább övéik termelékenységében (hiszen aki a BL-ben sokszor talál be, többnyire kalkulálhat oda is a meghívóval). A háromféle alapsorrendet aztán összeadtuk, és kíváncsian vártuk, mi sül ki az idei pillanatfelvételből – amely alapvonásaiban nyilván más években sem térne el jelentősen.

A Bajnokok Ligája királyai

Nos, kisebb meglepetésünkre nem Brazília végzett az élen. Addig rendben volt, hogy ők adják a legtöbb játékost, és általuk a legtöbb gólt is, csakhogy alig van olyan zuga a földrésznek, ahol ne szerepelnének szambaország „kiküldöttei".

Egykor, amikor még klubonként kettőben maximálták a légiósok mennyiségét, az ászok átjöttek a Serie A-ba, néhányan más ligákba is, s egyedül Portugáliába érkezhettek dömpingszerűen, mert történelmi és nyelvi okokból ott könnyű volt a honosításuk. Manapság már mindenhová, a gyengébb gárdákba is jut belőlük, így az utóbbiak lerontották az ügyesebb brazilok pontátlagát. Ezért lettek összességében „csak" harmadikok.

Az első két helyen az a két ország osztozik, amelynek az utóbbi fél évtized alapján a válogatottja is a legacélosabbnak tartható. A sorrend azonban ezúttal felborult köztük, ami nyilván annak a következménye, hogy ahol csapataik nem botlottak egymásba, ott csoportelsőként végeztek (Schalke, illetve Barcelona, Málaga), ám ahol ütközni kényszerültek, ott a németek (Dortmund, Bayern) megelőzték a spanyolokat (Real Madrid, Valencia). És természetesen ezekben a gárdákban jócskán játszott hazai munkaerő, míg akik (nem különösebben sokan) más országokban keresik a kenyerüket németként vagy spanyolként, általában szintén nem vallottak szégyent.

Az udvartartás

A nemzeti mezben talán harmadik legütősebbnek nevezhető olaszok (lásd a friss Eb-ezüstjüket) épp hogy lecsúsztak a negyedik helyről, amit „szokásos" gólszegénységüknek tudhatnak be. Így a Juventus és a Milan „hiába" jutott tovább a kvartettjéből, soraiban jó pár itáliaival, miközben a három portugál együttesből kettő is kiesett.

A „luzitánok" azonban fontos játékosexportőrök. És noha nemcsak klasszisokat engednek útjukra, azért a minőségi elem is számottevő náluk: elég a Real Madrid portugál kontingensére gondolni, amelyből Cristiano Ronaldo egymaga hat gólt vállalt, de három-három találatig jutottak olyan, igazából ismeretlen honfitársai is, mint Eliseu (Málaga) vagy Rui Pedro (CFR). Ez döntött a javukra.

A hatodik argentinok az északi szomszédjukhoz hasonlítanak, de kisebb volumenben. Nemcsak „darabszámban", hanem a hasznosságot illetően is: a góllövőlista első 11 helyezettje között – akik legalább négyszer eredményesek voltak – négy brazillal (Oscar/Chelsea, Alan/Braga, Jonas/Valencia, Willian/Sahtar) részükről egyedül Lionel Messi néz szembe.

Mögöttük jönnek a franciák, akiknél a PSG nem tudta teljesen ellensúlyozni a Lille és a Montpellier szerény teljesítményét, viszont meglepően sokan futballoznak más bajnokságokban, és ez is hozott nekik pontokat. Mégis holtversenyben zártak velük a törökök, akiknek minden listázott emberük otthon, a Galatasaraynál szerepel. Számukra a továbbjutáson felül Burak Yilmaz félelmetes hatékonysága (6 gól) is rengeteget fialt.

E kettős nagyon kicsivel előzte meg a top tízbe még pont beférő Kolumbiát és Angliát. Előbbi elsősorban a portói párosnak (Jackson Martínez, James Rodríguez) köszönheti a sikerét, de Mario Yepes és Cristián Zapata is nívós helyen (a Milanban) lépett pályára. Az angoloknál viszont feltűnő, hogy a hazájukba özönlő rengeteg külföldi „elnyomja" őket, így viszonylag kevesen vettek részt nagycsapataik őszi menetelésében. A szigetországon kívülre pedig nem mennek, a legmerészebbek Skóciában kötöttek ki (mindhárman a Celticnél – ott mondjuk beváltak).

A további sorrend tételes taglalása helyett még csak annyit, hogy jól látszik: egy-egy sikeres csapat (mint a szinte kizárólag fehéroroszokat foglalkoztató BATE, a háromszor is nyerni tudó görög Olympiakosz, a tavasszal is folytató skót Celtic) ugyanúgy sokat lendíthet az adott ország helyezésén, mint a saját klub nélkül lévőktől néhány jól bevált légiós a megfelelő helyekre „delegálva": lengyelek Dortmundban, chileiek többfelé, peruiak a Bundesliga-menőknél, algériaiak Athénban plusz Szofian Feguli Valenciában, vagy a négy remek paraguayi és két mexikói, stb.

És a magyarok

Ami bennünket, magyarokat illet, elvileg mindkét út nyitva van előttünk. Egyéni vonatkozásban jobban állunk minőségi kluboknál pallérozódó légiósokkal, mint néhány évvel ezelőtt, de idén ez nemigen világlott ki a csoportkörben, ahol mindössze a közben kegyvesztetté vált Juhász Rolandnak jutott egy meccs és azon egy pont az Anderlechtben, illetve Megyeri Balázsnak két (vesztes) fellépés az Olympiakosz kapujában (bezzeg az északíreknek milyen jól jött az őt váltó Roy Carroll három győzelme...).

Ugyanakkor a 60. helyet lehet úgy is nézni, hogy például Szlovéniának, Bulgáriának, Macedóniának, Albániának, Ciprusnak vagy a balti országoknak nem volt egyetlen labdarúgója sem az idei BL-ősz aktív résztvevői között. Ez persze sovány vigasznak tűnik, ezért említsünk meg egy sokkal biztatóbb tendenciát: magyar klub 1995-ben került be először a Bajnokok Ligája csoportkörébe, s a Ferencvárosnak utána kilenc évet kellett várnia, hogy újra a körmérkőzéses szakaszig jusson (akkor az UEFA-kupában).

Ezt követően viszont már csak fele annyi idő, öt esztendő telt el a magyar futball következő, hasonló jellegű részvételéig, s amióta a Debrecen 2009-ben főtáblás lett a BL-ben, négy idényen belül háromszor is volt/van csapatunk a két nagy kupa eme fázisában, ami tehát mondhatni rendszeressé vált, mi több, idén a Videotonnak nemcsak elsőként sikerült egynél több győzelmet összehozni, de a továbblépésre is nagyon sokáig reális esélye volt. Tény, hogy nem sok hazai játékos került be a fehérvári csapatba, ám akik igen, ebbe a statisztikába is szállították volna a magyar pontokat.

Ha így folytatódik, előbb-utóbb remélhetőleg a BL-ben is gyűjtögetni fogják, és akkor majd – a realitásnak is megfelelve – elmozdulhatunk végre a Zöld-foki szigetek mellől...