October: PIPA!(Y)

Írnánk ki a legnagyobb közösségi oldalra, ha kamaszodó figyelemzavaros facebook függő hülyegyerekek lennénk, ám a tények akkor is változatlanok maradnának: októberben minden mérkőzésünket megnyertük! Utcai veréb.

Pacos, Portimonense, Basel, Beira Mar, Olhanense. Öt kötelező győzelem, 11-2-es gólkülönbség, joga bonitos, és miegymás. Be kell hogy valljam, rég tudtunk ilyen hónapnak, ilyen időszaknak örülni, hiszen nem mostanában volt utoljára olyan a helyzet, hogy valami ne árnyékolja be a sikereket-ha egyáltalán voltak sikerek.

Most kicsit helyreállt a rend, mi kialakítottunk egy ütőképes csapatot, ami méltó a Benficához, a Sporting felnőtt a tőle elbitorolhatatlan örök harmadik pozíciójára ismét, és végre úgy nézünk elébe egy kőkemény hónapnak, hogy nagyon-nagyon jól állunk. Így már bele lehet menni egy Basel-Braga-Manchester United-Sporting meccsdömpingbe, még úgy is, hogy közben csak egy Naval elleni bajnoki, és egy Galatasaray elleni barátságoson tudunk szusszanni egyet.

Tegnap egyébként is meggyőzőek voltunk, a szűk győzelem ellenére is megvoltak a helyzeteink, eldugtuk a labdát, és egy esetben csak az igazi névhalmozó hírében álló Marco Bruno dos Santos Ferreira sporttárs tudta megakadályozni, hogy Nolito is bekerüljön a jegyzőkönyvbe-mint a lassítások bizonyították: jogtalanul ítélte lesnek spanyolunk gólját.

Valahol persze jó nézni ezeket a meccseket, jó megírni, hogy milyen magabiztosan nyertünk, jó elgondolkozni azon, hogy vajon hány csapat tudna az ellenfél középkezdéséből 24 másodperc alatt gólt lőni, de valljuk be: néha nagyon unalmas. Unalmas leülni a monitor elé, és látni, hogy tizenhárom perc alatt eldöntjük a meccset, unalmas nézni, ahogy innentől beállunk megtartani az eredményt, és unalmas tíz perccel a meccs vége előtt szisszenteni még egy sört, hogy el ne aludjunk. A portugál bajnokság az év nagy részében ilyen...

Nem fáj viszont örömódákat zengeni Rodrigóról, aki ugyan személyes lieblingemet, Nélson Oliveirát tántorítja el ezzel a csapatba kerüléstől, de egyre határozottabban befarol a második számú csatár szerepébe. Mindenki imádja látni amikor egy fiatal tehetség bontakozik ki, ám amikor egy ösztönös csatár teszi ugyanezt, akkor még jobban hízik a májunk.

Modern szemünk elszokott az ösztönös gólvágók látványától, és ha Rodrigot még egy darabig nem is emlegethetjük egy lapon Ronaldoval, vagy Ruud van Nistelrooy-jal, akkor is nagyon jó érzés néha egy-egy mozdulat erejéig viszontlátni ezt a kihaló félben lévő csatártípust. Reméljük, hogy a jövőben sem csavarodik Rodrigo a labdára, mert mind a modern futballnak, mind a Benficának szüksége van az ilyen típusú csatárokra. Legfeljebb nem kap annyi reklámszerződést, mint a cirkuszi bohócok...