Egy csónakban evezve

Ha a víz meghódításáról van szó, egészen az ókorig is visszanyúlhatnánk, de a ma ismert vadvízi evezés vagy rafting története a második világháború után kezdődött – hol máshol, mint Amerikában? Akkoriban azonban még egyáltalán nem a sportértékét igyekeztek kidomborítani, sokkal inkább kihívásként tekintettek rá.

Elsőként az amerikai hadsereg gyakorlatozó katonái vágtak neki a zord folyóknak a partra szálláshoz használt masszív, többszemélyes felfújható gumicsónakokkal.

Ez azonban gyorsan kinőtte magát, és a hetvenes évektől kezdve egyre népszerűbbé vált mint szabadidős tevékenység.

A néhány évtized alatt végbement szemléletváltás annak köszönhető, hogy ezek a hajók szinte mindent kibírtak, mert egyre ellenállóbb anyagból készültek, irányítóik pedig mind nagyobb biztonságra törekedtek, mivel a kalandos terep miatt eleinte gyakoriak voltak a balesetek. És mivel a vállalkozó szelleműeknek így mind kevesebbet kellett törődniük a testi épségükkel, egyre inkább az élményszerzés került előtérbe.

Az első raftingtúra ugyanis mindig azzal kezdődik, hogy védőruhában bele kell ugranunk a hideg vízbe, így szokjuk a közeget, és tudjuk, milyen érzés a vízbe esni, s ott hogyan irányíthatjuk a testünket, míg biztonságos részre érünk. Minél hamarabb forduljunk a hátunkra, a lábunk pedig legyen előttünk, hogy távol tartsuk magunkat a szikláktól. Kicsit pszichés feladat is, mert meg kell szoknunk, milyen például, amikor lesodródunk egy kisebb vízesésen, és néhány másodpercig a víz alá kerülünk. Főleg annak lehet nehéz, aki viseli ugyan a mentőmellényt, amely visszadobja a víz felszínére, de nem tanult meg úszni. Az első csobbanás után viszont senkiben sem marad félelem – ami jobb is, mert hamarosan úgyis jön a második és harmadik csobbanás, csak már élesben.

Ami különlegessé teszi a raftingot a többi extrém sporttal szemben, a csapatösszetartó erő, mivel egyszerre legalább négy ember irányítja a csónakot.

Azaz, tulajdonképpen a rohanó víz sodorja magával, a csónakban ülő embereknek pedig az a feladatuk, hogy lapátjaikkal irányban tartsák vízi járművüket, és ellökjék a közeli szikláktól. Mivel ez a sport folyamatos figyelmet igényel, már önmagában pillanatok alatt felviszi az adrenalinszintet, ugyanakkor szórakoztató és izgalmas időtöltés.

Arra azért számítsunk, az első alkalmakat még az jellemzi, hogyan halásszuk ki menet közben vízbe esett társainkat a folyóból, de egyrészt ennek is megvan a maga varázsa, mint ahogy annak az érzésnek is, hogy a kis felfújható hajónkkal tehetetlenül sodródunk a természetes akadályok között. Mivel a rafting az egyik legbiztonságosabb extrém sport, inkább vicces, mint ijesztő nézni, ahogy egy huppanónál az egyik csapattársunk a csónak peremén ülve úgy „pattan bele„ a vízbe, mint egy tehetetlen gumilabda.

Idővel azonban mindez kontroll alatt tartható, és ahogy egyre magabiztosabbá válunk a vizeken, mind nagyobb kihívásokkal nézhetünk szembe. Ugyanis mint mindent sportágban, itt is léteznek fokozatok, a vadvizeket hatos skálán osztályozzák.

Érdemes mesterséges pályán kezdeni, amilyeneket nagyobb folyókon – például a Dunán – alakítottak ki a zsilipeknél, de a természetes környezet ad igazi raftingélményt.

Nagyon figyeljünk az időjárás-előrejelzésre, mert az esős napokon megnövekvő vízhozam még egy könnyű pályát is veszélyessé tehet, de néhány fokozatot biztosan dob rajta.

A sportág egyetlen hátránya, hogy Magyarországon nem űzhető, mivel nincsenek nagy hegyeink, ahonnan lezúdulhatna a víz, de a környező országokban ideális helyszíneket találunk.

Ilyen Ausztriában a Salza-folyó, Szlovéniában a Soca, Romániában a Cserna vagy Szlovákiában a Bela-patak, amelyeket Budapestről néhány óra utazással el lehet érni. Kora reggeli indulás esetén délben már fel is csatolhatjuk a védősisakot.

 

(Megjelent a Vízi sportok magazinban, 2016-ban.)