Egyszerű, mint a bot

Nézd már, az a srác nyáron síel! – néhány éve még könnyen gúnyolódás célpontjává válhatott, aki elszántan rótta a kilométereket két bottal a kezében, ráadásul lécek nélkül, sőt rekkenő hőségben, a nyári kánikula idején. Sok víz lefolyt a Dunán, s bár a nordic walking Magyarországon manapság sem agyonrajongott, túlmenedzselt sportág, egyre kevésbé feltűnő, ha a nők, a férfiak, az őszülő hajúak, a fiatalok, a túlsúlyosak vagy éppen a sportosak botoznak az erdei ösvényeken, netán a város betonrengetegében. Pedig ők – kevesen – az igazán boldog emberek, a sífutómozgáshoz hasonlító gyalogos tempózás ugyanis az egyik legegészségesebb tevékenység. Ez az egyik leghatékonyabb zsírégető és izomfejlesztő sport, s bár manapság az úszás, a kocogás marketingje erősebb, a nordic walking sok szempontból praktikusabb elfoglaltság, mint hasítani a vizet faltól falig, vagy futni a városban.

TÖKÉLETES ALAKFORMÁLÁS. A kétbotos sportág fiatal, a történelme is röviden összefoglalható (bővebben lásd a Wikipedia oldalán): Finnországban, ahol rendkívül nagy népszerűségnek örvend a sífutás, az 1930-as években a nyári időszakra kerestek olyan kiegészítő sportágat, amely tökéletes felkészülést jelent. Így született meg a „sauvakävely”, vagyis a „botos gyaloglás”. A nordic walking 1997-ben emelkedett az elismert sportágak szintjére, köszönhetően egy finn oktatónak, Marko Kantanevának, aki az egyik tanulmányával életre keltette a világ legklasszabb rekreációs mozgásformáját.

A kétezres évek elején megalakult a nordic walking nemzetközi szövetsége, és az ezredforduló már a magyaroknak is tartogatott meglepetéseket.

MINDENRE JÓ BOTOK. A téma egyik sarokpontjához érkeztünk, mert – mint kiderül – a mozgáskoordináció szabja meg azt, mit is csinálunk valójában. Wilk Zsófia összegzése így szól: „A nordic walkingban az a legjobb és legszebb, hogy ugyanazzal a két bottal tudunk valakit – mondjuk – egy szívműtét után rehabilitálni, egy fogyókúrára vágyó hölgyet karcsúsítani vagy egy-egy kemény edzéssel egy élsportolót »megnyuvasztani«.”

Mondhatnánk erre, tehát ez a sportág egyszerű, mint a bot, de ez így nem igaz. Természetesen az is hatékonyan dolgoztatja a szervezetét, akinek az erejéből a lassabb sétára telik, és az is, aki szó szerint falja a kilométereket. A különbség abban rejlik, hogy egy szépkorú már nem ugyanolyan technikával és dinamikával hagyja maga mögött az utakon, a hegyi ösvényeken a métereket, mint az, aki edzésként vagy életformaként tekint a „sauvakävely”-re.

Miután hobbisportról van szó, így – elvileg – nem lenne érdemes sebességben mérni a haladást, szakértőnk ugyanakkor elmondta: célok nélkül nincs sportoló ember, márpedig a nordic walkingban is dicsőség, hogy a rajt és a cél közötti távolságot valaki javuló idővel teljesíti.

A hölgyek hosszabb távon képesek hét-nyolc kilométert megtenni óránként, míg a profi stílusban gyalogló és olykor futó vagy ugró férfiak képesek tizenhárom kilométer per órás, sőt még gyorsabb száguldásra is.

„Ha nincs technika, nem beszélhetünk nordic walkingról sem – mondja az internetről felcsipegetett, autodidakta módon elsajátítható tudás apropóján a profi edzőnő. – Mint ahogyan az is igaz, hogy a rossz felszerelés kudarcélményt hozhat, és ezért sokan néhány nap után feladják. Sajnos ez az a sportág, amelynél az olcsóság, a türelmetlenség jobban visszaüt – szó szerint. A rossz minőségű bot ugyanis nem nyeli el igazán hatékonyan a becsapódás okozta rezgéseket, a rossz technika pedig sokat árt. Az alapfelszerelés beszerzésekor mindig az az érvem, hogy a jól kiválasztott, kézhez, testhez álló bot húsz, sőt negyven év múlva is ugyanolyan jó és hatékony marad, azaz ebben a hobbisportban valóban egyszeri befektetésnek számít. S hogy milyen a jó bot? Tökéletes a hegye, profi a markolata, komfortos a pántja. Sajnos a legtöbben a kis gumitappancsos megoldással találkoznak, és ebből az csapódik le a kezdőknél, hogy a botokat betonon is nagy hatásfokkal lehet használni. Hát nem. Aszfalton a kis kavicsokon, a por és homokhordalékokon ez a sport kínlódás, mert a gumis botvég gyakran megcsúszik, a mozgás diszkomfortossá válik, és ezzel párhuzamosan a hatásfoka is jelentősen csökken. Lehet kapni, de jobb kerülni az összecsúsztatható botokat – igaz, ez a tétel inkább csak azokra igaz, akik már dinamikusabban, erőteljesebben mozognak nordic walkingozás közben, hiszen esetükben jelentős erőkifejtésről beszélünk. Sífutókat sem láthattunk még soha teleszkópos botokkal küzdeni, hiszen az nem bírná a kifejezetten nagy terhelést.”

KÍNLÓDÁSTÓL SPORTOLÁSIG. S ha már a terhelés: a nordic walkingot a sportágak között más dimenzióba kell helyeznünk.

Wilk Zsófia edzőként sok olyan hobbifutóval találkozott már, aki a térdével vagy a derekával kínlódva kénytelen volt feladni a rendszeres edzést, versenyzést.

„Fura imázsa Magyarországon a nordic walkingnak, hogy az öregek sportja. Igen, természetesen az övék is, de kilencéves kortól kilencvenkilenc éves korig inkább mindenki sportja. A különbség az, hogy valaki valóban technikásan nordic walkingozik, vagy inkább támaszkodásra, egyensúlyozásra használja a botokat. Olimpiai sportág sohasem lesz, a rekreációs, élettani, alakformáló, illetve a profi sport esetében a felkészítő hatása azonban jelentős. S hogy szükség lenne-e versenyekre Magyarországon? Ha a futás népszerűségét nézzük, akkor olyan tömegesítés szerintem elképzelhetetlen. Aki nordic walkingozik, amúgy is inkább a tökéletes testharmóniát és nem a rohanást keresi. Persze lehet itt is rohanni, de – minek?”

(Megjelent a Terepsportok magazinban 2018-ban)