Mint fóka az árokban

„Az Ultrabalaton olyan élmény, amelyre most is jó visszagondolni, a verseny mindig jó emlék – kezdte Dombi Tibor. – Örömmel tölt el, amikor megjavítod a korábbi idődet. Versengő típus vagyok, mindig ez vitt előre. Két variáció van, az egyik, hogy jobb időt fuss, a másik, hogy több kilométert. Amikor aztán sikerül, sokáig nem érzem a felhőtlen örömöt, mert már megint azon jár az agyam, hogy mi lesz legközelebb.”

A debreceni futballtörténelem immár ikonikus alakja elmondta, ahogy idősödik (most 44 éves), egyre inkább a kilométerek számítanak.

A félmaratonin 1:26 óra az egyéni csúcsa, egy hűvös, esős osztrák versenyen teljesítette; hozzátette, hogy a 21 kilométer teljesítése, a maratoni és az ultrafutás szinte három különböző sportág.

Már játékosként is tudta, ha abbahagyja, akkor is marad a sportnál, megviselné, ha nem mozoghatna. S mivel mindig is szeretett futni, kézenfekvő volt a választás.

Most pedig jöjjön három emlékezetes futós történet. Dombi Tibor hangsúlyozta, emlékezetes, amikor az adott versenyen eléri a célját, de most inkább vicces sztorikat elevenített fel.

ÖSSZECSUKLÁS

Még 2016-ban akartam először lefutni a maratonit. Akkor voltam negyvenkét éves, és készültem ugye a negyvenkét kilométerre. Akkorra már többször teljesítettem a félmaratonit, s úgy gondoltam, ha nem is rázom ki a kisujjamból a maratonit, azért sikerülni fog. Előtte egyszer le akartam futni, és elindultam Debrecenből Létavértesre, ami táblától tábláig huszonegy kilométer. Visszafelé tartottunk, amikor az engem biciklivel kísérő haverom mondta, hogy harminchétnél járunk, már csak öt kilométer, s ahogy ezt kimondta, összecsuklott a lábam. Mint egy fóka, bekúsztam az árokba az árnyékba, végül egy másik barátom jött értünk autóval, és vitt haza.

MELEG PERCEK

Télen rendszeresen járunk a barátokkal amerikaifutball-meccsre, és amíg kint vagyunk a tengerentúlon, addig is elmegyek futni az adott városban, és közben a nevezetességeket is megnézem. Egyszer Floridában, Jacksonville-ben voltunk, s beneveztem egy félmaratonira. Már az gyanús volt, hogy reggel hétkor kezdődött, többen félmeztelenül, a rajtszámot a gatyára tűzve indultak. Nekivágtam, és két kilométer múlva éreztem, hogy ez kemény lesz. Még sötét volt, de már meleg is és hatalmas pára, nagyon szenvedtem, életem legrosszabb idejét futottam félmaratonin. A vége felé egyszer csak hallottam, hogy valaki úgy szuszog-fújtat mögöttem, mint aki épp összeesni készül. Aztán mellém ért. Egy kövér ember volt, szinte csoszogott az ikszlábaival, de még ő is megelőzött.

KÁVÉ HELYETT

New Yorkban voltunk, és megbeszéltük, hogy a reggeli kávé előtt futunk a Central Parkban. Mondtam a többieknek, találkozzunk egy bizonyos helyen. Kinéztem egy felhőkarcolót, abból ugyebár elég kevés van arrafelé... Reggel kilenckor indultam el, nem vittem magammal semmit, csak rövid gatya, póló, és volt körülbelül öt Celsius-fok. Az egész parkot körbejártam, szétfagytam, mire végül egy órakor megtaláltam Madar Csabit, s így jutottam végül vissza a lakáshoz.