Négyéves nászút a világ körül

Képzeljük el a világot, ahol nincs kötelezettségünk. Nincs munkahelyünk, nincsenek kötöttségeink, nem azért kelünk fel, hogy pénzt keressünk. Nincs otthonunk, nincs lakcímünk. Mindenütt otthon vagyunk – és sehol sem.

Ebben a világban élt négy évig, két hónapig, három hétig és öt napig Harkányi Árpád feleségével, Zárug Zitával. Talán sorsszerű, hogy a megismerkedésük estéjén rendezett házibuliban Árpád Tour de France-versenyzőnek, Zita pedig hippi lánynak öltözött – a kétkerekű eszköz, valamint a szabadságérzés meghatározta életüket.

 

 

A lánykérés után ugyanis úgy döntöttek, nászútjuk úticéljaként nem valamelyik egzotikus szigetet vagy távoli hegycsúcsot választják – az egész Föld kellett nekik.

Árpád világéletében kapható volt a biciklis túrákra, s mellette Zita is megszerette a tekerést, így az esküvő után elhatározták, belevágnak. Mindketten felmondtak a munkahelyükön, felpakolták a fekvőkerékpárjaikat, és nekivágtak felfedezni a világot.

„Előzetesen másfél-két év távollétre számítottunk, de az túlságosan feszített tempót igényelt volna – idézte fel az emlékeket Harkányi Árpád. – Nem azért akartuk körbeutazni a világot, hogy elmondhassuk magunkról: megtettük. Nem teljesítménytúraként tekintettünk az utazásra, mindketten fontosnak tartottuk, hogy élvezzük a maratoni kirándulást. Olyan tempóban akartunk haladni, hogy bőven legyen időnk megnézni az országok nevezetességeit, gyönyörködni a tájban, ismerkedni a helyi emberekkel és szokásokkal, valamint pihenni, ha éppen arra volt szükségünk. Közben folyamatosan írtuk az útinaplóinkat, a cikkeinket, különben a negyedik év végén aligha emlékeztünk volna rá, mi történt az út elején.”

A friss házasok pedig csak mentek és mentek. Látták, amint a Himaláján háromezer méter magasban rizst termesztenek, megtapasztalták, amint Bangladesben naponta két–háromszázan állják őket körül, rácsodálkozva a nyugati emberre és a fekvőbiciklire. Átélték, milyen a tádzsikisztáni hóvihar, Észak-Peruban negyven alagúton keresztül tekertek fel 4100 méter magasra, valamint azt is megtudták, hogyan reagálnak a vietnamiak, ha nem értik meg a külföldieket.

 

 

„Nem igazán beszéltek angolul, és miután nem tudtunk közös nevezőre jutni, elkezdtek nevetni rajtunk – mosolygott Harkányi Árpád. – Ugyanakkor azt kell mondjam, utunk egyik legfelemelőbb része az volt, hogy megtapasztaltuk, mennyire segítőkészek az emberek. Nem számított, melyik kontinensen vagyunk, nem számított a bőrszín, a vallás, ha szükségünk volt valamire, és segítséget kértünk, mindenhol számíthattunk az emberekre. A legtovább egyébként két hónapig időztünk egy helyen, és több helyen is munkát vállaltunk. A több ezer kilométeres tekerések, valamint a több száz kilométeres gyalogtúrák után ugyanis a szőlőszedés pihenésnek nevezhető.”

A pár sosem került életveszélybe a négy év alatt, igaz, mindent meg is tettek a biztonságuk érdekében. Éjszaka sosem tekertek, a helyiektől pedig mindig megkérdezték, mennyire biztonságos az adott helyen tölteni az éjszakát.

 

 

A biciklijüket sosem hagyták őrizetlenül, ha szobában aludtak, felcipelték magukkal az emeletre. Persze nem mindig töltötték ágyban az estéket…

„A legkülönbözőbb helyeken aludtunk, ahogy említettem, az emberek vendégszeretetére mindig számíthattunk. Éjszakáztunk sátorban, parókián, tűzoltóállomáson, helyi családoknál, rendőrségen, valamint az internetes szálláskeresőt, a couchsurfinget is sokat használtuk. Utóbbi esetében magánszemélyek adhatnak szállást az átutazóban lévő embereknek, térítés nélkül, a segítőkészség nevében. Ugyanakkor ha nagyon fáradtak voltunk, vagy a hordozható számítógépünkön akartunk dolgozni, kivettünk egy szobát, csak jól kellett ehhez megválasztani az országot. Pakisztánban például fejenként négyszáz forintba került a szoba egy éjszakára, Vietnamban kilencszáz forintot kértek érte. Szélsőséges út volt, a hajléktalanszállótól kezdve az ötcsillagos hotelig mindent kipróbáltunk – utóbbiba az ott dolgozó magyar honfitársunktól kaptunk meghívást. Hallott rólunk és az utunkról, ezért felajánlotta, hogy a pluszpontjaiból meghív minket egy éjszakára. Ami az óvatosságot illeti, az útlevelünkre végig vigyáztunk, és természetesen a pénzünket, bankkártyáinkat sem egy helyen tartottuk.”

 

 

Az óceánt repülővel szelte át a házaspár, s fél évvel a hazatérés előtt már tisztázódott, mikor ér véget a kaland. A 2011. június 11-én kezdődő utazás végül 2015. szeptember 6-án zárult. Az indulás előtt tanárként dolgozó Zita a hazatérés óta életmód-tanácsadóként dolgozik, míg Árpád egy telefonoscégnél helyezkedett el. A kötöttségek nélküli szabadság véget ért – ám a bicikli mindig indulásra készen áll.

(Megjelent a Bringázás magazinban 2017-ben.)

40 143
kilométert tett meg a világ körül Harkányi Árpád és Zárug Zita

1550
napig tartott a világ körbetekerése

46
országba jutott el az út alatt a házaspár

50–60
kilogrammot nyomott a csomagokkal megpakolt fekvőbicikli

4
kontinenst szeltek keresztül, és ugyanennyi gumiabroncsot használtak el