Repedt borda, bogárevés, sírás a rekordért

Vágólapra másolva!

2018.12.15. 19:33

Címkék

A magyar származású amerikai ultrafutóbajnok, Joe Fejes kétszer is kihagyott egy évtizedet, de ma újra imádja a futást, és semmilyen táv sem elég hosszú neki. Interjúnkból kiderül, miért kell óvatosan zuhanyozni.

Joe Fejes magyar származású amerikai ultrafutó, akinek a többnapos versenyek jelentik az igazi élményt. Immár tíz éve ultrázik, egy magyarországi hatnapos versenyen 975 kilométert teljesített. Európában és Amerikában is több viadalt nyert, az ultratávok közül is a hosszabbakat kedveli.

Miért, hogyan kezdett futni?

Hetedik osztályban kezdett érdekelni a futás, amikor tizenhárom éves voltam, és házi feladat írása után az idősebb szomszédgyereket láttam futni a középiskolai utcaifutó-csapatban. Tizenöt évesen, 1981-ben futottam az első maratonimat a Rocket City Marathonon, Alabamában, és három óra öt perces idővel értem célba. Véletlenül vagy sem, néhány évvel ezelőtt ugyanezzel az idővel végeztem ugyanezen a maratonon.

Fiatalon természetesen könnyebbnek tűnt gyorsan futni. Középiskolában versenyeztem is nyolcszáz méteren, egy mérföldön és öt kilométeren, aztán az atlétikát folytattam az Emory Universityn, Atlantában is.

Később mégis abbahagyta a futást.

Az egyetem után körülbelül tíz év kimaradt, egészen a századik Bostoni maratonig, amelyet 2:47-es idővel teljesítettem 1996-ban. Erre nagyon készültem, de ezután ismét abbahagytam a futást, megint úgy tíz évre. Csakhogy 2008-ban a testsúlyom nyolcvanhét kiló volt a szokásos egyetemi hatvanöt helyett, és tudtam, hogy az egészségem miatt ismét formába kell lendülnöm. Bevallom, a mértékletesség nem az erényem. Így visszatértem a sporthoz, belementem egy kétszáz mérföldes ultraváltóba további öt futóval. A váltó alatt jöttem rá, hogy élvezem a hosszútávok futását, főleg éjszaka. Ott tudtam meg azt is, hogy vannak nem váltó rendszerű ultrafutások is, akár száz mérföldesek, vagy még hosszabbak is, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Rögtön beneveztem egy száz mérföldes terepversenyre, a Pinhoti Trailre Alabama hegyeiben. A versenyről hosszan mesélhetnék, azonban a lényeg az, hogy nyolcvan mérföldnél feladtam, mivel megerőltettem a csípőhajlító-izmomat. A kezdeti hiba ellenére ugyanakkor rabjává váltam annak, hogy teljesítsek egy ultrát.

Már nem is egyet sikerült. Hogyan edz ezekre a kemény kihívásokra?

Nem vagyok nagy kilométergyűjtő, ha edzésről van szó. Ritkán futok heti ötven-nyolcvan mérföldnél többet, bár igyekszem a legjobbamat futni edzésen, ha van versenycélom. Az tréningem a legtöbb tekintetben egy klasszikus maratoni-edzésprogramhoz hasonlítható. Eközben gyakran indulok hosszú távokon, vagyis száz mérföldön, vagy huszonnégy órás versenyeken, ami részben hozzájárul a szükséges kilométerszámom teljesítéséhez. Szeretek hetente interválokat is futni, négyszáz, nyolcszáz és ezer métert. A helyi gyorsabb futókkal alkalmanként tizenkét-tizennyolc mérföldes tempófutásokon is részt veszek.

A célkitűzés volt a lényeg, és az, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek annak érdekében, hogy fizikailag és mentálisan életem legjobb formáját hozzam. Tizenkét hónapon át edzettem, az étrendemet fegyelmezetten követtem, a testsúlyomat alacsonyan tartottam. Visszafogtam az alkoholbevitelt, és figyeltem a megfelelő mennyiségű alvásra. Minden futásomon vizualizáltam, hogy az EMU-n futok, és hogy miként teljesíthetem a kilencszázhetvenöt kilométeres, azaz nálam inkább hatszáz mérföldes célomat. A verseny előtt két nappal megcsúsztam a zuhany alatt, és teljes testtel estem rá a kád peremére a bordámmal. Azt gondoltam, hogy eltört néhány bordám, és nem fogok tudni versenyezni, de csodával határos módon képes voltam futni, bár minden egyes köhögés és tüsszentés rettenetesen fájt. A verseny második éjjelén pedig letüdőztem egy nagy bogarat, és olyan köhögés tört rám, hogy térdepelve sírtam közben!

A vezetékneve miatt adódik a kérdés: milyen a kapcsolata Magyarországgal?

A nagyszüleim magyarok, bár nem tudom pontosan, hogy honnan származnak. Clevelandben nőttem fel, de mindig is ettem magyar ételt: csirkepaprikást, pörköltet, gombalevest, töltött káposztát, diós bejglit!

Amikor Budapestre és az EMU-ra utaztam, egy álmom vált valóra – imádtam Budapestet és a magyar embereket. A verseny alatt is úgy éreztem, mintha a hazai pályai előnyeit élvezném. Természetes, hogy visszatérek a jövőben az EMU-ra.

Azt már tudjuk, hogyan és mennyit fut. De miért fut?

Először is a fegyelmezett, mindennapi edzés elégedettséggel tölt el, valamint lehetővé teszi számomra, hogy rendszeres ultrafutásokon versenyezhessek. A mi sportunk az ultrafutás, és az ultrafutók remek közösséget alkotnak. Semmi sem jobb annál, mint amikor hat napot együtt futhatsz hasonló gondolkodású emberekkel, és együtt élvezitek a verseny felemelő pillanatait és a mélypontjait is. Evés, ivás, alvás – ezek lesznek az elsődleges gondolataid, miközben eltűnik az életedből a mindennapok összetettsége. Nagyon bátorítanék mindenkit, hogy vegyen részt egy többnapos versenyen, legalább egyszer az életében, még akkor is, ha ez sokszor inkább gyaloglás, mint futás. Meglepő, hogy mire képes az ember, és ki tudja, talán közben rákap az ultrafutásra!

Keserűség és öröm: a legemlékezetesebb versenyek

Joe Fejest megkértük, szedje össze a legkedvesebb versenyeit.

Tíz éve futok ultramaratonikat, 42 évesen kezdtem azzal a céllal, hogy lefogyjak, és kicsit fittebb legyek. Azóta több mint 119 ultrát futottam, ezek nagy része 100 mérföld vagy annál hosszabb volt. Rájöttem, hogy minél hosszabb egy verseny, annál inkább nekem való. Külön kiemelném a hatnapos versenyeket, amelyeket négy alkalommal teljesítettem (555, 580, 606 és 551 mérfölddel – ez 885, 933, 975 és 886 kilométer). A legboldogabb pedig ezeken a versenyeken voltam, ezekre vagyok igazán büszke – már persze az EMU mellett:

2012, 24 órás IAU World Championship (Katowice): 24 órás világbajnokság Lengyelországban – az Egyesült Államok csapatával bronzérmesek lettünk, Mike Morton 172 mérfölddel nyert egyéniben aranyérmet. Keserédes győzelem volt neki is, mert csapatban a verseny legutolsó órájában vesztettük el az aranyat.

Last Annual Vol State Run 500k, amelyet a hírhedt Lazarus-tónál rendeznek: 500 kilométeres verseny, amelyet tikkasztó nyári időben tartanak, magas, 32 fok feletti páratartalommal; északról délre vezet az útvonal Tennessee államban, az USA déli részén. A Vol State verseny volt az egyike a legjobban teljesített versenyeimnek, annak ellenére, hogy az első napon végig kontrollálhatatlan hányással küzdöttem. Itt pályacsúcsot futottam, amit időközben Greg Armstrong megdöntött.

Big’s Back Yard „Last man or woman standing”, amelyet szintén a Lazarus-tónál rendeznek, Bell Buckle-ben: Rendhagyó módon egy 4.1666 mérföldes (6.7 km) távot kell lefutni óránként, amíg csak egyetlen ember marad a pályán. Az első 12 óra kihívásokkal teli terepen zajlik, a második 12 óra pedig vidéki országúton. Néhány éve megnyertem ezt a versenyt 27 órával. Az utolsó év győztese, a svéd Johan Steene 68 óráig bírta, ami hihetetlen teljesítmény.

183 mérföldes Puerto Rico-futás: Elképesztően lenyűgöző környezetben (esőerdők és hegyek), remek emberekkel.

Across the Years 6-day race (Phoenix, Arizona): Ez volt az emlékezetes 6 napos versenyem, amelyen 555 mérföldet futottam, és megvertem a legendás Janisz Kuroszt Görögországból. Hősies küzdelem volt, cserélgettük az első helyet a verseny egésze alatt, Janisz 551 mérföldet futott.