Végtag hiányában sem reménytelen

Joaquín Kini Carrasco ötévesen elveszítette édesanyját, majd húszévesen, ereje teljében, tehetséges kosárlabdázóként a bal karját. Nem volt egyszerű, de felállt a padlóról, sportágat váltott, és bármennyire bizarrul hangzik, nem bánkódik, hogy így alakult az élete.

„Január harmincadikán volt harmincnégy éve, hogy a baleset teljesen megváltoztatta az életemet. Abban a pillanatban tragédiaként éltem meg, de idővel beláttam, ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Azóta teljesen másképp látom az életet, és segíthetek másoknak, hogy a nehézségek és megpróbáltatások ellenére sohase adják fel” – mondta az 54 éves paralimpikon, aki 2000-ben Sydneyben negyedik helyen végzett 4x100 méteres síkfutásban, háromszoros világ, négyszeres Európa-bajnok duatlonban, és 2009 óta triatlonozik.

Ha nincs az egész életét megváltoztató tragédia, talán sikeres kosárlabdázóként ismerné a világ. Kimondottan tehetségesnek számított, de be kellett vonulnia katonának, majd nem sokkal huszadik születésnapja után bekövetkezett a szörnyű baleset. Motorral ment horgászni egyik barátjával 1985 januárjában, amikor elütötte őket egy autó, és az úttesten fekve vette észre, hogy nincs meg a bal karja… Egy arra járó autómentő segített, esőkabátjával nyomókötést alkalmazott, majd kórházba vitte, ahol két órával később megműtötték.

„Mindenre emlékszem. A lábam tele volt öltésekkel, a bokám gipszben, de a legborzasztóbb, amikor egy zsákban behozták a karomat. Amikor az operáció után felébredtem, a családom zokogott, s tudtam, nem lesz egyszerű, de elhatároztam, miattuk is harcolok. Hatalmas fájdalmaim voltak, mégis érzelmileg volt legrosszabb megélni azt a szörnyűséget. Csak az járt a fejemben, hogy többet nem kosárlabdázhatok.”

A baleset utáni első évek iszonyatosan nehezen teltek. Egy átlagember talán bele sem gondol, a fizikai és mentális megpróbáltatásokon túl mennyi nehézséggel küzd meg, aki elveszíti valamelyik végtagját.

„Mindent újra kellett tanulnom, mert a nadrágomat vagy az ingemet sem tudtam begombolni, felvágni a húst, meghámozni a narancsot, felvenni az órámat, és két évig tartott, mire megtanultam bekötni a cipőfűzőmet. A sarokban ültem, és újra és újra megpróbáltam. Volt, hogy dühömben eldobtam a cipőmet, de a végére még erősebbé tett az egész küzdelem. Manapság szinte bármit megcsinálok, igaz, van, amit lehetetlen. Körmöt vágni, tapsolni vagy megölelni valakit nem tudok.”

Mint mondja, a sport mentette meg, mert értelmet adott életének, és leginkább a kosárlabdának, valamint a futásnak köszönheti, hogy sikerült talpra állnia.

„A sport segített, hogy hasznosnak érezzem magam. Amint sérülten lejátszottam az első kosármeccsemet, tudtam, ez menti meg az életemet, és így is lett. Aztán elkezdtem atletizálni, megnyertem az első bajnokságot, amelyen elindultam, majd kvalifikáltam magam a szöuli paralimpiára. Hiszem, hogy minden okkal történik. Ha felébredek, már nem is emlékszem, hogy hiányzik az egyik karom, szinte csak akkor jut eszembe, amikor tapsolni akarok.”