BOGI BLOGJA Tüllszoknya, szőrös mellkas és Big Ben

Hülyék, hülyék mindenhol – mondá a bölcs, és vannak, akik szeretik ezt fokozni, vagy küllemben vagy tettekben futásszakmailag is. Na, de mi az iszapszentgilisztási bánatért van erre szükség, teszem fel a költői kérdést. Fogalmam sincs, mindenesetre ez nem feltétlen rossz, sőt bőven akadnak a túlzott exhibicionizmusban szenvedő futótársak között igencsak mókás jelenségek, miközben döntögetnek hülye rekordokat.

Itt vannak a versenyek és jelmezbálok fúzióját képező futók, akik minden valószínűség szerint nem az egyéni csúcsért mennek küzdeni egy maratonira birodalmi lépegető jelmezben, hanem a figyelemért, és csakugyan üde színfoltot képeznek a kicsapott sóval borított cicanacik és véres mellbimbók között. Ha beledöglök, akkor sem tudnám megmondani, idén hányan futották le a London Marathont, de arra a fazonra talán többen emlékeznek, aki Big Bennek öltözve próbálta magát átküzdeni a célkapun, minthogy Eliud Kipchoge 2:02:39 órával űridőt rohant. Persze nem kell iksz ezer kilométerre utazni, hogy vicces emberekbe fusson az ember, mert bár régen jártam grandiózus tömegrendezvényen, de a jelmezes arcok rendszeresen jelen voltak, vannak és lesznek.

Sőt, emlékszem, a sógor is elkeseredett, mikor anno a maratonin egy fánk megelőzte, igaz, kiderült, a „tészta” váltóban futott.

Ha jól tudom, anno még díjazásban is részesült a legfrappánsabb jelmezes futó, hogy most mi a helyzet, nem tudom, de a női futásokon mindig öröm látni a melltartókból kikandikáló szőrös mellkasokat, vagy azt, hogy a tüllszoknya alatt miként fújja diszkréten a szél a szőrszálakat, s pár pillanatig megnyugtató, hogy jól van, nemcsak én nem gyantáztattam még az idén, még akkor is, ha rajtam kívül az összes jeti férfi.

Ha már az emberi hülyeség határtalan, akkor ehhez méltóan Guinness-rekord is dukál.

Itt van Andre Ortolf, aki azzal büszkélkedhet, hogy mindössze 17,65 másodperc alatt futotta le a száz métert – sícsizmában.

Zachary Miller is megveregetheti a vállát, hisz mindössze 5:48 percre volt szüksége ahhoz, hogy letudja az egy mérföldet – békatalpakban (nem mernék rá megesküdni, de valószínű kedvelheti a triatlont).

Kacumi Tamakosinak annyira bejött a kutyapóz, hogy már jó ideje ő a százméteres négykézlábon futás rekordjának büszke tulajdonosa 15:86 másodperces idővel. Meg kell hagyni, szépen pucsított végig.

A leggyorsabb horgoló (mi van?!) maratonista Susie Hewer, 5:40 órával. Igen, megnéztem, rendszeresen kötöget versenyek alatt. Én barom nem jutott eszembe anno, hogy egy-egy huszonnégy órás szívás alatt ezzel is leköthetné (hahaha!) magát az ember.

Ha ez nem lenne elég: huszonkilenc éves a Dale Lyons nevű úriember tartja a leggyorsabb maratoni kanállal és tojással (istenem...!) történő teljesítését 3:47 órával, ami, tekintve, hogy tényleg fokozott koncentrációt igényel, valóban pazar idő.

Lee Goodwin is büszke lehet magára, nemcsak az amúgy is irigylésre méltó háromórás maratoni idejére, hanem arra is, hogy mindezt menyasszonyi ruhában abszolválta Londonban, mikoron is a verseny szponzora a Virgin volt – eme felirat külön ott díszelgett elöl a rajtszámán. Hogy mennyire lehetett vagy sem akkor szűz Goodwin úr, és mely tájékon, arról sajnos nincsenek infóim...

Tovább is van, mondjam még?

Úgy tűnik, egyeseknek a maratoni már nem nagy kihívás, ezért szeretnék valahogy izgalmasabbá tenni, s ha kellően kattant a dolog, még a Guinnessbe is be lehet kerülni – két legyet egy csapásra!

Itt van Hszü Csen-csun, aki valószínű nem kap hányingert attól, ha menetiránnyal háttal kell közlekedni, ugyanis igencsak pazar idővel (3:43 óra) tartja immár tizenöt éve a hátrafelé futás maratoni rekordját, és csak reménykedhetünk, hogy az autópályán nem rükvercben közlekedik rendszeresen.

Betty Shurin szintén multifokális képességekkel bír, hisz a félmaratoni hulahoppozás, vagy a hulahoppos félmaratonizás rekordját ő tartja 3:34 órával.

Jan La Caille 3:29-es idővel rugdosott végig egy focilabdát negyvenkét kilométeren, ráadásul elég változatos terepen, amelyben nemcsak aszfalt, hanem terep és havas talaj is szerepelt a dán Sydkyst maratonin.

Toru Sakurainak valószínű szólt a terapeutája, hogy mazochista hajlamait próbálja kreatív módon levezetni, aki így úgy döntött, bő huszonhét kilós zsákkal illene abszolválni a maratonit. Ez össze is jött neki 4:39 órás idővel, egyúttal be is került a Guinnessbe.

Lehetne a végtelenségig sorolni a különféle elmeroggyant rekordokat, és az ultrára még ki sem tértem, Spartathlon oda-vissza-oda-vissza-oda-vissza-oda-vissza. Egyesek nem tudnak mit csinálni a szabadidejükben, komolyan, de legalább össze lehet hozni egy-két emlékezetes rekordot, meg egy Wikipedia-bejegyzést az utókor számára, így annyira nem is tűnik marhaságnak. Fel is merült bennem az az egzisztenciális kérdés, hogy semmivé lesz a nevem (már ha most jelent valamit egyáltalán), miután az enyészeté leszek, így valami rekordot össze kellene hozni.

Ha van valakinek tippje, szóljon.

De, könyörgöm, lehetőleg ne futós, inkább sörös legyen.