Spero: aki nem alszik, ne is fusson!

Gyermekkora óta meghatározza a sport az életét?

Igen, mindig is sportoltam valamit. Tájfutóként kezdtem, majd duatlonoztam, sífutottam, biatlonoztam, ez utóbbi kettőt válogatott szinten űztem sok éven keresztül. Az ultrafutás nem volt tervben, de kettőezerkilencben belecsöppentem. Elindultam a Gerecse50 teljesítménytúrán, és nem volt kedvem sétálgatni, így lefutottam. A célban találkoztam régi sífutócimborákkal, akik rávettek a Kinizsi Százasra, ezután pedig már nem volt megállás. Akkor ősztől elkezdtem Lőrincz Olivérrel dolgozni és Ultra Trail du Mont Blanc-álmokat dédelgetni.

Élsportoló múlttal magával ragadták a futóversenyek is. Fel tudja idézni az első mérföldkövet?

Az első versenyem a kettőezerkilences Piros 85 volt, ahol a legendás UTMB rövidebb futama, az Olaszországból rajtoló CCC-induláshoz szükséges pontokért kellett megküzdenem, hogy decemberben tudjak nevezni. Az azóta eltelt tíz év során szinte az összes hazai rendezvényen indultam már, és többször álltam a dobogó különböző fokain. Szépen követhető a versenyek fejlődése az évek során. Sokat tanultak a versenyszervezők a tapasztalatokat felhasználva, konzultálva a versenyzőkkel, indulókkal, mialatt a mezőny is sokat erősödött.

Nemrég még egy hatórás Mátrabérc-teljesítésre az emberek felkapták a fejüket, ma már szinte az első tízbe sem lehet azzal az idővel bekerülni.

Minden pontosan végrehajtott edzéstervemre, ugyanis abból vannak aztán az eredmények a versenyeken. Nagy becsben tartom a Mátra 115 teljesítéseiért járó tűzzománc érmeimet, győzelmeimet, abból nekem van a legtöbb az országban.

Ennyi tapasztalattal és élménnyel biztos voltak könnyebb és nehezebb versenyek is...

Én ezt úgy definiálnám inkább, hogy mennyit hibázunk egy versenyen, hogyan sikerül végrehajtani a „tervet”, és improvizálni, megoldani a felvetődő problémákat. Amennyiben ez jól sikerül, könnyű versenyünk lesz helyezéstől függetlenül, ha viszont sokat hibázunk, nehéz, hosszú szenvedésünk lesz, amelyen megváltás a célszalag…Talán az első UTMB volt ilyen, jól sikerült minden és boldogan, jókedvűen futottam végig a versenyt az elejétől a végéig. A legtöbb hibát talán egy Kazinczy 200-on követtem el, ahol nagyon fáradtan, sok munka után, kialvatlanul álltam rajthoz. Ennek a hatását nem mértem fel rendesen, és ugyan úgy kezdtem el versenyezni, mintha a topon lennék. Pedig nem voltam, nagyon nem! Hetven kilométer környékén, a Tolvajhegyen konkrétan elaludtam egy határkövön, majd nem sokkal később újra bebóbiskoltam futás közben, amit egy hatalmas esés követett – ekkor döntöttem a verseny feladása mellett.

A feladott versenyekből is sokat lehet tanulni. Többször előfordult már, hogy verseny közben meg kellett hozni ezt a döntést?

Igen, volt több is, de nem éltem meg kudarcnak, volt felkészületlenségből adódó és „taktikai” is köztük. Itt arra gondolok, hogy egy főverseny érdekében fontosabbnak tartottam a rossz állapotom miatt kiállni a versenyből, nem „szétcsapni” magam, és leírni az elkövetkezendő két-három hetet edzésszempontból a felépülés miatt.

Nehéz döntések ezek mindig, ott helyben kell meghozni őket. Mérlegelni kell, mi a fontosabb. Erre szoktam azt mondani, hogy fejben dől el!

Tehát már a felkészülés során kőkeményen dolgozik a sikerekért. Milyen edzésmódszert követ?

Sajnos az edzésmódszeremet, életmódomat a pillanatnyi „időbeosztásom” határozza meg, nem pedig fordítva. Három gyermeket nevelünk, akik közül kettő versenyszerűen sportol. Dolgozunk, közösségi munkát vállalok, jótékonysági futásokon veszek részt, így nehéz összehangolni, hogy mindenre legyen idő. Az elejétől kezdve Lőrincz Olivér az edzőm, maximálisan megbízom benne, sosem kérdőjelezem meg egyik utasítását sem. Legfeljebb nem úgy hajtom végre, ahogy kérte, és többnyire meg is szívom ilyenkor... Az eredmények őt igazolják! Inkább a minőségben hiszek, mint a mennyiségben. Mivel kevés időm van, a hatékonyság nagyon fontos szempont. A teendőim adottak, vagy az edzést kell csökkenteni, vagy a pihenőidőm csökken le vészesen, ami viszont az edzés minőségét/hatékonyságát veszélyezteti. Volt olyan időszakom, amikor Olivér bevezette: ha nincs meg a napi hat óra alvás, nincs edzés aznap! A fejlődés az edzés utáni pihenésben van. Tudom hogy ez így csak bizonyos szint elérésére elég, de azt hiszem, így sem vallottunk szégyent az elvégzett munkával.

Milyen álmok, versenycélok viszik előre az ultrafutásban?

Elsősorban az edzések még pontosabb végrehajtása a fő célom. Sok mindent kipróbáltam már az ejtőernyőzéstől a raftingig, de az igazi kihívás gyermekeink tisztességes felnevelése ebben a zűrös világban. Persze vannak futókihívások is, amelyek érdekelnek még, az egyik éppen idén teljesült, támogatói köröm jóvoltából indulhatok a Tor des Géants-versenyen az Aosta-völgyben. De jó volna végre például egy nyelvet megtanulni rendesen, az sosem ment eddig.

További nagy álmom az amerikai Barkley Marathons, ami a maga műfajában a világ egyik legkeményebb és legdurvább ultramaratoni terepfutóversenye – ha jól tudom, eddig csak tizenöten tudták teljesíteni!