„Újra rá akartam találni a futás örömére”

Futott?
Nem, éppen pihenőt tartok, délután jógázni megyek – válaszolta Bleier-Cseke Lilla, akit a Magyar Atlétikai Szövetség januárban 2019 legjobb női ultrafutójának választott. – A relaxálás és a nyújtógyakorlatok remekül illenek a futáshoz. Próbálok havonta minél többször, legalább néhány alkalommal eljutni.

Edzője, Márton Attila nem próbálta motiválni?
Ekkor már nem dolgoztunk együtt. Már év végén beszéltünk róla, hogy másként szeretném alakítani a futást az életemben, de még én sem tudtam, hogy hogyan és miként lenne ez jó. Semmilyen személyes problémánk nem akadt egymással, továbbra is nagyon hálás vagyok neki az elmúlt két évért, egyszerűen úgy éreztem, új impulzusokra van szükségem. De nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik az, hogy valaki összefogja az edzéseimet, hogy legyen körülöttem egy csapat. Rájöttem, nekem sokkal jobban fekszik, ha van szabályrendszer, kijelölt edzésnapok, azaz egy keret, amihez igazodhatom. Egyénileg nem úgy haladtam a felkészüléssel, ahogyan kellett volna, ezért az év eleji versenyeket elengedtem, és márciusban megkerestem Szabó Gábort, akit futóberkekből már ismertem. Azt mondta, szívesen lát az edzésükön.

Ha jól sejtem, a koronavírus-járvány nem tett jót a közös munkának. Volt alkalmuk egyáltalán személyesen találkozni, beilleszkedett valamennyire az általa vezetett Sashegyi Gepárdok közé?
Amikor lementem az edzésre, egyből megtetszett. Az új közeg és a korábbitól eltérő edzésmunka hatalmas újdonságként robbant be az életembe, új motivációt, új szemléletet adott. Sajnos a korlátozások miatt valóban nem sokat találkoztunk, ami ismét próba elé állított.

Végre ott álltam kétszáz százalékos motiváltsággal, erre újból egyedül kellett készülnöm.

Érdekes időszak volt, sokan a környezetemben visszavették az edzéseket, mert versenyek hiányában elvesztették a motivációt. Engem ez nem befolyásolt, mivel más célt tűztem ki magam elé: újra rá akartam találni a futás örömére. Hajtott, hogy egyedül is megcsináljam az edzéseket, és minél jobban beilleszkedjek a „gepárdcsapatba”.

Hogyan érzi, az eltelt hónapokban sikerült visszanyernie a formáját?
Ezt nagyon nehéz megállapítani. Rólam érdemes tudni, hogy nem vagyok tudatos sportoló, még sokat kell tanulnom ezen a téren. Soha nem néztem például, hogy milyen pulzussal futok, hogyan teljesítek ezren, és egyebek. Edzéseken mindig az edzőre bíztam magam, ő mondta meg utólag, hogy ez most jó volt vagy nem sikerült olyan jól. Magamtól inkább a versenyeimre figyeltem. Ezekből, valamint a futás alatti érzéseimből mértem le, hol tartok. Most ez is átalakul. Nyilván az év eleji formámhoz képest fejlődtem, a januári-februári heti három alkalom édeskevés volt, márciustól állt vissza a rendszer az edzéseimbe.

Ennél is sokkal fontosabb viszont, hogy élvezem a futást, a teljesen más jellegű edzéseket, útvonalakat, az újdonságot, amit ez jelent. Meglátjuk, a versenyeken mire lesz elég.

A rendhagyó felkészülés az oka annak is, hogy a július 3-5. közötti Ultra Tisza-tó versenyen nem a címvédésért száll harcba, hanem a 65 kilométeres távra adta be a nevezését?
Abszolút, megfelelő őszi-téli alapozás hiányában korainak érzem a hosszabb, száz kilométer feletti távokat. Ha minden a megszokott mederben ment volna tovább, idén szerettem volna indulni ismét az UTT hosszú távján, vagy a Korinthosz 160-on, de a kevesebb több elv mentén haladva ezeket elengedtem, nem szeretnék kockáztatni egy sérülést. A Korinthosz nyolcvanas távján azonban terveim szerint ott leszek, az a másik nagy célom idén. Tetszenek még a QR-kódos futások, ahol versenyláz nélkül próbálhatom ki magam, és akár edzésnek is megfelelnek.

Tavalyi eredményei alapján az év női ultrafutójának választották. Az ilyen rangos elismerés motiváló vagy egyfajta nyomást okoz, hogy ezentúl is kiemelkedően kell teljesítenie?
Minden elismerésnek, dicséretnek, visszajelzésnek nagyon örülök, ezért óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy engem választottak. Nyilván hozott magával olyan érzéseket, hogy ezentúl még inkább szeretnék bizonyítani, de úgy gondolom, mindenkiben, aki versenyszinten űz egy sportot, alapból van egyfajta megfelelési kényszer saját maga és azok felé, akik figyelik a munkásságát. Ezt jó értelemben vett megfelelésnek értem, nem szeretném elvenni a futás örömét azzal, hogy muszájból csinálom.

Természetesen ha sikerült dobogóra állnom egy versenyen, az szuper, megtérül a sok befektetett energia és megkoronázza a közös edzői munkát is, de ha rosszabb passzban érzem magam vagy olyanok a körülmények, hogy az a maximum, a sima célba érésnek is ugyanúgy örülni tudok.

A lényeg, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, és ez az edzésekre is igaz. A díjat tehát teljes mértékben motivációnak érzem. A futás számomra örömforrás, aminek a sok szépség mellett ugyanúgy része a küzdelem és akár a fájdalom, de éppen az teszi különlegessé. Ahogy az életben is, próbálkozunk leküzdeni a nehézségeket, és közben megtanulunk értékelni minden egyes „kilométert”, ami a célunkhoz vezet.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!