Azt sem tudta, hányadik – végül ő nyert

Fogarasiné Veres Krisztina megnyerte az idei Ultra Tisza-tó 130 kilométeres versenyét, úgy, hogy húsz kilométerrel a vége előtt nem tudta, hányadik helyen van. A 38 éves futó tizenegy éve él Svédországban, férjével és három gyerekével a nyarakat itthon tölti, ez idő alatt természetesen a versenyek előtérbe kerülnek.

„Tizenegy éve költöztünk Svédországba, először északon éltünk – mondta Fogarasiné Veres Krisztina. – Ma már három gyermekünk van, ám amikor kiköltöztünk, még kettő volt. Tanítói diplomám van, mielőtt honosíttattam, idősek otthonában dolgoztam. A kiköltözés után honvágyam volt, depresszióval küzdöttem, ekkor kezdtem el futni. A táj, ahol eleinte mozogtam, eléggé vadregényes volt, sokan láttak medvét arrafelé. Aztán a diplomám honosítása után egy kicsit délebbre, Sundsvallba költöztünk, majd elkezdtem iskolában dolgozni. Ekkor még nem volt rendszeres a futás, körülbelül három éve az. Egyébként Magyarországon testnevelés tagozatos iskolába jártam, eléggé jól ment az atlétika, ám sajnos rossz társaságba keveredtem, és abbahagytam. Az atlétikai múltam miatt mindig volt bennem versenyszellem, ha bármilyen sportközvetítést néztem, mindig azt éreztem, hogy ott akarok lenni. Azóta nem mozogtam semmit, a futással jött vissza az életembe a sport.

Minden évben nyáron hat hétre hazajövünk, ilyenkor általában az itthonlétet összekötjük a versenyekkel.”

A futó első megméretése a Stockholm Maraton volt, ez hozta el az életébe a futóversenyeket.

„Nyolc hónap alatt készültem fel a 2016-os Stockholm Maratonra, amelyet négy óra hét perc alatt teljesítettem. Az időm nem lett olyan jó, de nem is ez volt a lényeges. Szuper esemény, a fél város kint van ilyenkor, igazi fiesztahangulat uralkodik. Itt döntöttem el, hogy versenyekre akarok járni, egyszerűen elvarázsolt a körítés. Az esemény után terhes lettem, sajnos a szülés után szünet jött a futásban. Kétezertizenkilencben kezdtem el ismét , először egy hatórás verseny, majd újabb maratoni jött. Ezek után részt vettem az Ultravasan 90 nevű megméretésen, ez egy 90 kilométeres svéd terepverseny, itt tizenegy óra tizennyolc perc lett az időm. Ebben az évben voltam az első Ultra Tisza-tó versenyen, akkor még 111 kilométer volt, tizennégy óra negyvenkét perc alatt értem be a célba. Nem lett jó, ez volt az addigi leghosszabb távom, ráadásul nagyon meleg is volt. A mai napig nem vagyok hozzászokva ehhez a hőséghez, mivel Svédországban nagyon más a klíma. Az első UTT-re fejben sem voltam még elég érett, ráadásul fizikailag sem voltam megfelelő állapotban. Ezektől függetlenül örültem, hogy végigcsináltam, nem vette el a kedvem, sőt, inspirált, hogy folytassam.

Éppen az első UTT-m előtt ismertem meg Makai Viktóriát, azóta ő a trénerem, az ő edzésterve alapján készülök.”

Fogarasiné Veres Krisztina korábban kétszer is családtagját választotta kísérőnek, ez most másképp volt.

„Kétezerhúszban aztán ismét részt vettem egy hatórás versenyen, majd a második, már 126 kilométeres Ultra Tisza-tó tizennégy óra negyvenöt perc alatt sikerült. Ez már egy fokkal jobb lett, mint az előző, de még nem volt az igazi. Akkor a lányom kísért, és végig arra kellett koncentrálnom, hogy ő igyon-egyen, végig ott volt bennem az anyai ösztön. Nem tudtam elvonatkoztatni, sokat kivett belőlem. Az azt megelőző évben pedig a férjem kísért, ott az volt a gond, hogy vigasztalt. Később rájöttem, hogy engem nem szabad vigasztalni, mert ilyenkor összetörök. Tavaly megbeszéltem az edzőmmel, ha jó eredményt akarok elérni, nem kísérhet családtag.”

Combsérülése miatt nem volt biztos, hogy részt tud venni az idei UTT-n.

„Tavaly év végén combsérülést szenvedtem, ami az idei Ultra Tisza-tó előtt nyolc héttel kiújult, így kétséges volt, hogy el tudok-e indulni a versenyen. Ősszel a saját hibámból sérültem meg, mivel egy kicsit túltoltam az edzést, nem a megbeszélt tempóban tréningeztem. Az UTT-felkészülés hajrájában nem tudtam minőségi munkát végezni, így nem tudtam gyorsítóedzéseket végrehajtani sem. Szerencsére a téli alapozás jól sikerült, bár az őszi sérülésem rosszul reagált a kinti mínusz húsz fokra, emiatt sokat kellett futógépen edzenem. Éppen az UTT előtt egy héttel épültem fel teljesen, a rajt után már éreztem, hogy rendben van a lábam, ezen semmi nem múlik majd.”

A verseny vége előtt a nagy előzgetésekben nem tudta, hogy hányadik helyen van, ám amikor tudatosult benne, hogy vezet, már nem engedte ki a kezéből a győzelmet.

„Eddig ez volt a leghosszabb távom, fejben most voltam ott a legjobban. Úgy érzem, kellett a rutin, kellett a két korábbi UTT, hogy össze tudjam rakni a versenyt. Máté Szabina rengeteget segített a frissítésben, mindenről ő gondoskodott, nekem csak a futásra kellett figyelnem. Az időjárással is szerencsém volt, mert igaz, párás volt a levegő, de nem volt akkora hőség, mint tavaly. A verseny hajrájában nem tudtam, hányadik helyen vagyok, végig azt gondoltam van előttem valaki. Amikor sikerült lehagynom az egyik versenytársam, nem sokkal később visszaelőzött, ráadásul olyan tempóban haladt el mellettem, hogy biztos voltam benne, nem lehet megfogni. Azt mondtam, megyek a saját tempómban, nem akartam elfutni magam, mivel akkor még a második hely is veszélybe kerül. Később visszaelőztem, majd konstatáltam, hogy nem tudja tartani a tempóm.

Végül a cél előtt húsz kilométerrel tudtam meg, hogy tíz perc előnnyel vezetek, addig fogalmam sem volt, pontosan hányadik is vagyok.

Minden bajom volt már, ráadásul verseny közben nem tudok szilárd ételt lenyelni, szóval csak folyadékkal tudtam frissíteni. A végén úgy voltam vele, hogy talán az dönthet, ki bírja fejben jobban kezelni a szituációt. Szerencsére ezen a téren sokat fejlődtem a közelmúltban.”

A következő verseny az Ultrabalaton lesz, a cél egyértelmű.

„Az októberi Ultrabalatonon rajthoz állok, a célom az, hogy teljesítsem a versenyt, mivel korábban még sohasem indultam ilyen hosszú távon. Fejben kemény lesz, de úgy érzem az évek alatt az erősségemmé vált ez, mentálisan jól rendezem a dolgokat.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!